Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 24., szombat 5. Munkásőr baráti körben 1988. december 8., délután 3 óra. Már most leírható, aligha lesz piros betűs dátum a naptárban, de az viszont biztos. ezt a napot bejegyezték Gyöngyösön, a város Neinecz Józsefről elnevezett munkásőregységének krónikáskönyvébe. Ezen a napon alakult meg ugyanis a Munkásőrség-Gyöngyösi Baráti Köre. A pillanatnyilag 31 főt számláló tagság elnökének Pethes Istvánt, a volt gyöngyösi járási pártbizottság nyugdíjas első titkárát választották meg, vezetőségi tagoknak pedig Nyitrai Ágostont, a Mátraaljai Szénbányák igazgatási osztályvezetőjét és Molnár Gusztáv főhadnagyot. A minap Bokros Istvánnal, a városi munkásőrség parancsnokával, valamint a baráti kör elnökével beszélgettünk. Arra voltunk kíváncsiak, milyen körülmények között jött létre ez a társaság? Kik lehetnek tagjai és egy általán mi a célja, elképzelése, terve a körnek. Viszneki betle Szüleik, nagyszüleik karácsony előtti népszokásait elevenítik fel Visznek község Kamaszka gyermeknéptánc csoportjainak fiataljai áz ünnep közeledtével. A karácsonyfa-állítást, a betlehemezéssel teszik színesebbé, maradandóvá a községben. Karácsony táján és az azt követő napokban felkeresik az együttes leány tagjait, és családjait s egykor honos: „Sza- bad-é betlehemezni?” kis műsorukkal köszöntik őket. A nagy bőrtarisznya megtelik minden földi jóval: fokhagymával, az egészség védelmére, mézzel, hogy az egész életet édessé tegye, almával, hogy hozzájáruljon az egységhez, az egészséghez, a szépséghez, és a majdani szerelemhez. A betlehemezőket a disznótorok lakomájával is várják, a demizsonokból nem az erjesztett szőlőlévé, hanem jóféle „házi málnaszörp” leve csordogál. (Szabó Sándor felvételei — MTI) Továbbképzés Állampolgári ismeretek Bokros István parancsnok: Kissé élőbbről kell kezdenem. Már egy évvel ezelőtt a Munkásőrség megalakulásának 30. évfordulóján, az ünnepségek során felvetődött az a gondolat, hogy alakítsunk egy baráti kört azoknak a személyeknek a bevonásával, akik valamilyen úton- módon kapcsolatban voltak és vannak velünk. S ahogy telt, múlt az idő, egyre jobban erősödött ez a szándék, és az ország különböző részeiből is érkeztek alakuló hírek; így elhatároztuk, hogy megkérdezzük a volt munkásőröktől és másoktól is: mit szólnának e kör létrehozásához? A válasz egyértelműen igen volt. Sőt, sokan azt is hangsúlyozták, hogy éppen ideje volt már lépni ebben tíz ügyben. Azt is mondották, hogy eléggé széles nyilvánosságot kap mostanában a fegyveres testületeknek, így a Munkásőrség létének, szükségességének a vitatása. Ezzel a véleménnyel szerencsére sokan nem értenek egyet. Igénylik, szükségesnek tartják a Munkásőrség fenntartását, mint olyan szervezetet, amelynek alapítótagjai részt vettek az ellenforradalom leverésében, a közrend gyors helyreállításában és szocialista hazánk védelmében. Erre most is szükség van. A jövőben sem lehet másképpen. — „A barátság az összetartozás legfelsőbb foka” — mondta egykoron Gorkij. Hát akkor, mi miért ne támogatnánk, fógnánk össze azokat, akik szimpatizálnak velünk? Persze a legdemokratikusabb módon. Úgy, ahogy idejükből, erejükből telik. Sokat segíthetnek nekünk, mint például a Munkásőrség tekintélyének védésében. Agitációs munkájukkal részt vehetnek a munkásőrjelöltek kiválasztásában, ajánlásában, felkészítésében. Szívesen látjuk őket a kiképzéseknél is, nem hiányolhatjuk szakmai tapasztalataikat. Közös rendezvények szervezésében is segítségünkre lehetnek, és még sok mindenben. Fontosnak tartjuk a szolidaritást. Nagy örömünkre szolgál, hogy az első hívó szóra a klub tagja lett Pethes István, akit nem véletlenül választottak meg később elnöknek, hiszen mint volt járási első titkár előtt, ezrek tettek esküt a Munkásőrségre. Kerékgyártó Béla nyugdíjas vezérőrnagy a katonai ismeretek tökéletesebb elsajátításában nyújthat nagy segítséget fiatal munkásőreinknek. Felajánlotta segítségét a nyolcvankét éves Kapaló Sándor, a város díszpolgára, Galasi László, Le- hoczki László alapítótagok, Lá- badi György nyugdíjas orvos, Kelemen Árpád, a zászlóadományozó váltó- és kitérőgyár igazgatója, Csia László, a városi KISZ-bizottság titkára, Bódi Béla, a Gagarin Hőerőmű vezérigazgatója, Rajki Sándorné, városunk újonnan választott pártbizottságának első titkára, akinek félje 15 éve teljesít szolgálatot sorainkban. A kör tagja Forgács József, Szeksziusz Mihály és még nagyon sokan mások, akiket Gyöngyösön és környékén ismernek, tisztelnek. Szeretném hangsúlyozni: nyitott az ajtó minden jó szándékú ember előtt. Azok is beléphetnek, akiknek közvetlen családtagjai munkásőrök. Pethes István elnök: Ott folytatnám, ahol a városi parancsnok befejezte. Mindenkit szívesen látunk sorainkban, akik szeretik és támogatni tudják, akaiják a Munkásőrséget. Nem zárjuk be tehát a kaput a volt munkásőrök, a nyugdíjasok és a fiatalok előtt sem. Biztos, hogy eredményes munkát fogunk végezni, mert itt Gyöngyösön szeretik, becsülik a munkásőröket. A fegyveres testületeknek történelmi múltja van ebben a városban. Ismereteim szerint a mostani aktív állománynak több mint duplája az a létszám, amelyik kapcsolatban volt, vagy van valamilyen módon ezzel a szervezettel. Egy könyvet tele lehetne csupán azoknak a nevével írni, akik a Munkásőrség támogatásáért, avagy ott teljesített szolgálatáért több magas rangú kitüntetést kaptak. — Elfogadott programunk egyébként sokrétű és embercentrikus. Klubéletünk laza, nélkülöz minden „katonáskodást”. Mindenki annyi feladatot vállal magára, amennyit belátása szerint meg is tud oldani. Nekünk idősebbeknek például azért is jó ez a baráti kör, mert ismét be tudunk kapcsolódni a társadalom „véráramlásába”, s feltehetően így a jelen kor követelményeihez is jobban idomulhatunk. Ezért nagy a tagság lelkesedése, s remélhetőleg ez a lendület nem fog lohadni. Mint ahogy Kiinga György, megyei munkásőrparancsnok-helyettes is elmondta az alakuló gyűlésen, a munkásőrök alaptulajdonságához tartozik, hogy nagyon sze- retikazembereket, ezért is olyan segítőkészek, de ugyanígy szívesen veszik munkájukhoz környezetük támogatását is. Nyitottak. Mi meg szeretjük őket, ezért támogatjuk valamennyiüket . . . Fazekas István Hazánk gazdasági, társadalmi életében olyan jelentős változások történtek, amelyeknek megértése, pontos tudása nélkül az Állampolgári jogi ismeretek című tantárgyat nem lehet tanítani. A tankönyv jelentős része módosításra szorul. A megyei pedagógiai intézettől nagyon sok iskola és tanár kér segítséget ehhez a munkához. Ezért e témakörben két körzetközpontban továbbképzést szerveznek a megye történelemszakos pedagógusai számára. Egerben január 13-án a megyei pedagógiai intézetben, Gyöngyösön pedig a városi úttörőház nagytermében január 20-án rendeznek ilyen összejövetelt. Kérik, hogy előzetesen juttassák el a kérdéseket és problémákat. ■■ z anyjá föléállt és bütykös ujjúval meglökdöste §\ az oldalát. Kelj fel, megyünk a malomba! Álmosan dörzsölgette a szemét, nyújtózott, aztán a tehenet, meg a borjút kereste, de azok békésen hevertek, mint máskor. — Minek megyünk a malomba? ' Az anyja nem válaszolt, így aztán kiment, a gé- meskút ostorát két marokra fogta és nagyot rántott rajta. Csörrent a vödör, hallotta ahogyan megtelik vízzel. — Ha megmosdottál, húzd tele a vályút! Furcsának tűnt ma reggel az anyja szava, mintha elveszett volna belőle a régi szelídség. A falutól három kilométerre volt a malom. Sokat járt oda fürödni, a nagy fakereket bámulni és hallgatni, hogy a víz ereje hogyan hajtja a gépeket. Az anyja ment elöl, ő kevéssel utána. — Nem maradhatsz tovább itthon! Suselka úr felvesz inasnak. Amikor a megdöbbenés után szólhatott volna, már ott állt a malomban Suselka úr előtt. — Hogy hívnak? — Marcinak! Édes Márton a nevem. — Aztán akarsz-e molnárinas lenni? A konyhában, ahol beszélgettek behallatszott a csengetés, amely azt jelezte, hogy a garatból kifogyott az őrölnivaló. — Nem tudom milyen az Suselka úr! De, ha az anyám, meg Suselka úr akaiják, megpróbálhatjuk . . . Az anyja az ujjait tördelte izgalmában, de a gazdának tetszett a beszéd. — Honnan is tudhatná? — nézett a feleségére. — Eddig csupán kívülről látott malmot, de mielőtt megegyezünk nem árt ha tudja, hogy mi fán terem a molnárság. Körülülték a vastag tölgyfa asztalt és Suselka úr magyarázatba fogott: a molnárság sok éjszakázással jár, mert ha őrlős van, éjjel-nappal jár a malom. Ilyenkor a molnár úgy alszik, mint a nyúl, ugrásra készen, ha a henger csenget és üresen szalad a valszni, vágj’ a triőrről leszakad a szíj, megállnak a sziták, akkor hét baj van. Értened kell a mázsához, a számoláshoz is, mert a paraszt huncut, ugyanakkor figyelmes és barátságos légy, mert hét malom van a völgyön, és az őrlős válogathat bennük. Mindenkor szolgálatkész és fürge légy, ha én, vagy a feleségem ugrasztunk valahová, kerülj, fordulj, ha pedig lopsz vagy hazudsz, le is üt, fel is üt. Marci lesütött fővel hallgatott, az anyja riadtan zsebkendőjét gyűrögette. — Nem lehetne télire egy pár csizmát is a bér mellé Suselka úr? Jó gyerek ez, majd rászolgál ... A malomban gyorsan röpült az idő. Úgyszólván éjjel-nappal talpon kellett lenni, mert bőven volt őrölnivaló. — A molnárság nem piszkos munka — biztatta a mester —, úgy nézel ki mindig, mintha be lennél pú- derozva, a púderos képű inasokat pedig szeretik a lányok, meg a menyecskék. November közepén leesett az első hó, fehér lett kint is a világ, az országúton halkan suhantak a szánkók, és némelyik előtt kényes csikók rúgták a patkót. Karácsonyra elfogyott az őrölnivaló, a malom csak nappal kotyogott egy kis darával, de éjjelre el lehetett fújni a petróleumlámpát. Az égjük délután Suselka úr intett az inasnak: — Gyere legény, járjuk be a patakárkot! Marci fázósan rántotta össze magán a kiskabátot. — Mi az? Nem fűlik hozzá a fogad? — Tél van Suselka úr! — szabadkozott, de a beszédre kijött Suselkáné. — Ejnye Jánosom! Nem látja, hogy ennek a szegény gyereknek olyan a bekecse, mint a rosta, nagykabát nélkül megvenné az Isten hidege, meg aztán mondanák is a falusiak: Suselkáéknak még annyira sem telik, hogy az inasukra egy kabátot akasszanak. A fiút elbűvölte a téli világ, különösen, amikor az erdőbe fordult a patak, és a fák zúzmarás gallyai fáradtan a párolgó víz fölé hajoltak. — Rágyújtasz-e? Miféle molnár az, aki nem dohányzik, elvégre pénzedbe nem kerül, mert az őriősök hozzák a szűzdohányt, csak győzze szívni az ember. Nagyot csobbant a víz, a mohás kőről egy állat ugrott a habokba. — Mi volt ez Suselka úr? — Vidra! Ritka jószág, de ha kilyukaszthatnád a bőrét, jövőre nem lenne gondod új télikabátra. — Honnan tudja, hogy vidra volt? Suselka úr rosszallotta^hogy a szavaiban kételkedik a fiú. — Ismerem én a vidrát te gyerek! Ott a piszka a kövön. A vidra ugyanis a vízben él, de mindig a kőre piszkít és hideg, holdvilágos éjszakákon lehet leginkább elkapni. Húsz forint egy vidrabőr és ha gondolod — most nincs őrlős a malomban —, rászánhatnál néhány éjszakát. Megkapod a sörétest, aztán ha vidrát, vagy rókát lősz, a bőre árán felezünk . . . Marcit elöntötte a boldogság és örömében, hogy vadászhat, legszívesebben megölelte volna ezt a morgós vénembert, aki azért a dolgos gyereket is emberszámba veszi. Karácsony előtt, amikor eltávozást kapott, első dolga volt, hogy mindent elújságoljon az anyjának és a testvéreinek. — Ideadja a puskáját! Az anyja riadtan ölelte magához a fiát, de Marci bátorította: — Húsz forint egy vidrabőr! Akkor éjjel friss hó esett, Marci alkalmasnak találta az időt, hogy hajnalban végre karácsonyfa után nézzenek, ezért az öccsét zsákért szalasztotta, maga pedig egy baltát dugott a kabátja alá. — A nyomba lépj, és keveset beszélj! Amikor maguk mögött hagyták a sötét falut, a varjak is elmaradtak mellőlük, mert még mindig nagy pelyhekben havazott. A két gyerek örült a hónak, mert eltüntette az árulkodó nyomokat. Csodálatos szép volt a fenyves, a gallyakon hókristályok csillogtak, és a fák között már ott bujkált a reggeli világosság. A legény kinézett magának egy formás kis fenyőt, aztán két-három baltacsapással a földre fektette, majd maga”elé állította, és gyönyörködött benne. — Igazi karácsonyfának való. Alig ejtette ki a szavakat, amikor a hátuk mögött megnyílt a fenyves, és mint egy szélesre tárt havas kapun, előlépett az erdész. — Ne mozduljatok! — rántott egyet a puskaszíj on és otromba csizmájával rátaposott a karácsonyfára, majd körülményesen előszedte az oldaltáskából a papírt és a ceruzát. Jancsika szökni próbált, de az erdész nyakon csípte. — Vissza, te tolvaj! Marcinak a fejébe szaladt a vér és szúrós tekintettel az erdészre nézett. — Velem tárgyaljon, a gyereket pedig hagyja békén! A csizma megint a hóba nyomta a fenyőcskét, de egy árnyalattal barátságosabb lett az erdész hangja. — Hol dolgozik? — Molnárinas vagyok Suselka úrnál. — Iparosember és lop? —ékelődött, majd mintha a hóesés zavarná, visszacsúsztatta a táskájába a füzetet. Marci megijedt a szó hallatán, mert eszébe jutott Suselka úr intelme, de arra büszke lett, hogy iparosnak mondták. — Beszélik, hogy nagy a vidrajárás maguk felé. Ha mondjuk, Suselka úrhoz beajánlana, kiülnék oda néhány éjszakára. Marci tudta, hogy ezzel bezáródott a karácsonyfaügy. — Tegnap hajnalban is láttunk egy nagy vidrát a mester úrral. De ha az erdész úr nem restell éjszaka fagyoskodni, megkérem Suselka urat, tudom, elküldi a meghívóját. Az erdész ismét elővette a bárcakönyvét és kitépett egy lapot, majd átnyújtotta. — Ne dugják zsákba a fenyőt, nehogy azt higgye valaki, hogy lopták . . . Reggel volt, amikor hazaértek a fenyőfával. Jancsika teli torokból kiabálta: — Karácsonyfát hoztunk édesanyám! — Hallgass te! — csitította az asszony a gyereket. — Még meghallja valaki . . .’ A kis fenyő ekkor már ott állt a nagy favályú szélén, és Marci a kis baltával megfaragta a végét. Gyantaillatú forgácsdarabkák röpködtek a levegőben, amitől aztán mindhármuknak nevethetnékjük támadt. Úgy kacagtak, hogy még a könny is kicsordult a szemükből . . . Szalay István Fenyőfa
