Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 12., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 9. Irodalom és folklór A különböző folklórműfajok irodalmi kapcsolatainak és párhuzamainak a vizsgálata rendkívül fontos feladata mind az irodalomtudomány, mind a néprajztudomány művelőinek. Az irodalom és a folklór összefüggéseinek számos kérdéséről jelentek meg már elemző tanulmányok. Az eddig elért eredmények nyomán kitűnt, hogy a néphagyomány jelenségei, az orális műfajok jelentékeny része olyan szoros kapcsolatban áll az irodalom néhány műfajával, hogy azok nélkül a folklór számos motívuma nem értelmezhető. Gondoljunk csak például a balladák és a széphistóriák, a virágénekek és a népdalok, az anekdoták, tru- fák és adomák kapcsolatára. Az irodalom és a folklór kölcsönhatásának különösen figyelemre méltó és művelődéstörténeti tekintetben is jelentős forrásterülete az iskolai színjátszás, maszkos alakoskodás, dramati- kus szokáshagyomány. Az ide vonatkozó vizsgálatok már eddig is fontos eredménnyel jártak. Az iskoladrámák elemzése kapcsán elsősorban Dömötör Tekla és Kilián István kutatásai irányultak a folklórpárhuzamok felfedésére. E téren a vizsgálatokat nagymértékben megköny- nyítik és előreviszik azok az iskoladrámák, amelyek kéziratban való lappangás után az utóbbi egy-másfél évtizedben Kilián István munkássága nyomán megjelentek. A magyar népi színjátékok és maszkos alakoskodások számos jelenete és figurája meglepő hasonlóságot, gyakran azonosságot mutat az iskolai színjátékok jeleneteivel és szereplőivel. A felismerés nyomán természetszerű és szükségszerű az összefüggés és a kapcsolat megvizsgálása. Erről Dömötör Tekla Népies színjátszó hagyományaink és az iskoladráma címmel figyelemre méltó tanulmányt publikált. Úgy tűnhet, hogy az én előadásom majd- csaknem fedi ezt a témát. Kétségtelenül igaz, ami a kérdéskört illeti, azonban az én vizsgálatom más irányból, eltérő szempontokkal közelít az anyaghoz. Ehhez a népi színjátszás gazdag repertoárja nyújtja a példákat. Dömötör Tekla említett munkájában arra a következtetésre jut, hogy az iskoladrámák jelentősen merítettek a népies színjátékokból, különösen a közjátékokban figyelhető meg a népi színjátszás hatása. Véleménye szerint „általában nem az iskoladráma közjátékai mentek át a szájhagyományba, hanem az iskoladrámák merítettek a közkincsből. ” Az iskoladrámák hatásáról is történik érintőlegesen utalás. A felülről lefelé mutató kapcsolat egyetlen részletesebben tárgyalt Bacchus-figuráró! azonban eltérő eredményre jutottam. Az iskolai színjátszás és a népi színjátszás kölcsönhatására az alábbiakban néhány példát szeretnék kiemelni. Az eddigi vizsgálódások során kevésbé esett szó az idegen eredetű iskolai színjátékok hatásáról részint a hazai iskoladrámára, részint pedig a népi színjátszásra vonatkozóan. Ez pedig rendkívül fontos kérdése a kultúra interetnikus kapcsolatainak. Idevonatkozóan osztrák-német példákat említek. Osztrák iskolai színjáték népivé válását, majd ennek a magyar és a szlovák hagyománnyal való kapcsolódását három játék is mutatja. Az egykori Ausztria területéről Magyarországra települt osztrák lakosság színjáték hagyományaiból több —16. századi eredetű — darab maradt fenn és egyes változatait még századunk elején is bemutatták. Bár az osztrák tartományok nem voltak elég népesek ahhoz, hogy nagyobb közösségek települhettek volna át, mégis a kisebb közösségeknek is fontos szerepük volt a színjátékkultúrában. Jelentősebb számú lakosság elsősorban Felső-Magyarországra került a Morva-erdő területéről, Salz- kammergutból, illetőleg Felső- Stájerországból. A bányavárosok idegen eredetű lakosságának színjátszása erős nyomokat hagyott az őslakosság — magyarok, szlovákok — népi kultúrájában. A példák sorában különösen figyelemre méltóak — az ausztriai népi színjátszás múltját illetően is — az egykori Nyugat-Ma gyarország területén, a Pozsonyhoz (Pressburg, Bratislava) közeli Főréven (Oberufer, Prievoz) — és a szomszédos községekben — Salzburg környékéről, Felső- Stájerországból a 18. század elején letelepült fuvarosok — később földművesek — színjátékai. Három darabot mutattak be egymás után: a Christgeburtspi- el-t, az Adam und Éva játékot, vagy másképpen Paradeisspiel-t és a Schuster- und Schneiderspiel című bohózatot. Az első kettő több vonatkozásban megtartotta a 15-16. századi iskoladrámák sajátosságait. Jól mutatják ezt a prológusok, a latin nevek és a karénekek. Némi változás azonban megfigyelhető. A harmadik darab minden bizonnyal már az új településhelyükön, Főréven vagy a környékén keletkezett. Hasonló játékok egyszerűbb formában a magyar és a szlovák farsangi hagyománykörben is előfordulnak. Ez a hatás nem hagyható figyelmen kívül. Az interetnikus kapcsolatokra a formai jegyek is mutatnak. Mindhárom darabban a szereplők különféle magyaros viseletben jelentek meg. A Schuster- und Schneiderspiel magyar kapcsolatára utal a pozsonybesztercei (Bister- nitz, Záhorská Bystrica) vásár és a tokaji bor emlegetése. A felső-magyarországi városok késő középkori kulturális élete igen figyelemre méltó volt, amelyben jelentős szerepet kaptak a különböző passiójátékok és karácsonyi játékok. Különösen a töröktől nem háborított Szepes- ségben a bányászat révén élénk színjátszóhagyomány alakult ki, amelyben fontos szerepet játszottak a sziléziai németek és az ausztriai területekről odatelepült németek. Ez nyelvi vonatkozásban is érdekes jelenséget eredményezett, amelyet „keleti-kö- zépnémet-bajor” keverékként neveznek. A többirányú idegen színjátszás erősen hatott a szlovákokra és a magyarokra. Ez az irány azonban a 19. században megváltozott, és fokozatosan a magyar hatás került előtérbe. Újváry Zoltán »keltés rok és a rendező nagyszerűen ismerte fel, hogy a természetes díszlet és valóságos kellék képes leginkább a tökéletes illúziót felkelteni. Mióta színház létezik a díszlet és a jelmez, a valóság és a fikció közötti távolság legkülönbözőbb pontjain helyezkedhetnek el. A Shakespeare-korban a szerepneveket a szereplők nyakába akasztották. Ezzel szemben a barokk mindig is törekedett a valósághoz hű, tökéletes illúziókeltésre, s a kor nagy „színi rendezői” a jezsuiták óriási összegeket áldoztak a színpadra vagy a színházra. Itt Egerben például külön színháztermet építettek, s a mai Dobó István Gimnázium egyik második emeleti terme csak erre a célra készült. A soproni „díszletkönyv”, amely az ott működő jezsuita iskolaszínház gazdagságáról tanúskodik, tulajdonképpen minden képzeletet felülmúl. Dömötör Tekla és Kardos Tibor a Régi Magyar Drámai Emlékekben ebből a soproni díszletkönyvből több képet közöltek. Dömötör Tekla szerint hasonló pompával rendezték meg darabjaikat az eperjesi evangélikus iskola diákjai, s egyik közölt darabjuk illusztrációs anyagából nemcsak a jelmezekre, hanem a nézőtér és a színpad kapcsolatára is lehet következtetni. A kép egyértelműen jelzi, hogy a színpadot, három oldalról ülte körbe a közönség. A jelmezekre, a színpadi mozgásra még számtalan ábrázolásból következtethetünk, a passiójátékra a csikszentléleki oltárképet hozza fel példaként Dömötör Tekla, ha azonban a XVIII. századi, a felvidéki német ízlésről is tanúskodó passió jelmezszükségletét kellene elkészíttetnünk, természetes, hogy a nyírbátori Krucsay-oltár szoborkompozícióit tekintenénk példának. A csikszentléleki vagy a nyírbátori oltár csak egy-egy példája annak a nagyon sok lehetőségnek, amelyek alapján a színpadok díszle- tezését, a jelmezek válogatását megfigyelhetjük. Barokk kori ábrázolásainak tekintélyes része hasonló ízlést követ. Elegendő csak egy példa, ha valaki Borgia Szent Ferenc életének egy mozzanatáról kívánt a XVIII. században darabot bemutatni, egy jelenetet bizonyára úgy rendezett volna meg, mint ahogyan ezt az egri jezsuita templom oltárképén látta, vagy ugyanez fordítva is igaz, a színpad egyelőre még nem tisztázott mértékben hatott a kor képzőművészetére, elsősorban azonban a festészetre. Lengyel László fedezte fel e kor női kolostorainak úgynevezett apácamunkái nemcsak liturgikus, praliturgikus értéket hordoznak, hanem szoros kapcsolatban állnak a kor színházával. A színház, a képzőművészetek, a zene, a néprajz, a liturgia, a legendák, az irodalom világa együttesen szolgálták a kor emberét. Bármelyik témakörhöz nyúlunk, komplex ismeretekre van szükségünk. A barokk különleges világ: a rekatolizáció eszmekörének hordozója, amely mozgalmasságával, teatralitásával, túldíszítettségével, agitatív hajlamaival, érzékiségével buijánzó díszeivel, ellentétes végletekben élő embereivel, a statika törvényeinek látszólagos semmibevevésével képvisel mintegy másfél vagy két évszázadot. Ezt a kort a kutatás a reneszánsszal szembeállítva hajlandó egy kissé alábecsülni. Ma már látjuk, hogy ez a kor is ugyanúgy megmozgatta minden művészeti ág és minden művész képzeletét, mint a reneszánsz, s értéke semmivel sem különb. Hatalmas barokk oltárképek, a gyermekek és a felnőttek képzeletét a csodás valóságok világába csalogató, bábokkal mozgó szerkezetekkel működő betlehemek, a nagypénteki szentszó építmények, látványos főúri ünnepélyek, akár jelmezesnek is tekinthető királykoronázási, főis- páni, püspöki beiktatások, mérnökök, tűzszerészek megkomponálta kivilágítási ünnepélyek, tűzijátékok, temetési pompák, jelmezes nagypénteki körmenetek jelzik a barokk teatralitás alkalmait. Ennek a szenvedélyesen agitáló, költséget, munkát nem kímélő propagatív művészetnek Magyarországon számtalan magas színvonalú emléke maradt. Minden meggyőzhet minket arról, hogy a XVII- XVIII. század Európába akarta visszakalauzolni a magyarságot, és kontinensünk minden népének meggyőződéssel, művészien képzett, formált eszközeivel, stílusával, egy magasabb szintű kultúrát kívánt teremteni. A barokk egyenértékű lehet a reneszánsszal, csak — sajnos — még most sem ismerjük e két század művészetét. Kilián István Utasítás a rektornak „A magyarországi iskolai színjátszás társadalmi szerepét és művelődéstörténeti jelentőségét az a körülmény határozza meg, hogy a XVI. század közepétől a XVIII. század közepéig, tehát kétszáz esztendőn keresztül egyedüli formája volt a színháznak, a XVIII. században pedig előkészítette a nemzeti dráma- irodalom és a magyar nyelvű hivatásos színjátszás megszületését.” Staud Géza így kezdi bevezetését A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai c. kétkötetes kiadványa elején (Bp. 1984 és 1986), jelezve egyben az általa közölt forrásanyag jelentőségét, valamint az iskoladrámák területén végzendő kutatások sürgősségét. Staud röviden értékeli az eddigi forráskiadványokat, illetve az iskoladrámákra vonatkozó jelentősebb irodalmat. Amint megjegyzi, sokat köszön a római Rendtörténeti Intézet magyar atyáinak, nevezetesen Lukács Lászlónak, aki a Mo- numenta Paedagogica S. J. öt kötetében (Róma 1965—1986) számos dokumentumot közöl az iskoladrámákra vonatkozóan is. Részben R Lukács dokumentációit használta Mészáros István, a magyar iskolaügy kiváló szakértője, XVI. századi városi iskoláinak és a „studia humanitatis” (Bp. 1981) c. művében, ahol elhelyezi az iskoladrámákat a jezsuiták iskolarendszerében és tanrendjében. „A jezsuita iskolaszervezők — a humanista hagyományok nyomán — nagy gondot fordítottak a tanulók által előadott színdarabokra, a fél- * év, illetőleg a tanév végén előadott — s az egész tanulóifjúságot megmozgató — iskoladrámákra.” „Az iskola rektorának szóló utasítás rendelkezik a színielőadásokról vagyis a tragédiákról és komédiákról, amelyeknek szereplőit nyilván az összes osztály tanulói közül válogatták ki: ezek latin nyelvűek, vallásos vagy erkölcsi témájúak legyenek; olyan közjátékokat ne illesszenek a felvonások közé, amelyek nem latin nyelvűek és illetlenek; női szereplő, illetőleg női ruhába öltöztetett szereplő nem léphet színpadra. Ilyen össziskolai színdarabokat csak ritkán rendezzenek — szól a szabály —, bizonyára arra célozva, hogy csak a félévek végén, illetőleg a tanévek végén kerüljön sor rájuk, az iskola dísztermében, népes meghívott közönség előtt.”(U.o. 141). Ismeretes, hogy ezeket az iskoladrámákat elsősorban a Szentírás (főleg az ószövetség), részben a liturgia, illetve a középkori misztériumjátékok és az antik drámák ihlették. A jezsuita iskoladrámák történetírói megjegyzik, hogy már a rendalapító, Szent Ignác idejében (1556 elején), a karácsonyi ünnepkörben Rómában, a templomokban a tanulók beszédeket és költeményeket adtak elő, közben, színre vitték P. Frusius (des Freux) András dialógusát (misztérium- játékát) a Krisztusban való újjászületésről. Úrnapján pedig a kollégium kapujában felállított oltár előtt, mikor a szentségi körmenet a kapu előtt elhaladt, angyalruhába öltözött két fiú latin verseket adott elő az Oltáriszent- ségről és az erkölcsi jobbulásról. (Polanco, Chronicon, VI, 11- 12). Szakértők megfigyelték, hogy Szent Ignác lelkigyakorlatai is befolyással voltak a jezsuita iskoladrámákra. Több iskoladráma elemzésével ezt például részletesen kimutatta H. J. Nachtwen Szent Ignác Két zászlóról, illetve még előbb Krisztus királyról szóló elmélkedései hátterében kétségkívül felfedezhető Szent Ágoston két „civitasról” szóló történelemteológiája, amely olyan alapvetően befolyásolta a középkori történelemszemléletet, illetve az újkori keresztény drámát is Calderontól Claudelig. Egyébként a választás, a szabadság döntése központi helyet foglal el Szent Ignácnál, miként egyáltalán a keresztény üdvösségtörténetben. Loyolai Ignác Lelkigyakorlatos könyvét nem olvasni kell, hanem a lelkigyakorlatokat megfelelő vezetővel gyakorolni kell, vagyis az elmélkedés, imádság célja az, hogy valaki életpályát válasszon vagy megreformálja életét, tehát hogy cselekedjék. Az isten-emberi drámának igazi szereplője a lelkigyakorlatozó. ..
