Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 12., szombat MEGYEI PANORÁMA 5. Tamabodi csend a kerítés helyén, az apa sildes sapkájában mozgatja a kapát, a lábasban még mindig nincs kész az ebéd. Limara desodor Nagyon erős, de a korábbinál valamivel kellemesebb az illat a Takarékszövetkezet irodájában. ' Szóvá is tesszük ezt Nagyné Bartók É va kirendeltségvezetőnek, s közli, mindez Limara desodor. Ő egyébként már tud az érkezésünkről, de mivel rend a lelke mindennek, elkéri sajtóigazolványunkat. Semmi gond, s a tűzrőlpattant hölgy készségesen tájékoztat. Egyedül azt köti ki, hogy ne fényképezzük, utoljára róla az „Fényképezni lehet!” Lassan készül az ebéd Ahogy beér az autó Tarna- bodra semmi különös nem történik. Ugyanolyan házak sorakoznak ott is, mint máshol és déli 12 órakor alig-alig lézengenek emberek az utcán. Túlontúl nyugalmasnak tűnik minden. Először Kovács Lászlót, a helyi tanács végrehajtó bizottsága titkárát keressük meg. Akiket a víz kimosott... — Hatszázkilencvenhárman laknak itt állandóan — mondja a fiatal községi vezető —, de körülbelül 740-en vagyunk mindig az ideiglenes lakókkal együtt. Azért ilyen felemás a létszám, mert lélekszámúnk egyharmada cigány, s hozzájuk regimentestül érkeznek a rokonok, barátok. Ez a népesség 1974-ben került ide, s szinte mindannyian Tamazsa- dányból jöttek, mert az árvíz idején a putrijukat elmosta a víz, s itt kaptak lakhelyet. Azóta állandó ellentét van köztük és a „magyarok” között. Előfordul itt minden a lopástól a becsületsértésig. — Sajnos a fiatalok nem maradnak meg itt, hanem máshová mennek lakni, dolgozni. Öregedő a falu, 257 nyugdíjasunk van, zömük korábban a Tarnamérá- val összevont tsz-ben dolgozott. Szinte soha nem építkezik senki, s ha igen, akkor is a cigányok emelnek házakat... — Az egészségügyi ellátás tekintetében Boconádhoz vagyunk csatolva. Egy héten egy napon kellene rendelésnek lenni, de a tsz miatt szerencsére kettő van. Legközelebb egyébként Tamamérán van orvos, de a buszjárat innen mindenhová ritka. Napköziotthonos óvodánk van, s az alsó tagozatosaink helyben járnak iskolába. A felsősök Hevesen vannak. Saját oktatási intézményeinkben 4-4 tanár illetve óvónő dolgozik. A művelődés terén sajnos le vagyunk maradva. Annak idején, mikor a „jövevények” érkeztek, sokmindent tönkretettek, elégettek. Jövő évi tervünkben szerepe} a népházunk rendbehozatala. Úgy gondoljuk jó lenne egy videomo- zi, hiszen semmi ilyesmi nincs most. Elképzelésünk szerint kellett volna egy öregotthon, de nincs rá igény. — Ha mennek a faluba sok rossz véleményt hallanak majd a tanácsról, pedig adunk segélyt, mostanában például 125-en kaptak rendkívüli juttatást. Idén 100 ezer forintunk van erre, mégis sokan átkozódnak. Én katonai iskolát végeztem, szinte véletlenül kerültem ide. Önálló a tanácsunk, de ez érthető, mert nem hiszem, hogy valaki ezt vállalná. Én sem tudtam hová jövök... Mennyi lesz az adó? Még befelé tartottunk a faluba, mikor kollégám megjegyezte: ott a világ legkisebb vegyesboltja. Be is tértünk, s ott a maszek tulajdonossal, Dobócziné Kovács Gizellával találkoztunk. Ó tamabodi születésű, s most Kerecsenden lakik, ahová férjhez ment. Onnan jár ide nap mint nap korábban az állami boltba, majd a gyes után a sajátjába. Egy éve működteti ezt, s eddig nem panaszkodik. Most azonban nem tudja, mennyi adót vetnek majd ki rá, a további közérzet ettől is függ. Azt mondja,' van nála minden, hiszen ha kell ő utána megy a cikkeknek, míg a „másikban” csak azt árusítják, amit a Füszérttől kapnak. Amint kilépünk fiatalasszony érkezik. Pár pillanatot tölt bent, s szatyorkájával távozik. Követjük. Kökényék A ház előtt nincs kerítés, csak kapu. A nyitott ajtón át látszik egy talp: valaki nagyon régen ott feküdhet. A fal védő azt hirdeti: Isten óvja ezt a házat. Fiatalember vesz bennünket észre, s mondja, nem kell róla írni semmit, de azért fényképezhetjük őket. A családfő Kökény János, aki egy éve betegszabadságon van, hamarosan felugrik ágyából, s rekedten kiabál. Szidja a tanácsot, majd visszaül, s hűz egy üvegből. Almával kínálnak, folyik belőlük a panasz. Hogy csak azok kapnak segélyt, akik elisszák, s hogy beteg édesanyjuknak jogtalanul nem adtak valamiféle juttatást munkáltatóik. Közben kellemetlen szag facsaija orrunkat, szurtos gyermekfejek néznek ránk. Megköszönjük a vendéglátást, s odébbállunk. Néhány utcával arrébb véletlenszerűen toppanunk be az egyik portára, a gazda, Kökény Miklós előbbi ismerősünk öccse. Fia előbb nyolcadikosnak, majd percekkel később hetedikesnek vallja magát. De kinézete idősebb fiatalemberről árulkodik. Meséli, hogy most éppen lóg, s továbbtanulni sem akar, inkább itthon lesz az apja mellett. A ház ura közben egy kapával ütögeti a puszta földet az udvaron, talán a szemetet gyűjti össze. Szívesen invitál be, s mutatja, hogy a három szobában összesen négy ágy van, egy szekrény, rajta befőtt. Van több gyerekük, de azok állami gondozásban élnek, s némelyiküket már két éve nem látták. Az udvari sparhelton valami ro- tyog, s mesélik, hogy ebéd után folytatják házuk felújítását. Ma éppen az asszony meszel. A félje saját bevallása szerint a tsz-ben dolgozik, de ott olyan kevés pénzt kap, hogy alkalmi munkákat is vállal. Óttjártunkkor szó nincs ilyesmiről, azt közli táppénzen van. „ Elbúcsúzunk, s mikor később arra járunk, ugyanazt látjuk, mint korábban: a fiú cigarettázik „Hol van már 1988?” gélyt sem kapok, mert azt mondják a keresetem meghaladja a háromezer forintot. Aki egész életében nem csinált semmit az kap, mert nincs nyugdíja, én meg 24 évig dolgoztam az italboltban. Jelenleg 1500 forint itt a bruttó keresetem, napi 8 órát dolgozom, s a személyzetis azt mondta, hogy nem tudja emelni, mert nincs pénz. Abba is fogom hagyni, elmegyek Gyöngyösre, ott van a két lányom, majd segítek nekik. Hát nekem nem jár semmi? — Dehogynem: a szád — ezt már Dobi Iván bácsi szólja be, aki időközben üres ládákat emelget. Van belőlük elég... — Mondom én akkor is, akár Grósz Károlynak is elmondanám — folytatja Irénke néni. — Nincs bennünk fajgyűlölet, de mindenki annyit kapjon, ameny- nyit dolgozik. Éhbérért nem csinálunk semmit. Csak egyetérteni tudunk. Aztán ballagunk a főutcán, mellettünk elzúg egy Suzuki Maruti. Odalép hozzánk egy férfi, s megsúgja: a község gazdag emberét láttuk, ő is kistermelő... „130 éves vagyok” Indulnánk már haza, de meglátjuk Magyar András bácsit, aki nagykabátban, sapkában ül a háza előtt a karosszékben. — 130 éves vagyok, 1899-ben születtem — bizonygatta többször. Győzködjük, hogy ez lehetetlen, hiszen 1988 van. — Az nem lehet, az már fégen elmúlt. Hol van már 1988? — válaszol és nevet,-majd bevezet az udvarra. — Itt minden Albiné lesz — mondja. — Ő a tanácson dolgozik, hoz nekem ennivalót, gondomat viseli, itt minden az övé lesz. Sok földem volt, aztán bevitték a tsz-be, valamit fizettek is. — Aztán adjanak az asszonyoknak belőle — kiabálja, mikor fényképezzük, majd szőlővel kínál. Édes fehér és vörös szemek harsognak a fogunk alatt. — Ez is Albiné lesz — közli mégegyszer, s kacagva integet utánunk. — Minden jót bátyám, éljen még vagy kétszáz évet maga és' a falu is — búcsúzunk. Gyalogolunk autónk felé az utcán, amely még mindig csendes. „Ezek itt jövőre is üresen maradnak” érettségi tablóra készült kép, mert muszáj volt. Négyszázkét tagja van a szövetkezetnek a faluban, s az idei forgalmuk januártól augusztus végéig 29 millió forint. Jelenleg egymillió 478 ezer forint kölcsön van kinn, ennek nagyrésze személyi. A cigány családok közül háromnak van takarékkönyve, s mint a többiek, ők is megbízhatók. Üres ládák Suzukival A kistermelők felvásárlótelepe. Juhász Istvánná, aki az itteni ügyeket intézi, éppen számol valamit a géppel. Tudakozódásunk után felnéz és elkezdi egyre szenvedélyesebb monológját. — Nem volt jó ez az év olyany- nyira, hogy jövőre a fóliások abbahagyják a termelést az árak miatt. Tőlünk olcsón veszik a zöldséget, csak az a baj, hogy jóval drágábban adják el. A kormánynak nem lenne szabad megengedni, hogy nyerészkedjenek rajtunk. Ha ez így megy tovább, nem fogunk termelni. Fizetni kell a tehót is, pedig én seA világ legkisebb boltja írta: Kovács Attila Fotó: Koncz János k
