Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

GAZDASÁG — TÁRSADALOM

NÉPÚJSÁG, 1988. november 24., csütörtök

3.

Egyenruhás pályák

Az új tanévben: újra a pályaválasztásért

A társadalom gazdagabb lett a nemzetiségekkel

Beszélgetés a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének

főtitkárával

Három nemzetiség, a hazai hor- vátok, szerbek és szlovének érdekében tevékenykedik a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége. Kevésbé ismert tény, hogy a legrégibb a négy nemzetiségi szövetség közül: 1945, a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja megalakulása óta számítja működését. E történelmi évben született a Jugoszláviát érintő Kominform-ha- tározat, amelynek következményei a határ mindkét oldalán élő nemzetiséget is sújtották. Az MSZMP nemzetiségi politikája nyomán az elmúlt évtizedekben több intézkedés, határozat és dokumentum igyekezett biztosítani az önálló fejlődést a nem magyar etnikum számára. Egyebek között azzal, hogy az oly gyakran emlegetett hídszerepben a nemzetiséget az anyaországgal való együttműködés fontos elemének tekinti.

A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége december 3-án és 4-én rendezi X. kongresszusát, Pécsett. Ebből az alkalomból beszélgetünk Mándity Marin főtitkárral.

— Magyarországon az utóbbi időben előtérbe kerültek a nemzetiségek, sok szó esik a nemzetiségi politikáról. A délszláv szövetség munkájában,— mind közvetlenül és hivatalosan is érintett — érzi-e a változást?

— Azt kell mondanom, sajnálom, hogy ez a kétségtelen változás csak az utóbbi időre jellemző. Húsz éve dolgozom ezen a területen, a szövetségben, de még sohasem tapasztaltam, hogy ennyi figyelem kísérte volna a munkánkat. Kongresszusunk előkészítéseként az utóbbi hónapokban sokat jártunk azokban a falvakban, városokban, ahol a nemzetiségeink élnek és mindenütt az a vélemény alakult ki, hogy többet törődnek velünk, mint eddig.

— A nemzetiségi fogalma mit tartalmaz ma, 1988 végén? Nemzetiségi az, aki annak vallja-tekinti magát, vagy szűkebb értelmezésre kell gondolnunk: aki beszéli az anyanyelvét?

— Ezt a kettősséget kétségtelenül szem előtt kell tartani. A legutóbbi hivatalos statisztika szerint mintegy 38 ezer délszláv nemzetiségű ember él Magyarországon. A mi becslésünk 100 ezerre teszi a számukat. Sajnos, mindkettő valós: a különbség ugyanis azt jelzi, hogy sokan nyilvánosan nem tekintik magukat nemzetiséginek.

— Mi lehet ennek az oka?

— Elsősorban a múlt, abban is a 48—49-es események s az ezzel együttjáró üldöztetés. Ebből a szempontból érthető ez az identi- tástitkolás. Szövetségünknek ezért éppen az a legfőbb feladata, hogy anyanyelvűk ápolására, kultúrájuk megőrzésére biztassa az itt élő dél- szlávokat.

—Amit Ön elmondott, ez felveti a kérdést: vajon adottak-e a nemzetiségi tudat megtartásának feltételei? Ha igen, melyek ezek, ha nem, mi okozza a nemzetiséghez való tartozás érzésének gyengeségét?

— Nemzetiségi politikánk példamutató. Elvben. De mindjárt hozzáteszem, hogy igen nagy a különbség az elvek és a gyakorlat között. Az előbbiek ugyanis — kezdve az alkotmánytól a különféle tanácsrendeletekig — sajnos nem úgy valósulnak meg, ahogy a megfogalmazók elképzelték.

Esetünkben ez úgy jellemezhető, hogy számos helyen hiányoznak a nemzetiségi lét elemi feltételei. A nemzetiségeket, szerintem, a kettősség jellemzi. Egyfelől magyar állampolgárok, ugyanakkor egy szőkébb etnikumhoz is tartoznak, ám ennek a megéléséhez hiányoznak a keretek. Az ugyanis nem elég, ha a postaajtó felett kétnyelvű a felirat, bent viszont senki sem ért meg engem, ha horvátul beszélek. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy korábban több háromnyelvű községünk volt, ahol magyarok, németek és délszlávok éltek együtt s beszélték is egymás nyelvét. Ma már azonban csak a 60 éves, vagy az ennél idősebb nemzedék háromnyelvű. Egyértelmű vesztesége a magyar társadalomnak, hogy a nemzetiségi lét beszűkült. Ezen úgy lehet változtatni, hogy olyan környezetet teremtünk, amelyben minden érintett tudja és érzi, hogy szükség van anyanyelve megtartására. És lehetősége is van ennek használatára.

— Az MSZMP Politikai Bizottsága a közelmúltban tárgyalta a nemzetiségi törvényt. Mit gondol, a délszláv kongresszusnak lehet mondanivalója e törvény megalkotásához?

— Amikor felmerült az új nemzetiségi törvény gondolata, azt mondtam, tulajdonképpen erre nem is lenne szükség, ha a községi tanácselnököktől felfelé minden illetékes jól értelmezné a meglévő elveket. Most azt kell mondanom: szükség van olyan törvényre, amely a végrehajtást és a végrehajtókat elszámoltatja. Ettől a törvénytől mi azt váijuk, hogy biztosítsa azokat a kereteket, amelyek ma még hiányoznak a kisebbségek életéből.

— A kongresszus egyben mérleg- készítés is. Mit valósított meg a délszláv szövetség az 1983-ban kijelölt feladatok közül és mi maradt továbbra is adósságként?

— Kétségtelen eredmény, hogy erősítettük a társadalmi bázisunkat, a demokráciát. A mostani elnökség és az országos választmány megértette, hogy széles társadalmi alapra kell helyezni a munkát és eszerint is dolgoztunk.

Sajnos a létünket meghatározó oktatás terén nem sikerült úgy előrelépni, ahogy szerettük volna, itt igen szerények az eredmények. A kongresszusi beszámolóban úgy fogalmaztunk, hogy az anyanyelvi oktatás a magyar nemzetiségi politika leggyengébb pontja. Élőszóban is kimondjuk, amit már korábban is jeleztünk, mert hogy elégedetlenek vagyunk: az állami szervektől nem kaptuk meg a szükséges támogatást. A legutóbbi kongresszuson hozott határozatban, a minisztérium biztatására megfogalmaztuk, hogy szélesíteni kívánjuk a kétnyelvű iskolák

hálózatát. Hozzáláttunk a szervezéshez, faluról falura jártunk, aztán az ígért segítség elmaradt.

Az oktatás terén elért egyetlen eredmény, hogy nincs olyan délszlávok lakta község, ahol ne lenne anyanyelvi foglalkozás az óvodában. Mégis, ez csupán részeredmény, tovább kell lépnünk a kétnyelvű vagy az anyanyelvű óvoda felé. Az áttörést az általános iskolában kellene elérni. Ehhez egy példa a helyzet illusztrálására: a felszabadulás után mintegy félszáz tiszta nemzetiségi tannyelvű iskolánk volt, 48-ban visszaestünk, majd ölben valakinek eszébe jutott, hogy a mi gyerekeink nem tudnak jól magyarul. Ennélfogva ma összesen három kétnyelvű általános iskolával rendelkezünk. Ez tarthatatlan!

— A színvonalas oktatásról szólva fel kell vetni az anyanyelven oktató, jól képzett pedagógusok problémáját is. Mi a helyzet ezen a téren?

— A magyar társadalom valamennyi gondja jelen van a nemzetiség körében is. Égyetlen különbséggel: itt erősebb a hatása, mert kevesebben vagyunk. Ha egy délszláv faluban gyesre megy az egyetlen tanítónő, mondhatom, hogy százszázalékos a pedagógushiány, hiszen megszűnik a tanítás . . .

Ami pedig a szakpárosítást illeti, a szerbhorvát mellől hiányzik a történelem, a földrajz, jóllehet ezeket a tárgyakat is anyanyelven kellene oktatni. A nemzetiségtörténete pedig sajnos még nem tananyag. A gimnáziumok számára készült ugyan egy kiegészítő anyag, s tudomásom szerint a pedagógusokon múlik, hogy miképpen bánnak vele.

— A nemzetiségi szövetségek, érdek védelmi szerepkört is betöltenek. Ön mire helyezné a hangsúlyt most, amikor mind a tagság, mind a többségi nemzet odafigyel majd arra, hogy miről beszélnek majd a kongresszuson.

— Hivatalosan mindig azt szoktuk mondani, hogy nemzetiségeink képviselői a számarányoknak megfelelően jelen vannak a közéletben. Ez általában meg is felel a valóságnak. Minőségileg azonban nem. A mi szervezetünk 1948-ig alulról felfelé építkező volt, akkor ez megszűnt. Most éppen az érdekképviseletek erősítése miatt vissza akarjuk állítani ezt a felépítést. A kongresz- szusnak azt javasoljuk, hogy hozzon létre területi szervezetet, s mindegyiknek az elnöke legyen tagja a szövetség elnökségének is. S ugyanakkor a helyi vezető képviselje az adott nemzetiséget a tanácsban is.

— Hogyan alakult a kapcsolatuk Jugoszláviával?

— Mi három nemzetiséget képviselünk, ennek megfelelően Jugoszlávia három köztársaságával vagyunk szoros kapcsolatban: Horvátországgal, Szerbiával és Szlovéniával. Sokféle segítséget kapunk, kiemelném azonban, hogy minden nyáron 65 pedagógus utazik Jugoszláviába gyakorlatra és jelenleg is több, mint húsz magyarországi fiatal tanul jugoszláviai egyetemeken.

K. E.

Jó ütemben épül a lágymányosi

Duna-híd

A terveknem megfelelő ütemben épül az MO-ás autógyűrű Duna-hídja. A lágymányosi oldalon is hozzáláttak a tartószerkezetek beemeléséhez. A két oldalról épülő és a Csepelt Budafokkal összekötő közúti híd a tervek szerint 1989-ben ér össze

(Fotó: Kerekes Tamás — MTI)

Az utánpótlás nevelése, oktatása, pályára irányítása, a szakma megszerettetésének biztosítása nemcsak a civil élet különböző területein okoz gondot, mindennapi feladatot és tennivalót, hanem a fegyveres erőknél, szerveknél is. Ott még az általánosnál is nagyobbak, a speciális elvárások miatt, különösen a hivatásos állomány magasabb szintű és képzettségű fiatalokkal való pótolása, amely az állandó változás, mozgás természetes velejárója. A katonai pályá- rairányítási szerv megyénkben a hadkiegészítési és területvédelmi parancsnokság keretében működik, a sokféle tennivalót pedig a koordinációs bizottság igyekszik összehangolni. Ennek titkára Balázs Csaba százados, akivel e aktuális kérdésről váltottunk szót, hiszen nemrég tartotta meg ülését a bizottság.

— Miről volt szó az értekezleten ? — kérdeztük elsőként.

— A tapasztalatokról, az eredményekről és gondokról, valamint az új iskolai év tennivalóiról hangzott el beszámoló, amelyet Kóla Sándor ezredes, a bizottság elnöke terjesztett elő — mondotta a százados. A sokszempontú vizsgálat összessége azt tükrözte, hogy a bizottság a maga elé tűzött célt teljesítette, helyenként még túl is teljesítette, annak köszönhetően, hogy megyénkben a katonai pályára irányítás rendszere az évek folyamán kialakult és hatékonyan működik, szélesebb társadalmi alapra helyeződött. A helyi párt, állami és mozgalmi szervek a korábbinál hatékonyabban befolyásolták ezt a munkát. Erősödött az egységes felfogás, a közös felelősség, a feladat eredményes végrehajtását illetően. Ennek köszönhető, hogy több fiatalt nyertünk meg, s irányítottunk az idén a katonai pályára mint korábban. Pontosabban 20 százalékkal többet, s ezeknek majdnem 70 százalékát fel is vették a katonai kollégiumokba, főiskolákra, tiszthelyettesi iskolákba és szakközépiskolákba. Az is ide tartozik, hogy a hozzánk jelentkezők száma duplája volt a vártnál. Ennek nagyon örültünk, de sajnos egészségi okok és a nem megfelelő tanulmányi eredmények miatt több fiatalembert el kellett tanácsolni a felvételiről.

— Tehát itt is jelentkezik a „bőség zavara”, az, hogy most végzős fiatalok nehezebben tudják megtalálni jövőjüket a civil életben?

— Ez is belejátszik valószínű, de az is, hogy növekedett a pacifisták száma, akik megkérdőjelezik a hadsereg szükségességét.

Ezek ellentétes pontok persze. Az az igazság, hogy a tapasztalatok gyűjtésével egyre szervezettebben tudtunk dolgozni, és jobban felismertük hibáinkat is. Ezáltal új vonásokkal törekedtünk, s törekszünk gazdagítani a tudatos pályárairányítást. Igyekszünk megnyerni a pedagógusokat, a szülőket. Létrehoztuk a kabinetet Egerben, amelyik az Egészségház utcában működik, a párt- bizottság oktatási intézményében. Itt állandóan az érdeklődők rendelkezésére állunk. Van rádiónk, tévénk, videónk, filmjeink, könyveink, jó szakembereink. Ezek segítségével színesebben és reálisabban tudjuk bemutatni e pálya szépségeit és nehézségeit a fiataloknak, valamint az oda jelentkezés módját, követelményeit. El kívánjuk érni, hogy tiszta, reális kép alakuljon ki a fiatalokban a Magyar Néphadsereg feladatairól, az ott folyó életről, a katonai hivatásról. Magasak és egyre nőnek az igények a hadseregben is. A katonai kollégiumokban például négyes átlag alatt nem lehetett bejutni, hivatásos főiskolákon pedig csak 3,5 fölött lehet eredményre számítani.

— A nagyobb követelmények nem jelentenek további nehézségeket a szervező, toborzó munkában?

— De igen. Ezért mégjóbb csapatmunkát vár valamennyiünktől, mert a néphadsereg káderutánpótlása továbbra is össztársadalmi ügy. A siker attól függ, hogy milyen reális és vonzó képet tudunk nyújtani a pályaválasztás előtt álló fiataloknak a hadseregről, a katonai életpályáról, a perspektíváról, mennyire biztonságos, stabil hosszab távon a hivatásos katona egzisztenciája. Hosszú oldalakon tudnám még sorolni a feladatokat. A lényeg, a munka újra beindult. A toborzandó létszám nem változott a múlt évihez képest. Az alakulatok ebben a hónapban tartanak erről értekezleteket, ugyanígy a tanárok is; a patronálok felkeresik a kijelölt oktatási intézményeket, kiküldik a jelentkezési lapokat, részt vesznek a szülői értekezleteken stb. Igyekezni kell, mert a pilótajelölteknek ez év november végéig kell beadni papírjaikat, a honvéd kollégistáknak és szakközéiskolásoknak pedig 1989. január 31-ig.

— Az idén vetélkedőt is kiírtak az általános iskolásoknak . . .

— Ezt a megyei tanács pedagógiai intézete küldte el az általános iskoláknak, amelynek megszervezésében mi is jelentős feladatot vállaltunk. A vetélkedő címe: „Egyenruhás pályák”. Célja, hogy a hét-nyolcadik osztályos tanulókból álló hatfős csapatok megismerkedjenek azokkal a pályákkal, amelyek a honvédség, a rendőrség, a vám- és pénzügyőrség, a MÁV, a posta és a tűzoltóság területén található. Ezzel is szeretnénk minél több információkhoz juttatni a pálya- választás előtt, álló tanulókat, a végleges döntés meghozatala előtt, ugyanis a megalapozott pályaválasztáshoz kellő önismeretre és reális pályaismeretre van szükség. Az iskolai szintű vetélkedőket november végén december első hetében bonyolítják le. Az öt területi döntő időpontja január első fele, míg a győztesek, akik Egerben a megyei döntőn vesznek részt, március első hetében küzdenek meg a helyezésekért. A gyerekek elméleti és gyakorlati feladatokat oldanak meg játékos formában. Ismerni kell például a rendfokozatokat, de az sem baj, ha valaki jól tud kispuskával célozni, lőni vagy beöltözni mondjuk tűzoltó-egyenruhába. A győztesek értékes jutalomban részesülnek. Hogy az iskolák komolyan vették a felhívást, jelzi, hogy a fegyveres szervektől az igazgatók és tanárok már is igénylik a segítséget.

Fazekas István

Haldokló szakma a múlt árnyékában

Buborékra épített dinasztia

Úgy apáink ifjú korában a harmincas, negyvenes évek elején igen kedvelt kisvendéglő kéménye pöfögtette füstjét az egri Alma- gyar utcában. Déltájban a Wágner vendéglő ínycsiklandó illata csábította a fuvarost, a postai tisztviselőt, vagy épp a várat vizitáló tudóst, kutatót. Ahogyan akkoriban mondották, igazi középosztálybeli étterem volt ez a javából, afféle, ahol az ínyencek is találtak itt fogukra valót. . . Azóta nem kevés viaskodó évtized telt el, s sajnos kitelt a Wágner étterem ideje is. A család leszármazottja, Lukács Sándor már csak szikvízüzemet működtet a néhai családi „vendégház” falai között. Frissen mosott, hagyományos szódásüvegek várják a sorukat, hogy szomjoltó vízzel töltse meg őket a mester. Ám a kevésszavú Lukács Sándor akkurátusán teszi a dolgát, helyette Judit asszony viszi a szót, s nemcsak a szikvlz habja telíti az üveget, hanem a kilátástalanság keserve is fel-felbuggyan.

— A féljem tanult szakmája szerint műszerész, de apósomtól örökbe szállt rá a szikvizes műhely, s a családi hagyomány kötelez.

— A szavaiból úgy tűnik, látott már ez a hivatás a mostaninál szebb napokat is.

— Mi az, hogy . . . Bár a háború után a féijemék kézi erővel vontatott kocsival járták a szódásüvegekkel a várost, aztán meg kisajátították a házunkat, műhelyestől, de az egriek összefogtak: ingyen adtak régi szikvizesüvegeket, s biztatták az apósomat ne keseregjen, kell a finom szóda a városnak. Később csacsi-, majd lófogat kopogott az egri utcákon, tereken . . .

— Talán mostanában már túl sok a konkurens üdítő, családi szifon.

— Eh — veszi át indulattal a szót a házigazda, s miközben az ipari szifonokat tölti sistergő gázzal, kifakad a szó belőle. — Nézze nemcsak az a baj, hogy télen bütykösre fagynak az ujjaim, s feleségemnek már a ládák emelgetésétől gerinckopása van, hanem az, hogy úgy érezzük — annyi régi egri iparoshoz hasonlóan — a perifériára szorultunk, s nincs szükség munkánkra. Kis túlzással mondhatnánk, az egri városrendezés is közrejátszik ebben az áldatlan helyzetben, az Almagyar utca amióta egyirányú, senki sem járja körbe még a Lukács-féle szikráért sem a várost. Korábban pedig kitiltottak a „zabhengeres kocsival” a belvárosból, s csak késő este csöngethettem be régi kuncsaftjaimhoz. Szó, ami szó lassan elveszett a vevőkör, s ha nem volna egy-két vállalat, ahol kötelező védőital a szóda, lehúzhatnám a rollót.

— Nem túlzók, ha azt állítom, erősen kötődik a régi családi fészkéhez, munkájához.

— Talán túlságosan is ennek leszek az áldozata. Minden hónap ekjén hétezer forintot fizetek be az IKLV-nek. Nagyon bánt az, hogy immár kétszer vásároltatták meg az ősi házat velem. Aránytalanul nagy bérleti díjat szurkolok le, akárcsak a saját kezűleg épített műhelyért. Azt senki sem kérdezi tőlem, hogy a háromforintos szódásüveggel összejön-e ennyi jövedelmem havonta egyáltalán! Szégyenszemre, tisztes iparos létemre, nem tudom segíteni az életét most kezdő fiamnak sem. Annak idején szépszüleimmel ötödmagunkkal megéltünk ebből a kis üzemből, most annak is örülök, ha futja a be- tévő falatra.

Lukács Sándor Almagyar utcai háza egy kicsit kettős arculatú: egyszer emlékeztet a régi József Attila-i munkáslakásokra, másrészt idézi a mediterrán belső udvarok világát. Repkények futják be a salétromos falakat és a várfalnak dűlő épület teraszos kertjeit, mint a krétaiak, kosárral hordott földdel töltötte fel tulajdonosa, hogy virágokat s gyümölcsfákat neveljen. Megteremtse mindazt, amit otthonnak lehet nevezni. Tizenkilenc éves ócska Trabantjával rója nap, mint nap a köröket a megélhetésért. Sokszor gondolkodtam el: egy város, amelyik úgymond szerelmes saját maga régi köveibe, mikor döbben rá végre, hogy a hagyományos régi szakmák éppúgy a városi kultúra részei, mint az élettelen antik kövek.

Amikor búcsút veszek Luká- cséktól, büszkén mutatják termő fügefájukat. A házigazda érett gyümölccsel kínál, s mikor beleharapok az ínyencségbe, akaratlanul is arra gondolok: míg én az ő fügéjét eszem, neki azt a kor mutatja!!

Soós Tamás