Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-19 / 276. szám

6,

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. november 19., szombat

Szabolcs küldte a 110 esztendeje született Krúdy Gyulát, ezt a sajátos karaktert, aki úgy tanult nagy elődeitől, hogy egyéniségének kohójában ötvözte szerves egésszé örökségüket.

. A hajdani zsurnaliszta, a remek tárcaíró számos regény, színdarab szerzője gyorsan a saját hangjára lelt. Nem véletlen ez, hiszen olyan útravalót hozott magával, olyan ielkialkatot, amely nem tűri a mások gúnyáját, amely mihelyt csak teheti, a magaszabta köntösbe bújik, hogy elmondhassa véleményét a világról, arról a korról, amelyben élt, szenvedett, örült, gyötrődött, vívódott. Méghozzá úgy, hogy szóljon a jövőnek is, az utána következő nemzedékek sorának is.

Ezért nem hódolt divatáramlatoknak, emiatt nem kacsingatott se jobbra, se balra, hanem haladt a maga által kijelölt úton.

Álomlovaggá lett, mindnyájunkhoz közelálló szellemi Don Quijote-vé, aki azért kalandozott a múltba, hogy sorstársaival is feledtesse a kisstílű jelent, a karrierlovagok nyüzsgését, az útszéli intrikákat, a kenyérkereset bosszantóan fájó gondjait.

Fantáziája nem ismert pórázokat kikötött például II. Lajos, Mária királynő, az első Habsburg környezeténél. Áttanulmányozta a hiteles dokumentumokat, hogy ne feleseljen vissza a história. A szereplőket azonban ő gyúrta, keserveit, fellángolásait, be sem vallott érzéseit plántálva beléjük. Ezért annyira hitelesek, emiatt olyan élőek, hozzánk közelállóak, hiszen találkozhatunk velük akár itt, akár ott, s felbukkannak majd a holnapok során is, legfeljebb ékességek, díszek nélkül. Emberként, ahogy papírra vetette hús-vér jellemük megannyi érzékletes vonását.

A stílus mágusa volt. Annyira markánsan fogalmazott, hogy nem lehetett utánzója, követője. Nálánál hatásosabban literatú- ránk egyik alakja sem festett szituációkat.

Ha sorait olvassuk, nemcsak a régvolt dzsentrik szomorgásain borulunk, hanem fájlalunk mindent, ami illékony, ami semmibe tűnik. Minden szépet, igazat és jót, amire ezek az alakok meditáltak.

És asztalához is invitál bennünket, hogy részesei legyünk az étkek és italok esztétikai gyönyört is okozó élvezetének.

Jelképes is ez a szíveslátás, mert olyan értékeket kínál nekünk — mintegy ráadásként —, amelyek sosem kopnak meg, semmikor sem avulnak el, amelyek egy kissé ilyen irigyelt álomlovaggá formálnak valamennyiünket.

Szerencsénkre...

Pécsi István

A másvilági vadász

Vencel — emlékezhetsz rá, ha akarsz — vadász volt Kemecsén.

Amolyan hosszú jágerlegény, akinek az volt a foglalkozása, hogy a kemecsei tavak között járatlan urakat vadászataikban elkísérje némi csekély borravalóért. Ebben az időben a városban a fiskálisok mind pohosodni kezdtek, tehát nyomban kíváncsiak lettek, hogy merre húz a vadliba. A bírák a hosz- szadalmas üldögélésektől ugyancsak emésztési zavarokkal küzdöttek, mire az öreg törvényszéki orvos a kemecsei tavak látogatását javasolta nekik. Nem azért, mintha ezeknek a vizeknek valamely különösebb hatékonyságuk volna, ellenben az itteni zsombékban, ingoványbán, hacsak oda nem vész a csizma, mindenki megtalálhatja a kellő ápeútust a vacsorához. Puf- fogott tehát a puska, a kacsák egyik tóról a másikra röpdöstek, Vencel, a hosszú jáger minden lövést megdicsért, és a nádasból mindig zsákmánnyal tért vissza, amelyet a szerencsés vadász tarisznyájára akasztott.

Ebben az időben élt nálunk egy bizonyos Szeverendi Izabella nevű kisasszony, aki férfias tulajdonságairól volt nevezetes. Szeverendi- nek nem volt se apja, se anyja, és Izabella rokonainál töltötte az életét. Egy fél esztendeig volt itt, egy fél esztendeig amott, vándormadár, aki mindig jókedvűen, panasz nélkül cserélgette otthonait. Férfiasnak kellett tehát lennie, hogy vigyázhasson magára a világi életben, mert az urak ez idő tájt is szerettek a csinosabb nőknek udva- rolgatni. Szeverendi pedig nem tartozott éppen a legcsúnyábbak közé.

Hogyne csapott volna fel Izabella, amikor az urak — az Öregúr, aki otthon mindenre használhatatlan volt már, csaknem reggeltől estig az időjárást szidta litániában, a Fiatalúr, akit csak az apja miatt neveztek ilyenformán, mert egyébként olyan nehézkes volt, hogy se a vásárból, se a kocsmából napokig nem bírt hazatérni, valamint a Lengyel úr, aki mindenféle hivatalt betöltött vala a háznál, az irodakezeléstől kezdve a gazdatisztségig — elhatározták, hogy a legközelebbi kemecsei vadászatra Szeverendit is magukkal viszik, legalább valaki'ízlésesen megterít a domboldalon a vadászat után.

Szeverendi aztán gondoskodott is mindenről, amivel az urak gusztusát kielégítheti. Soha ilyen uzsonnájuk nem volt a vadászoknak, akadt valami felejthetetlen kolbász, soha nem látott sódar, és a borosüvegek a tónak abban a részében voltak elhelyezve, ahol észak felé a legcsöndesebb a víz.

Vencel, a kóborló jáger még sohase látott ilyent, a tekintetes asz- szonyságokat nem szokták magukkal hozni az urak a vadászatokra, ahol legalább kedvükre kibeszélgethették magukat. Vencel nagy szemeket meresztett, amikor észrevette, hogy a kisasszony a puskavesszővel az Öregúr fegyvercsövét szakértelemmel tisztogatja, a Fiatalúr puskájába beverte a fojtást, sőt még a Lengyel úrral is annyira törődött, hogy jelt adott neki, amikor a vadludak éppen a feje felett húztak el. Vencel az uzsonnánál tisztes távolban foglalt helyet, és le nem vette a szemét a kisasszonyról.

Talán még a puskázáshoz is ért — gondolta magában elámulva Vencel, a hosszúra nőtt vadász, aki egész életében uraknak volt a fegyverhordozója, de hölgyek még nem fordultak elő praxisában.

A vadászok a második vadászat alkalmával is magukkal hozták a mindenféle mulatságra alkalmatos Szeverendit, és a kisasszony ekkor megmutatta, hogy Vencel sejtelme igazi volt, ért a fegyverforgatáshoz. A mindig álmodozó Lengyel úr kezéből kikapta a fegyvert, és az éppen felröppenő cigánykacsák közé durrantott. Egy kacsa alábukfencezett a nádasba.

Természetesen Vencel ugrándozott leginkább örömében a kisasszony sikere felett, de a bölcs Öregúr, aki a világon mindenhez értett, így a puskalövéshez is, az uj- jával megfenyegette Vencelt:

— Máskor, ha megint kacsát lő a kisasszony, csak egyetlen lövés durranjon el az egycsövű puskából. Ne halljam a te mordályodnak a hangját is.

Ezután nemsokára tél lett, a tavak kőkeményre befagytak, a vadlibák és a kacsák más vidékre költöztek. Vencel hordta egy darabig a nyulat, fácánt, miegymást a házhoz, amelyet mindig Szeverendi kisasszonynak adott át a konyhán, miután a tekintetes asszony télidőben nem mozdult ki a kályha mellől.

Egyszerre azonban elmaradt Vencel a vadszállítmánnyal.

— Fiadznak a nyulak — legyintett az Öregúr, és megkezdte azt a hordót, amelybe Szeverendi kisasszony taposta bele a káposztát. Az oldalasok már használható állapotban voltak.

Tavasz felé azonban híre jött, hogy Vencel, a hosszú jágerlegény, aki foglalkozásánál fogva eddig hírből sem ismerte a betegséget: nyavalyáskodik, sőt egy reggelen holtan találtatott kunyhójában kegyes emberek részéről.

Vencelről aztán megint csak nem esett szó nyár végéig, amíg az Öregúmak a jó étvágyához elegendő volt az időjárás szidalmazása, a Fiatalúr elegendő mulatságokat talált a kuglizókban. Lengyel urat nem kérdezte senki, azért volt lengyel.

— Kemecsére kellene menni ka- csázni! — nyugtalankodik vala az

Öregúr, és a szolgálatkész Szeverendi megint csak előveszi a tavalyi tarisznyát, és talán még jobb uzsonnáról gondoskodik vala.

— Miután nincs most már Vencelünk, a Lengyel úr fogja cipelni a tarisznyát — rendelkezett az Öregúr. — A leányasszony pedig viszi Lengyel úr puskáját, hogy segítsen felzavami a kacsákat.

így is történt, mert ebben a házban az Öregúrnak nem lehetett ellentmondani, még ha nem volt igaza, akkor sem.

A tó körül felállottak a vadászok, persze, nem a régi szerencsével, amikor még Vencel vezette a vadászatokat, de azért puffogott a fegyver, ami végeredményében elegendő a mulatsághoz.

Csak Izabella kisasszony tett ki magáért, minden lövése talált, a csörgőkacsa nem repülhetett el biztonságosan a csöve előtt.

— Nincs is ez isten hírével — dörmögte Lengyel úr, akinek a tóba kellett gázolni a kacsákért.

Az uzsonnánál, a gyepen az Öregúr, bár a kolbász talán még jobban sikerült a tavalyinál, mert Szeverendi kisasszony kitalált valamely keveréket, amelyben egyesítette a citrom és a fokhagyma ízét — az Öregúr gyakran kapta a fejét hátra, ahol máskor Vencel, a jáger szokott üldögélni.

— Hm — dörmögte —, bizonyosan meghalt volna a vadász? Ezek a kacsák azt bizonyítják, hogy még mindig ő lövöldözi a zsákmányt Szeverendi kisasszony helyett! — csippentett hamiskásan az Öregúr bal szemével.

Szeverendi kisasszony — mert az ilyen szegény rokonnak mindenhez kell érteni — tudomásul vette a tréfát, sőt maga tovább tűzögette:

— Vencel bizonyára magával vitte a másvilágra puskáját, és onnan segít nekem a kacsák ledur- rantásában.

Ilyenformán keletkezett nálunk a legenda a másvilági vadászról, aki Szeverendi kisasszonynak segít a puskázásban, amely körülmény szinte hozzájárult ahhoz, hogy Szeverendi kisasszony soha férjhez ne menjen, maradjon meg élete végéig szegény rokonnak.

Krúdy

Gyula

emlékezete

v

j

... És amíg itt, a világban, keserveink, föld alá kívánkozó bánataink, restellt csalódásaink, testi s lelki nyomorúságaink világában mindezek a dolgok történnek vala, mintha Magyarország vetőkártyáit rakosgatná egy láthatatlan kéz egymás mellé: ebben az időben a székesfejérvá- ri Nagyboldogasszonyról elnevezett templom főoltár alatti kriptájában csendesen fekszik II. Lajos magyar király, aki kora ifjúságában, meggondolatlan haI lálával voltaképpen okozója volt mindazoknak a viszontagságoknak, amelyekről még századévek múltán sem győznek eleget írni a történelemírók, hogy e kalandos, felhős, borongós időket kellőképpen megmagyarázhassák azoknak, akik hazájuk történetére kíváncsiabbak, mint költők költeményeire. II. Lajos király, az egykori büszke ifjú, aki harci | méné hátán voltaképpen először | csap össze a törökkel az európai te fejedelmek közül ímintha csak ama jeruzsálemi András kirá- lyunk ösztönző példáját követte né, aki ugyancsak a keresztény- * ség védelmében indul el az isme- íj rétién veszedelmek felé a Kelette re), II. Lajos magyar király Sza- polyai János kísértetjárásos éjszakái miatt kizsigerelve, bebal- te zsamozva, tudósok és borbélyok : mesterkedései után csendesen, 1 összefont kézzel fekszik vala az oltár alatt sírhelyén. Teste immár te a múlandóságé, kemény koporsóba zárta azt Szapolyai, de lelke

I

fel-feljárogat az éj csendjében; a közeli prépostlak lakói mondják, te hogy bizonyos éjszakákon nyugtalankodás hallatszik a főoltár s alatti kriptából, mintha valaki járna ott.

*

Nagy változások történtek Magyarországon az 1527.-i esztendőben, amelyről fogalmuk sem volt a csillagjósoknak, álom- látóknak és más jövendőmagyarázóknak, akikkel népes volt ez a korszak.

Mária királyné egy napon

csak útra kelt pozsonyi házából egész háznépével, megszaporodott udvartartásával, véletlenül előkerült kocsikon és rendelkezésre álló paripákon, pedig a királyné szívbaja miatt nagyon is kikerülte a testi fáradalmakat. Ámde nyár volt, és dögvész támadt Magyarországon. A pestis az alvidék felől közeledett. Mondják, hogy még a török hagyta maga után emlékben a borzasztó betegséget, amelynek megéréséhez egy esztendő kellett. A köznép viszont azzal ri- asztgatá magát, hogy a pestis a sok temetetlen halott miatt támadt, amely halottak még mindig ott rémüldöznek az országutak mentén, Mohács felé.

Akármint volt ez a dolog, Pozsonyból a királynénak menekülni kellett a dél felől közelgő betegség elől. És talán más oka is volt Pozsonyt elhagyni a maga furcsaságaival, álomtalanságai- val, keserves emlékeivel.

— Arra a helyre kell menni felségednek, ahol ifjan és egészségesen boldog volt — mond a királyné orvosa. — Ahol legkedvesebb emlékei maradoztak, mert ott bizonyos gyógyulása.

— Talán visszamegyek a kolostorba, a felső Dunához, ahol nevelkedtem. Elmegyek Linzbe, ahol menyasszony voltam — töprengett Mária.

— Budára kellene menni, ahol boldog asszony volt — vélekedett az udvari kirurgus, akit Fer- dinánd küldött Máriához.

— Budára! Ó, ha megint oda mehetnék! — sóhajtott a királyné.

A doktor bizonyosan tudott valamit, mert hiszen az orvosok és a lelkiatyák sok mindenféle dologba be voltak avatva minden időben.

— Budára, felség, amelynek várából a leggyönyörűbb kilátás esik Magyarországra, a Dunára, a kettős Margitszigetre.

De hát a gyöngyörű Budán egyelőre Szapolyai János parancsolt. Igaz, hogy rohanvást közeledet végzete felé.

És Mária valóban útra kelt. De nem Budára, hanem a város nyugati kapujánál búcsúzva a pozsonyiaktól az ajkára, arcára kötött kendőn keresztül. Kesztyűs kezével komolyan és megbocsátó- lag intett vissza itt zaklatott, fájdalmas pozsonyi életének. Vajon hová megy a királyné? Felfelé indult a Duna mentében, és meg sem állott addig, amíg Bécsbe érkezett.

— Van itt pestis? — kérdezte, mielőtt hintájából kiszállott volna.

— A tiszta Bécsben az ilyen szennyes betegséget nem ismerjük — felelék az urak, akik Mária elébe voltak küldve. Aztán fel a bécsi várba, ahol még mindig Miksa római császár lépései visszhangoznak, aki bizonyára nem tűrte volna azt, hogy az ő ve- jét II. Lajost a csatában megöljék. Sírvá, kitárt karral siet elébe a sógornője, Anna királyné, akit megkímélt a sors a szenvedésektől: kövér volt, nyájas volt, kerek arcú volt, gyermekek kapaszkodtak a szoknyájába.

— És Ferdinánd, az imádott bátya? Elindult már a hadakkal Magyarországba?

— Minden megy a maga útján. Köpcsénynél átlépte Ferdinánd a határt. Éppen tegnap, július 31-én — mond Anna örvendezve, mintha nem jobban tudta volna Mária mindenkinél. Ő küldte Szalaházyt, a veszprémi püspököt a nagy beszéddel az első Habsburg elé. Ott van Thurzó Elek, Oláh Miklós, főpapok, főurak egymás lábára taposva, hogy ki legyen közöttük az első a nagy igyekvésben. Szép latinság- gal beszélt a veszprémi püspök, de Ferdinánd mégse válaszolt neki a saját szájával. Mire való volna Widdman Beatus, a kancellár, ha még az ilyen országiog- lalásoknál se lehetne hasznát venni:

— Ferdinánd őfelsége azt feleli kedvelt híveinek — mond a kancellár —, hogy csak azért jött sereggel Magyarországba, hogy

S'fit í,l|f A /&P& ^|WÉ