Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-02 / 262. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. november 2., szerda GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Egy kongresszusi küldött portréja Képviselet — szlovák szóval Újsághír: Budapesten december 10—11-én tartja Vili. kongresszusát a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége ( Fotó: Perl Márton) A saját szemével Két deci — palackban Családi környezetből ivódott belé a szlovák szó szeretete. Békésben, a szarvasi otthonban a nagymama és az édesanya szájából ragadtak rá a mesék, a mondák, a dalok, a hétköznapok és az ünnepek jóízű mondatai. Csoda-e hát, hogy az éltető anyanyelv végigkísérte az eddigi életét. S a mátraszentimrei óvónő, iff. Zakupszky Lászlóné büszkén is vállalja ezt . . . — Bizony jókora kerülővel gyökereztem meg itt, a Mátra tetején — mondja, amikor megjegyzem, hogy a szülőház azért odább van. Annyira azért nem, hogy időnként haza ne ruccannának a családdal egy-egy örömteli találkozásra, csábítva az ottélőket a friss levegőjű hegyi tájakra. — Szarvas után a főváros következett, kemény tanulás a Brunszvik Teréz Óvónőképző nemzetiségi osztályában. Olyan tanáraim voltak, mint dr. Jakab Róbertné, aki a szlovák szövetség főtitkára, illetve most már az Országgyűlés alelnöke is. Az ismeretség első pillanatától jó kapcsolat alakult ki közöttünk, s ez sokat segített a Hevesben élő szlovákságért végzett munkámban. Ez a tevékenysége a Mátra térségében akkoriban kezdődött, amikor Mátraszentimre nemzetiségi óvónőt keresett, s a frissiben vizsgázott „ gyermekkertész” örömmel foglalta el az állást. Tennivaló mind a munkahelyén mind pedig a községben akadt bőven, hiszen annak idején jobban élt a nyelv az emberek ajkán, összetartóbb közösséggé ková- csolódott a falu lakossága. — Manapság többnyire az idősebbek szövik szlovákul a gondolataikat ők még az utcán is elelbeszélgetnek így. De mindenütt akad azért, aki tud, ért e nyelven, bár a fiatalok elvándorlása nehezíti a hagyományok átadását. Ezért aztán otthon is kevesen ta- nítgatják az apróságokat . . . — Ezek szerint az anyanyelvi ápolást az óvoda és az iskola vállalja ? — A lehetőségekhez képest igen, ugyanis csak két olyan apróságunk van, akiknek mind az édesanyja, mind az édesapja ismeri a nyelvet. Tizenkét olyan család van, ahol csak a gyermek tanulja a szlovákot, a szülők nem beszélik, de az óvodai oktatást örömmel fogadták. A kicsik heti három, a középsősök és a nagyok már négy alkalommal gyakorolják a beszédet, az éneket. Van egy-egy nemzetiségi napunk is a foglalkozási tervben: a tornától, az ebédelésen át egészen a közös sétáig mindent az őseink nyelvén fogalmazunk meg. Aztán folytatódik ez az iskolában, majd a mátrafüredi felsős kollégiumban ... — . . . Majd pedig a felnőttek körében. — Számukra is adott a művelődési, tanulási lehetőség: jelentős anyanyelvi könyvtárunk van, szeretnénk állandó klubéletét teremteni, tanfolyamokat szervezni, szorosabb kapcsolatot tartani az óhazával. A községi nemzetiségi napjaink rendre jól sikerülnek, most októberben Telekgerendásról, Pilisszántóról is jöttek hagyományőrző együttesek, így is tanulunk egymástól. Mert van mit . . . Az ismeretek átplántálása komoly cél a lelkes óvónő, s a kitartó szlovák bizottsági elnök szemében. Maga is állandóan képezi magát, nyelvi-mozgalmi kurzusokon, tanácskozásokon vesz részt Gárdonyban, Budapesten. Kapcsolatot teremt a kisnánai- akkal és a domoszlóiakkal, hogy a szó szoros értelmében összetartson az e tájon élő mintegy ötszáz fős szlovákság. Hatodmagával őket képviseli majd a fővárosi kongresszuson is. — Életem első nemzetiségi kongresszusa lesz ez, jó érzés tudni, hogy ott lehetek a 205 küldött között, akik az ország tizenkét megyéjében élő társaik sikereit, gondját-baját, terveit vethetik fel egy nagy család tagjaiként. A készülődés során kivetteín a részem az előkészítő munkában, s már -ez is sokat jelentett. Úgy döntöttünk közösen, hogy valamennyiünk nevében Blaskó György iskolaigazgató, a bizottság titkára kér szót. Mi pedig mindent feljegyzünk, megfigyelünk, amit csak a jövőt illetően hasznosítani tudunk mások tapasztalataiból. S amiről hűen és részletesen be kívánunk majd számolni az itthoniaknák. De talán lesz olyan is, amivel a mi kis közösségünk segíthet a szövetség életének megújulásában . . . Beszélgetés közben sorra rendezgeti jegyzeteit, az utóbbi öt esztendőről minden mozgalmi „rezzenése” megtalálható bennük. Kiegészítve ezt a kongresz- szusi tapasztalatokkal, élményekkel, bizonyára lesz mondandója a szűkebb és tágabb hazában. . — Az imént a szövetség megújulásáról tett említést, ennek jegyében mit vár az országos tanácskozástól? — Mindenekelőtt azt, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet: lássák, mit és mennyit, hogyan és miért tettünk a közért a nemzetiségi mivoltunk tudatában és erejével. Szeretnénk megmozgatni a szlovák ajkú embereket az anyanyelv, az ősi kultúra, a nemzetiségi hagyományok ápolásában, támogatásában. Biztatni őket még a legapróbb lépésekre is, mert valamennyi újabb sikereket hozhat. Hadd éljek itthoni példával: apósom, id. Zakupszky László évek óta dédelgetett álma a szlovák tájház létrehozása, amíg nem késő. Vagy megvalósítani, hogy további utcák kapjanak híres szlovák személyiségekről nevet, a helységnévtáblákon is álljon ott nyelvünkön a felirat. De a legfőbb: úgy legyünk megbecsült állampolgárai ennek az országnak, hogy elődeinkhez, örökségeinkhez is méltóak maradjunk és maradhassunk . . . Szilvás István Háborúzunk, háborúzunk? Tavaly a málha miatt, aztán jött a krumpli, hogy átadja a helyét a tojásnak, amit nem is olyan régen a bor követett. — Nincs túltermelés borból nálunk — mondja határozottan Marozsán Istvánná, az Abasári Rákóczi Tsz borászati üzemének a vezetője. — Tudja miért vannak gondjaink az értékesítésben? Mert nagy mennyiségű szőlőt és bort hoztunk be más országokból. ' Máris á lényegnél vagyunk: mi lesz a szőlőtermesztésre épülő gazdaságokkal? — Azt mondják, vágjuk ki ezer hektárszámra a szőlőket? Nézze, a Sárhegyen hogyan termesszünk kukoricát? A kérdés megáll a levegőben. Fuccs tehát a szerkezetváltásnak? Firtatom tovább. Erre elém tesznek két kis palackot. Olyan akkurátus, kézbe illő üvegecskét. Rajta a címke azt hirdeti, hogy a tartalma olaszriz- ling. Az egyik legkeresettebb bora ennek a vidéknek. — A miniszterünk szeme is megakadt rajta a mostani szüreti kiállításon, Gyöngyösön — kapcsolódik a beszélgetésbe Rudas Sándor, a tsz elnöke. — Dicsérte, hogy az a két decinyi bor éppen elég egy ebéd utáni kortyolgatás- hoz. Nem marad darabban a palackban. — A Malév keresett meg bennünket — vette vissza a szót a borászat irányítója. — Sok időnk a gondolkodásra nem volt. Meg kellett szerveznünk az üveg gyártását, a címkét el kellett készíttetnünk, majd a palackozás technikai feladatai következtek. íme, az eredmény. A megrendelés több ezer palackra szól. Ez a példa is azt igazolja, hogy a tavalyi borok értékesítésével jól állnak. — Tulajdonképpen túl vagyunk rajta. Sőt, már az idei borok munkáival is eléggé előrehaladtunk. Azt valljuk, minél előbb Tudunk megfelelő bort kínálni eladásra, annál előnyösebb a helyzetünk — magyarázza a borászat vezetője. 1988. október 31. hétfő — Zárt szénszállító gépkocsik jelentek meg Dorog utcáin; a Vértes Volán és a Szénbányák Vállalat többféle típusi próbál ki, hogy megállapítsa: melyik a legmegfelelőbb arra, hogy megszüntessék a közúti szénszállítással járó erős porkeltést. Dorogon már régóta kifogásolja a lakosság, hogy a lencsehe— Mennyiért értékesítették a bort? — kérdezem. — Nagyjából tizennyolc forintért. — rám néz, majd így mondja: — Tudom, most azt akaija kérdezni, miért olyan drága akkor a bor az üzletekben? Igazam van? Bólintok. Valóban, kitalálta a gondolatomat. Innentől kezdve pedig rövid eszmefuttatás kezdődik arról, miért lenne jobb, ha nem külkereskedelmi cégek közbejöttével tudnák eladni a termékeiket. — Van külkereskedője a tsz- nek? Hányán tudnak itt például németül? Mondja, volt már kint nyugaton úgy, hogy végigsétált egy piacon vagy egy élelmiszeráruházban? A kérdések mintha váratlanul érték volna. — Igen, igen — forgatja a gondolatokat a fejében a tsz elnöke —, azt gondolom, erre is fel kellene készülnünk. Az jutott az eszembe, hogy a tolmács sem biztos, hogy precízen fordítja a szavainkat egy-egy tárgyaláskor. De az is, hogy a saját érdekeinknek mi vagyunk a legjobb képviselői. — Miért nem mondta az elnöknek, hogy vigye ki magát is egy piaci körútra „odaátra", hadd lássa a saját szemével, hogyan rakják ki a szőlőt a pultra, hogyan csomagolják, hogyan kínálják? Érzem, teljesen meghökkentek. Csakugyan, miért nem szerveztek még ilyen „tanulmányi utat”? Pedig most is jó sok saszlát vittek ki Ausztriába. És még vihettek volna többet, ha az augusztusi jég miatt nem kezdett volna el rothadni a szőlő később. Pont ez a mostani értékesítési nehézség arra is ösztönözte őket, hogy megpróbáljanak valamit csinálni a musttal. Sűrítményt készítettek. Ennek a felhasználása elég sokoldalú lehet. Például üdítő készítéséhez hasznosíthatják. Saját maguk? Nem, ahhoz pénz, tőke kellene. Az pedig . .! gyi bányától nyitott gépkocsikkal viszik városon keresztül a szenet a tokodi osztályozóra. A település komplex környezetvédelmi tervében szerepel ugyan a várost megkerülő új szénszállító út építése, végleges döntés azonban még nem született, a terelőút kialakítása ugyanis több száz millió forintba kerül, a Szénbányák Vállalat viszont nem rendel— Itt ne volna, Abasáron? — álmélkodtam. — Csak rá kell döbbenteni az embereket, hogy megéri a befektetés, mert a forintjaik jól „fiadzanak” majd. Márpedig mostanában igyekszik mindenki, akinek pénze van, megfelelő módon forgatni a tőkéjét. Mostanában hallottam egy bankszakembertől: — A jó ötlethez mindig van pénz. Ő már csak tudja. A szőlő és a bor után nem lehetett kihagyni az oltványt sem. Eddig megbízható és jó üzlet volt, és a tagságnak, gazdaságnak egyaránt jó jövedelemforrás. — Mára teljesen megváltozott minden. A külpiac beszűkült, a hazai kereslet is visszaesett, hiszen a szőlőtelepítéshez a gazdaságok nem kapnak állami támogatást. Tehát? Mi legyen a szőlővesz- szővel, az oltvánnyal? A nyakukon nem maradhat. A bor is többe van, mint amennyit kapnak érte. Az oltványt is inkább kedvezménnyel kínálják, minthogy várják a csodát. Leányka, rizling, saszla: még húsz forintba sem kerül egy-egy. Hol van ez a tavalyi áraktól? — Ha úgy végiggondoljuk — tűnődik Marozsán ■ Istvánná —, mi nem fogtunk bele valamiféle látványos szerkezetátalakításba, de lényeges dologban is változtunk, lényeges dolgokat is változtattunk. Lehet, hogy néhány év múlva ismét változtatnunk kell. Most kezdjük csak érezni igazán, hogyan hat a kereslet és kínálat törvénye a gazdálkodásra. De azt hiszem, még csak az út elején vagyunk. Egy viszont egészen biztos: sok időnk most sincs, ezután pedig még kevesebb lesz az igényekhez való igazodáshoz a piacon. Amint a kétdecis palack is igazolja: ehhez az igazodáshoz a készségük is megvan. A többi pedig . . .? Szinte gyerekjáték. Csak — esinálni kell. kezik elegendő fejlesztési alappal. Ugyanakkor a szakemberek egy része meggondolandónak tartja a költséges útépítést, mert azzal a szénporozást nem szüntetik meg, csupán annyi változik, hogy a szennyezés a vámson kívüli területeket éri. Ezért kísérleteznek most a zárt közúti szállítóeszközökkel. G. Molnár Ferenc Szénszállítás por nélkül Álmából felébresztett föld Szibériai útijegyzet (IV/1.) A tudósok szerint egy szibir nevű, valamikor az Irtis folyó partján élt néptörzs a névadója Szibériának. Idegenvezetőnk azonban egy romantikusabb változattal is megismertetett bennünket. „Szibéria” türk szó, amely annyit jelent: alvó föld. Való igaz, hogy ez a terület sokáig háborítatlan volt, de az utóbbi időkben annál inkább megélénkült itt az élet. Véget ért az évezredes álom, igazi dinamikus fejlődés kezdődött, az élet lüktetésével, zajával, repülők dübörgésével, vízi erőművek tompa zúgásával. A XX. század embere ébresztőt fújt ezen a területen is — hasznosítani akarja a föld, a természet kincseit, adottságait, saját szolgálatába akaija állítani azokat. Szibéria gazdag föld. Gyakran halljuk, hogy a Men- gyelejev-táblázat valamennyi eleme megtalálható a területén. Az ember harcba indult ennek a mérhetetlen kincsnek a megszerzéséért, ami igen nehéz feladat. A lelőhelyek ugyanis olyan területen vannak, ahol a kibányászás földrajzi és egyéb kedvezőtlensé- gek (zord éghajlat, út-, vasúthálózat elégtelensége) miatt nagy nehézségekbe ütközik. A legenda szerint Szibéria azért lett olyan gazdag vidék, mert az Isten — a Föld megteremtése után — zsákból osztogatta szét a kincseket, és amikor Szibéria fölött repült el, épp tél volt, nagy hideg. Keze megdermedt, elejtette zsákját, és a benne lévő kincsek mind Szibéria földjére hullottak. És hogy egykönnyen ne féljen hozzá ehhez a temérdek kincshez az ember, ne legyen ez viszály okozója, Szibériára az Isten még zordabb, még kellemetlenebb időjárást bocsátott, és körülvette a tajgával, ezzel áthatolhatatlan, és szinte véget nem érő őserdővel. Igaz ugyan, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint már az őskorban éltek itt különféle kisebb törzsek, de ezek egymástól és a világtól elszigetelten vadászgattak, így keveset tudunk róluk, életmódjukról. Ismereteink szerint Szibéria történelme néhány száz évre nyúlik vissza. Jermak, kozák vezér 1581-ben indult el embereivel Szibéria meghódítására. Hadjáratát számos siker koronázta, talán azért is lett annyi orosz népmese és legenda hőse. Szibéria sok városában szobrot emeltek neki, de igazából személyét ma is titok övezi. Haláláról annyi ismert, hogy a szibériai harcok során elért eredményeiért az orosz cártól egy páncélöltözetet kapott, ami végül is halálát okozta. Egyszer ugyanis az Irtis folyón menekült egyik ütközetéből, beleesett a vízbe, és a többkilós páncél lehúzta a mélybe. Jermak meghalt ugyan, de az „alvó föld” meghódítása folytatódott. Egymás után jöttek létre a városok, épültek az erődök. A XVII. század második felében jutottak el a hódítók az óceánhoz, s közben leigázták, kifosztották az ott élő törzseket, de ugyanakkor számos ismerettel, felfedezéssel gazdagították a tudományt. Szibéria a feudális Omszországban a száműzöttek földjévé vált. Szinte nem volt olyan év, hogy ne lett volna zendülés Oroszországban. A lázadók aztán sorra Szibériába kerültek, ahol kegyetlen körülmények között dolgoztatták őket. így lett Szibéria a száműzetések és a rabság jelképe. Barátaink, akik tudtak utazási szándékunkról, évődve kérdezték: mit követtetek el, hogy Szibériába készültök? Ma már persze Szibéria fogalma mást jelent. A gyors fejlődés a szovjet hatalom éveiben, főleg háború után kezdődött meg. A transzszibériai vasútvonal megépítése után, a hatalmas ásványkincslelőhelyek — máig sem teljes — feltárásával rohamos fejlődésnek indult az ipar, és ezzel párhuzamosan gyorsan növekszik a lakosság száma is. Szibéria egyébként közel 50 kisebb nemzetiség hazája. Ízelítőül néhány önálló kultúrával rendelkező nép: nyenyec, eszkimó, szelkup, burját, mongol, jakut. Szibéria kontinensnyi terület. Északon tundra, délebbre a tajga, majd a füves sztyepp található meg hatalmas földjén. Hegyek, fennsíkok, síkságok váltják egymást. Területén egész Nyu- gat-Európa elférne. (10 millió négyzetkilométer). Keleti és nyugati vidékei között kilenc óra az időeltérés. Mi a magyarországi időhöz viszonyítva 7 órás időeltolódást éltünk át. Moszkvából éjfélkor indult a gépünk, és egy jó órás repülés után — mivel kelet felé haladtunk — már hajnalodon. Mire első „állomáshelyünkre”, Bratszkba érkeztünk, ott már dél volt, (Magyarországon reggel 5 óra), és ebédelni mentünk. (7 órát repültünk, és Moszkvától az időeltolódás 5 óra volt) Nekünk szokatlan méretek ezek. De az is, hogy pl. Szibériában 53 ezer folyó van. És ez csak egy része a hatalmas Szovjetuniónak. Talán a roppant méretek miatt van, hogy a „közel” és a „távol”, a „szomszédban” stb. mást jelent a szovjet embernek, mint nekünk. Néhány órás utazással megközelíthető terület nekünk már „távol”, nekik közel. Hiába, minden viszonylagos! (Folytatjuk) Hattnerné dr. Miskolczi Margit
