Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-27 / 257. szám
KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 27., csütörtök Legyen új játék Tájakj múzeumok — és a hazaszeretet Talán éppen ez az örök fiatalságnak évszázadok óta kutatott titka: nem szabad abbahagyni a játékot! Méghozzá az olyat, amelyben az ember rákényszeríti magát, hogy jáijon-keljen, utazgasson, s közben új ismereteket és — nem utolsósorban — új barátokat szerezzen. Ha valakinek kétségei lennének efelől, kérdezzen meg bárkit ama több ezer ember közül, akik évek óta részt vesznek a Tájak, Korok, Múzeumok mozgalom (illetve már egyesület) társasjátékaiban. Az egyesület vezetői ugyanis megkérdezték a részvevőket. Nem is egyszer. Legutóbb például arról, hogy legyen-e új játék. Mert volt már jelvényszerző verseny, aztán olyan, amelyben egy- egy „mesterségben” céhlegényi meg mesteri fokozatot lehetett elnyerni, majd Barangolás hazai tájakon címmel zajlott le országos vetélkedő. Korábban együtt volt a három témakör: a tájak, a korok és a múzeumok, a Barangolás hazai tájakon már úgy indult, hogy kü- lön-külön feladatlapokat kaptak a versenyzők. Választhattak: melyik tárgykör érdekli jobban — legjobban — őket. Közben az egyesület (amely számos más kör, egyesület, szövetség stb. hazánkban immár szinte kötelező szokásával ellentétben mindösz- sze egyetlen szobában, két munkaerőt foglalkoztat) időről időre elküldte a benevezők névsorát a többi versenyzőnek: hadd vegyék fel a kapcsolatot egymással. Járták az ajánlott tájakat, felkeresték a történelmi emlékhelyeket, meglátogatták a múzeumokat a versenyzők. Az sem volt ritkaság, hogy a programban szereplő nevezetességeken kívül újakat találtak. Például helybeli híres emberek emléktábláit, sírjait. Jó lenne egyszer az „illetékeseknek” azt is végiggondolniuk: mennyi kulturális értéket őriznek meg a feledéstől ezek az amatőr versenyzők! Meg azt is, hogy mennyibe kerülne, ha az ilyesfajta országjárásokat hivatalosan próbálnák szervezni és támogatni. Talán akkor nyagyobb nyilvánosságot is kaphatna mindez. Mert bizony kissé megkeseredett néhány versenyző — s talán a rendező egyesületbeliek — szájíze, amikor a beígért televíziós döntőt szinte teljes csendben, a második műsorban és főműsoridőn kívül sugározták. Talán éppen ezért is volt kíváncsi az egyesület vezetősége: ugyan folytatnák-e a versenyzést a korábbi részvevők, ha valamilyen új címen ismét elkezdenék a játékot? Szeptember elején küldték el a levelekét, s azóta egyre érkeznek a válaszok. A siklósi Batthyány Kázmér általános iskola csapata így ír: „Szeretnénk megköszönni azt a sok élményt, ismeretet, amit a játék során kaptunk, s mindenekelőtt a sok kedvcsináló ötletét”. (Igaz, ennek a csapatnak külön oka is volt az újabb játékba benevezésre: a legutóbbi versenyt a televízió nyilvánossága előtt ők — tanulók és tanárok együtt — nyerték meg.) „A barangolást szívesen folytatnánk. Egyrészt van a megyénkben is még eddig nem szerepelt nevezetesség, másrészt a szomszédos megyék valamelyikében szívesen vennénk részt egy újabb társasjátékban” — ezt Szegedről írták, jórészt nyugdíjasokból álló csoport tagjai. A mai, sokszor emlegetett nehéz gazdasági viszonyok között a részvétel nem egyszerű. De a barangolók optimisták. Minden levélíró kifejezi reményét, hogy a következő vetélkedőben is részt vehet. Szövődnek a kapcsolatok, „barangoló barátságok”, mint például egy péti szocialista brigád és egy Tolna megyei, tengeli- ci csapat között. S az is kicsendül valamennyi levélből, hogy sze: retnének az emberek újabb tájakat — és hobbitársakat — megismerni. Folytatni a játékot, ameddig csak lehet. Már régen nem is a „pecsétekért”, még csak nem is a díjakért folyik a játék. Sokkal inkább az ország kulturális értékeinek jobb megismeréséért. Bizony, érdemes lenne ezt hathatósan támogatni. Például kedvezményes vasúti és autóbuszjegyekkel, netán még olcsó szálláshelyekkel is. Hogy ne csak rohanvást kelljen megtekinteniük a részvevőknek egy-egy távolabb fekvő várost, 'tájvédelmi körzetet vagy múzeumot. ' A „barangolók” a hazai nevezetességekről, látnivalókról beszélnek. Nem szoktak melldöngetve hazafiságról szavalni. Am ideje lenne elgondolkozni azon:, mi más ez a barangolás, a hazai tájak újrafelfedezése, mint frázisok nélküli hazaszeretet. Amire pedig illenék nagyobb gondot, figyelmet, talán még némi költséget is fordítani. Várkonyi Endre III/3. — De hát én ezt magamnak építettem — mondta Cseri —, nem múzeumnak. Arról már nem is szólva, hogy egy tájháznak eredeti kéne, legalább olyan, ami a múlt században épült. — Ezen könnyen segíthetünk — mondta a kultúros —, majd rávéssük a szemöldökfára, hogy „anno 1888”, aztán kicsit megfüstöljük, megkoptatjuk, megszuvasítjuk. Cseri elvtárs, maga olyan jó munkát végzett, hogy még a néprajzosok se jönnek rá, hogy ez nem eredeti. — Akkor sem adom el — ma- kacskodott Cseri —, ez az én házam! — Azért csak gondolja meg jól — állt fel a tanácselnök —, nem járna rosszul. És ne feledje, hogy ezzel elsősorban a szülőfaluját segítené. Ne mondhassa ránk senki, hogy itt nem becsüljük a múltat! Cseri azonban hajthatatlan maradt, nem akart megválni a házától. Csakhogy akinek felesége is van, az nem csupán a maga ura, hallgatnia kell — nem is ritkán! — az asszonyi szóra is. Az asszony pedig már naponta panaszkodott, hogy úgy néznek rá a faluban, mint valami jöttmentre, összenevetnek a háta mögött, „bolond Cserinének” csúfolják, kupor- gatónak, aki sajnálja a pénzt egy rendes házra, és más effajta megjegyzések szálldosnak körülötte, mint ősszel az ökörnyál. — Ne törődj vele — mondta Cseri —, majd megunják. — Csak én addig kíkészülök idegileg — mondta Cseriné —, vagy ezt szeretnéd? Te akartad ezt a házat, jó, én sem elleneztem, de ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége! És ha gyerekeink lesznek, itt akarod, hogy felnőjenek, és mindenki röhögjön rajtuk? Gondolkozz már el ezen is! Cseri Jóska gondolkozott. Volt ideje rá bőven, mert már senki sem hívta házat építeni. Az emberei Biczónál vállaltak munkát, és bizony döntenie kellett, hogy mihez*kezdjen ezután. ßeadja az ipart, és bemenjen dolgozni a városba, vagy pedig ... ? — Döntöttem — mondta az elnöknek —, mégis eladnám a házat múzeumnak. — Na látja Cseri elvtárs — mosolygott az elnök —, tudtam én, hogy maga szívén viseli a faluja érdekeit. Cseri Jóska házából így lett tájmúzeum. Cseri Jóska meg épített magának egy akkora házat, csapott tetősét, divatosat, hogy legalább öt méterrel veri a Biczóét. Van benne minden, amit csak el lehet képzelni, még mozgólépcső is, meg étellift, és az ajtók zenélnek — verbunkosokat, csárdásokat —, amikor kinyílnak. Azóta ismét ő a legjobb kőműves a környéken, a megrendeléseknek nem győz eleget tenni a visszapártolt embereivel, és ha kezébe nyomják a tervet, továbbra sem szól semmit, csak megcsinálja. Hanem munka után sokszor ott látni a kis ház előtti lócán. Elüldögél ott, hallgatja á citera- muzsikát, és már erősen megnőnek körülötte az árnyak, amikor végre rászánja magát, hogy hazamenjen. (vége) Küzdve es glóíiásan Duray Tibor és Batári László hatvani tárlatáról Határi László: Lemegy a hold Nagymaroson (olaj) Évtizedeket egymás közelében megélt, egymást tudó két művész, az immár örökre eltávozott Munkácsy-dijas Duray Tibor és Batári László festményei, plasztikái töltik meg november 20-ig a Hatvani Galéria termeit. Ez a közelség, mindkét alkotó mélyen átszellemült, tündértiszta teremtő egyénisége azonban élesen elhatároló jegyeket hordoz. Duray Tibor ugyanis a népi életképek, a római iskola világától az emberiség sorskérdéseinek tükröztetése irányába halad évtizedről évtizedre. Derűs erdélyi ihletésű műveit hamar feledi, hogy megfesse a Fából faragott királyfi önfeladó, feszültséggel teljes, vívódó figuráját, a Menekültek drámai töltésű, keserűségtől torzult embercsoportját, vagy pedig a Sárkányö- lőben vetítse elénk azt az eszményképet, azt a példaértékű férfiút, aki a rosszon, az emberlétet fenyegető veszélyhelyzeten kíván felülkerekedni. Pasztózus, lendületesen komponált műveket sorakoztat fel a Hatvánban most látható hagyatéki anyag, amelyet Adrienne asszony engedett át az intézménynek. És minden darabján tettenérhető a művész küzdelme anyaggal, belső túlfűtöttséggel, a téma többfelé lendítő szálainak kemény összefogásával. Ám ugyanakkor azt is fölfedezhetjük, hogy Duray gyakorta szívesen enged belső Duray Tibor: Nő galambbal (bronz) Batári László: Zöld fatörzsek (olaj) (Reprodukciók: Szabó Sándor) Duray Tibor: Nő gyöngysorral (olaj) ellágyulásának! Előbbiekre jó példa a Háborús vakok figuráinak egymásra révedése, a Hazatérő halászok természeti háttér elé vetített, kemény munkába görnyedt embercsoportja, a szív hangjait halljuk-véljük viszont az Alvók, a Vasaló asz- szony, ncfán a Felbukott ló megfogalmazásában, színeinek átlelkesülésében. Ám Duray Tibor portréban is hozza önmaga szintjét, s bár olykor vázlatszerűen, kissé ol- dottan hatnak arcmásai, amire Dózsa-feje, Ülő parasztasszonya. a tanúság, mélyebben átélt műveiben — Nő gyöngysorral, Csuklyás fej, Római önarckép — viszont minden erény együtt jelenik meg, ami csak e műfajt igazán jellemzi. Plasztikáiban ugyanekkor a női test megfogalmazása, vonalainak harmóniába rendezése dominál, töltsék ki azok egy-egy kis érem felszínét, vagy jelenjenek meg elomló, dús tagokkal úgy, miként Bőség című kútfigurája, netán Nő galambbal című bronza erre az eklatáns példa és bizonyíték. Ha Duray a meditativ, befelé forduló művész markáns kifejezője, Batári László a színekben feloldódó, a tájélmény örömeibe feledkező piktor robusztus, vérbő megjelenítőjeként áll előttünk szinte valahány művében. Látvány, belső rezonancia oly egymást erősítő, expresszív hatású vetületei e zömében monumentális festmények, amelyek boros, szilaj ul lobogó kedvről éppenúgy vallanak, mint gyermeki emlékeken el- andalodó érzelmekről. Ugyanakkor Batári egy szokatlan, szinte egyedülálló kifejezési metódust, látószöget is fölfedezett tájjal, tájelemekkel való azonosulása igazabb kifejtésére, visszatükrözésére. Gyakran láttat felülről, szinte a föllegekbe kapaszkodva, hogy tájbéli jelenség és az ember alkotta kultúra — Öreg ház Szigligeten, Lemegy a Hold Nagymaroson — mesévé oldja bennünk a természetet minden civilizáltságá- val együtt. Teszi pedig ezt oly gyermeki elfogulatlansággal, naiv bájjal és hittel, ahogyan csak azok tehetik, akik ismerik a Föld, a Világegyetem minden titkát. Ez a hit különben a magyar állampolgár, az adófizető lakástulajdonos Batárira is je- lemző, miközben megjárja, elviseli az emberiét csontőrlő, lé- lektipró megpróbáltatásait. Volt is aki glóriásan látta őt, Nyírpazony és Buda között, s' lebegvén az út felett, tenyeréből meg-megrebbenő madarak magot csipegettek .. . Moldvay Győző Duray Tibor: Sárkányölő (olaj) Batári László: Öreg ház Szigligeten (olaj)
