Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-11 / 243. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. október 11., kedd

KALEIDOSZKÓP

Az aradi tizenhárom vértanú kivégzése

(Egy magyar szemtanú emlékirata)

1920-ban egy tizennyolc oldalas levél másolata került e sorok Írójának kezeihez. A levelet, illetőleg annak eredetijét 1890-ban Helfy Ignáchoz intézte vízszentgyörgyi Makray Sarolta, Makray Lászlónak, Bem tábornok hadsegédjének, 1848—49-i huszár alezredesnek egyik leánya. A levelet a nevezett hölgy — abban az időben a Sza- mosújvár melletti Széplak birtokosa — azzal a kéréssel küldötte el Helfy- nek, hogy azt juttassa el Kossuth Lajoshoz Torinóba. Ez megtörtént, a levél azonban egy 1920-ban közvetítésemmel történt publikálást leszámítva nagy részben ismeretlen a nagyközönség előtt.

A levél a Makray család érdemes öreg udvarmesterének, tarcsafalvi Sylvester Lajosnak szemtanúi emlékezéseit tartalmazza az aradi kivégzésekről. Az öregűr 1849-ben mint tényleges osztrák szolgálatban álló élelmezési őrmester volt az aradi várba beosztva. Régi székely kurtanemes családból származott, az 1848—49-i eseményeket az olasz fronton szolgálta végig, és Haynau- val került Magyarországra még a szabadságharc alatt. Mint ilyen, egyike volt azoknak a nagyszámú magyar honosoknak, akik kényszerűségből, meggyőződésből vagy talán jól felfogott érdekből a túlsó oldalon szolgálták végig az olasz és magyar hadjáratokat. Egyszerű kisember volt az őrmester, de hogy jó ember lehetett, bizonyítja az a mód, ahogy pártfogója, Makray László kezelte később. Makray Lászlót, a Vajdahunyad, Piski, Déva és Marosnémeti között elterülő, tizenkét községre terjedő uradalom birtokosát még abból az időből ismerte, amikor az mint fiatalember a császári királyi Wasa gyalogezred tényleges főhadnagyaként Velencében szolgált, Sylvester ugyanekkor ugyanott káplár volt. Mint továbbszolgáló őrmester az aradi várban találkozott Makray Lászlóval, aki a szabadságharc alatt Bem hadsegédje és Nagyszeben városparancsnoka volt, és szintén halálra ítéltetett.

Az őrmester rendkívül sok jót tett a foglyokkal. Közülük gróf Teleki Sándor és Makray László fölkérték az őrmestert, hogy ejtse módját: nézze végig a kivégzést, és tartsa emlékezetében, hogy idővel esetleg nyilvánosságra hozhassa a látottakat. Az őrmester csatlakozott az úgynevezett „kivégzési négyszög” (Executions-Carré) katonáihoz, és így végignézhette a két részletben végrehajtott borzalmat. Mivel parancs ellenére tette ezt, és a halálraítélteket parancs ellenére kincstári ágyneművel látta el, sőt . Makray Lászlót, Gróf Teleki Sándort, As- bóth Lajost és Vermes Ignácot (aki ügyes fafaragványokat készített a börtönben) saját szobájában helyezte el, haditörvényszéki ítélet alapján lefokozták. Rövid börtön- büntetése után a közben kegyelmet nyert Makray László birtokán nyert egy kényelmes sinecura állomást az öregedő őrmester, aki késői vénsé- gében hal meg a családnál a 90-es években. Emlékezéseit ő mondotta

tollba Makray Saroltának.

*

• Haynau mint „császári személyes” — ahogy őt az öreg őrmester nevezi —, vagyis mint teljes meghatalmazott, október 5-én írta alá a tizenhárom halálos ítéletet. A várban a kivégzéseket titokban tartották, illetve azt a hírt terjesztették, hogy a halálraítélteket három napig fogják siralomházban tartani. Ezzel az izguló közfigyelmet akarták elterelni a dologról.

Október hatodikán reggel fél hatkor a foglyok őrizetére rendelt egyik sánc alatti téglapadlós, bombamentes (casa matta) sáncudvarra, s onnan az egyik caponniere („párna”, egy francia rendszerű sáncforma

neve) elé vetették Schweidel, Kiss, Dessewffy és Lázár tábornokokat. Négyen elöl mentek, mögöttük és körülöttük néhány lépésre zárt négyszögben egy század gyalogság lépdelt. Polgári ruhában voltak, lánc nélkül. A szokásos kivégzési bizottság (Hinrichtungs-Commission) nem volt jelen. A vértanúk egymás között beszélgettek. Tichy cseh őrnagy lóháton, a foglár törzsőrmester (Profoss) gyalog követte őket. A caponniere-hez érkezve a négy tábornokot öt-hat lépésnyire a téglával falazott sánc elé állították. Nem egyenes vonalban, hanem mintegy elnyújtott ívben úgy hogy a középen, tehát a sánchoz legközelebb Dessewffy és Kiss Ernő állottak, a jobb végen Schweidel, akitől tehát a fal jobbra esett. Vele szemben állott Lázár, ettől tehát balra esett a fal, illetve Dessewffy.

Dessewffy Kiss Ernő Lázár Schweidel

Minden tábornok elé három-három gyalogos állott fel, tőlük kétlé- pésnyire. (Sylvester Schweidel közelében állott.) A profosz ősi szokás, illetve előírásosan háromszor kérte a „Pardon”-t, külön-külön mind a négy tábornok fejére. Hangja vontatottan és éneklő módon hangzott, mindegyik kérés magasabban, mint az előbbi: „Ich bitte um Pardon! Ich bitte um Pardon! Ich bitte um Pardon! A kérést először Wocher ezredeshez, majd Tichy őrnagyhoz intézte. A válasz négyszer egymás után színtelenül hangzott: Bei Gott ist Pardon!” (Istennél a kegyelem!) Az utolsónál egy hadnagy vezényszava hangzott: „Rieht euch!” Mire Tichy tüzet vezényelt. Schweidel nem engedte, hogy a profosz szemeit bekösse. A törzsőrmester kétszer megkísérelte ezt, de a tábornok mindkétszer lerántotta a nyakáig a piszkos sárgásbarna kockás parasztzsebkendőt, úgy látszott, hogy undorodik tőle. Schweidel egy hosszú percig egyenesen állott — mind a három katona a szíve tájára lőtt —, azután rogyott csak össze. Vére hangos buggyanás- sal ömlött, mint az a nagymértékű aortaroncsolásoknál a világháborúban is tapasztalható volt.

Kiss Ernő alacsony termetű ember volt. Mint dúsgazdag földbirtokos itt is elegáns volt, zsebéből vadonatúj selyemkendőt vett ki, s azzal sajátmaga kötötte be szemeit, azután kabátját levetve jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt. A golyók szíve táján találták, azonban nem halálosan. Zihálva, kínlódva talpra állott, tántorogva nyújtva karjait az ég felé, halódó paroxizmusában két olyan mozdulatot téve, mintha valamit felülről lefelé rángatna. Egy altiszt hozzáugrott, és közvetlen közelből főbe lőtte. A tábornok hanyatt esett, mivel a lövés légnyomása is ellökhette, jobb lábát térdben maga alá törve. (A többi három tábornok arcra zuhant.) A közeli lövéstől parókája meggyuladt, és lángolva repült a fal tövébe.

Lázár nyögve csak ennyit mondott: „Én Istenem, szegény nőm...”

Sylvester elmondja, hogy izgalmában, nehogy elfelejtse a sorrendet, kénytelen volt a tizenhárom nevet ujjain skandálva hármasával rigmusba foglalva s összevonva mondogatni, így:

Schweidel, Kiss, Dessewffy, Lázár, Pöltenberg, Török, Knézich, Láhner, Leiningen, Nagy-Sándor, Aulich, Damjanich, Vécsey.

A kilenc tábornokot a vár főkapuján vezették ki kettős fedezet mellett. Nyolcán gyalog mentek, a törött lábú Damjanichot szekéren vitték leghátul. A piszkos szeméthordó szekér derekán avatag deszka volt ülésül átvetve, két keshedt barna ló húzta azt. A deszkán a tábornoktól jobbra dús arany omátusú rác pópa ült. A menet a kapun túl balra kanyarodott a Fleischhacker- wiese (Mészárosrét) lejtőjére. Az akasztófák a vártól háromszáz lépésre, szemközt Pusztaszentmiklós- sal voltak sorban felállítva. A tábornokok a menet élén haladtak, egyik a másik után sorban, hosszú katonaláncra verve, egy-egy lelakatolt béklyóvassal jobb csuklójukon és jobb lábukon. Leiningen tábornoki ruhájában volt, a többiek polgári ruhában. Mindegyik mellett egy-egy kirendelt pap haladt. A sor mellett jobbról és balról egy-egy gyalogosz- század menetelt, ezeket Wocher ezredes követte. A papok is mind polgári ruhában voltak, kivéve a Damjanich pópáját. Damjanich szekere után egy sor gyalogság lépdelt. Ezután jött Tichy őrnagy lóháton, utána a Commission gyalog: Janczalek térparancsnok, az auditor, az ügyész a vallomási jegyzőkönyvvel, Pariagy doktor, a profosz és Bottá [!], Haynau hóhérja két pecérlegény- nyel. Itt megint egy szakasz következett, Sylvester ezekhez csatlakozott. Az akasztófáknál a katonaság nagy négyszöget (Hinrichtungs- Carré) formált. A bizottság ennek közepén foglalt helyet, a négyszögnek a vár felé eső részén. Az alsó részen a nyolc tábornok láncait a profosz elkezdette leoldani. Damjanich szekere háttal állott az akasztófának. A bizottság Pöltenberg ítéletének felolvasását kezdette meg. A cölöpök két láb és négy-öt hüvelyk magasak voltak.

Elsőnek Pöltenberget szólították, a sorrend ezután ez volt: Török,

Knézich,

Láhner,

Leiningen,

Nagy-Sándor József,

Aulich,

Damjanich,

Vécsey.

Nagy-Sándor József vállig érő fekete haját megrázva így szólt németül: „Ich will ein wenig abseitsgehen!” (Egy kevéssé félre akarok menni!) Mire két közlegény három lépésre a carrén túlvezette. Alkalmasint ez az ideges állapottal magyarázható élettani jelenség (incontinentia urinae nervosa) adhatott alkalmat a rettenthetetlen bátorságé tábornokról keletkezett ama silány osztrák anekdotának, mely szerint gyáván viselkedett, • s kis- gyermeki módon járt.

Visszajövet Aulichhal, Damja- nichcsal és Vécseyvel kezet fogott, és németül így szólott a hóhérhoz: „Sie, ich bin stark, und habe einen sehr starken Hals, seien Sie von der Güte, und endigen Sie mit aller Kraft, dass Sie mich nicht maltraiti- eren!” (Hallja maga, én erős vagyok, és nagyon kemény a nyakam, legyen magában emberség, és végezzen velem minden erejéből, hogy ne kínozzon meg engem!)

A kézirat egy példánya jelenleg a Teleki grófok birtokában van.

A Halál naturalizmusa barbár csemegéje barbár telkeknek. Ezek a halálok azonban ereklyés emlékek, nyilvánosságra hozataluk história, és nem politika, emlékezés, és nem a historizáló hangulatok desszertje. Sylvester idegrohamot kapott a várba visszatérve.

(Magyar Hírlap, 1927. október 6. 3. old.)

Lovastúra — a Komszomol tiszteletére

A szovjet fővárosba, Moszkvába 61 nap alatt ért Asha- badból, Türmenisz- tánból az a negyvenhat 17 és 64 év közötti lovas, aki sok ezer kilométeres túrájával köszöntötte a Lenini Komszomol közelgő 70. születésnapját.

(MTI külföldi képszerkesztőség)

Egy egri, aki az őshazát kereste

' A „ nemzetiségek vizsgálója ”

A múlt század első harmadában egész sor vállalkozó kedvű magyar kelt útra üres bugyellárissal, csak jó szerencséjében bízva, hogy valahol a Kaukázus tövében rábukkanjon az elfelejtett rokonokra, de legalábbis nyomaikra. Az előbbiek során már jó néhány ilyen utazó emléke kelt életre, olyanoké, akik sajátosan egyesítették magukban az egészséges kalandvágyat a kritikátlan entuziazmussal, a tudásszomjat a szinte gyermekes elfogultsággal.

Ezek sorába — de nem élvonalába — tartozott Rentz József is, mint aláírásához hozzáfűzi: a nemzetiségek vizsgálója. 1805. március 4-én született Esztergomban a visegrádi születésű Rentz Márton tanító és Tóth Anna fia. Egerben járta ki a gimnáziumot, de itt nemcsak jeles rajzolási készségének, hanem súlyos meggondolatlanságának is tanújelét adta. „Előállíttatott Rentz József esztergomi születésű és most Eger városában tanuló ifjú azért, hogy két darab 5 forintos hamis váltócédulákat készítvén, azokat az egri piacon el is költeni bátorkodott...” A tizennyolc éves diák előadta, hogy tettét „az éhezéstől leendő megmentése tekintetéből eszközölte”. Az 1823 böjtmás havának 12. napján felvett törvényszéki jegyzőkönyvből kitűnik, hogy bár a vádat képviselő Dapsy Rafael vármegyei vicefiskális súlyos ítéletet követelt, a bíróság mégis méltányosságot tanúsított: „Rentz József ifjú azon kérdéses váltócédulákat minden előre való felkészülés és eszközök szerzése nélkül, csupán írótollal és igen megismerhetőképpen készítette” — az az enyhe ítélet folytán már 1824. július 30-án szabadul a megyei fogházból.

Fel nem derített életpályájának csupán néhány esztendejét sikerült most felszínre hozni abból a hosszú, dagályos hangú leveléből, amelyet 1829. június 6-i kelettel, Fiúméból írt Horvát Istvánnak, a Széchényi Könyvtár őrének, a magyar őstörténet jó szándékú, de szertelen következtetésekre hajlamos művelőjének.

„Tekéntetes Tudós Könyvtámok Ür, Hazánk tökéletesedésének nagyérdemű Ösztön Mestere!” — így kezdődik a beszámoló, melyben röviden visszatekint addigi életfolyására, az egri közjátékot hallgatással mellőzve, majd megemlíti, hogy Pesten jogászkodott. Lelkesen szól a „Nemzeti Academia” felállításáról, és miként a tudomány többi hazai művelője, ő is felajánlja a maga erejét a haladás előmozdítására. „De minthogy a születési rang én és őköztük oly nagy különbséggel nyílvánzik, s nem tudván dicsekedni, hogy kész summákkal, elfogyha- tatlan tőkepénzekkel eszközöljem azt”, útra kel, hogy ennek eredményeképpen „több tapasztalási, külhoni, később történeti, s utóbb felfedezési ismeretekkel bővülködjön Academiánk”. így is történt: „Jó szüleimtől, szeretett testvéreimtől magamat kiragadva, esküdti kötelességemet is elfelejtve, 1825-ben útra indulék, hogy Hazánk boldoguljon.”

Előbb Ausztriát járja be, majd

Lengyelországgal ismerkedik. Érdekes megfigyeléseket tesz Varsóban, Gdanskban, és beszámol ottani tudósokkal felvett kapcsolatairól. Vilnában egy ott működő magyar professzor segítette búvárkodásaiban, nevével azonban adósunk marad. Révaiban kellemetlen élményben lehetett része, de talányos fogalmazásából nem lehet kihámozni a valóságot: „Az ott fenyegetődző titkos társaságoktól megrettentvén, onnét sietve kiiparkodtam, melyért Pétervárat is elmellőzve, keletnek tartottam.” Tver városát érintve Moszkába érkezik, „ahol egy jólelkű magyar úrral, ki egykor József huszárregementjében tiszti szolgálatot tevén, másnap Vladimírba lo- vaglottunk, hogy lakásával és szibériai ritkasággyűjteményének esme- retével megkínáljon.” Lelkesen ecseteli Moszkva, „e nagy, óriási város” szépségeit, s azokról részletes beszámolót ígér. Sörra járja az ősi orosz városokat; különösen Penzá- ban talált sok feljegyeznivalót. Majd Szaratovba érkezik, a Volga partjára, de „minthogy a szükség környékezett”, ismét kezébe vette a vándorbotot. „Több veszedelmek közt Arzadinszkaján, a nagy hegyek sorába, elődinknek sátorozó helyökre, a rémítő Kaukázusokra több hetek után elérkeztem.”

Sajnos, a hosszú mondatokat kedvelő útleíró éppen itt válik szűkszavúvá, s nem tudjuk, a Kaukázus mely pontjánál határozta el, hogy visszafordul: „...az éhség, nyomorúság, szokatlan társalkodatlanság, többnapi puszta, magányos élet, gyaloglás, minthogy lovamat az éhes, kóborló tatárok kiragadák alólam, látám a közelgő végső veszedelem fenyítékét elöl—utói lap- pangani, s csakhamar ismét északnak siettem. Ötheteknek elfolyta alatt vad sóskánál, fanyar, vad gyümölcsnél, velem hordott kevés szárított húsnál egyebet nem leiék eledelre...”

Levelének következő részében — ennek összefoglalása 1829-ben látott napvilágot a „Hasznos Mulatságok” hasábjain — leírja, miként bukkant egy kis hegyi faluban „a magyarhoz hasonló nyelvet beszélő” szangok nemzetségére, és szemelvényeket is ad szókincsükből.

A „Magyar Nyelv” 1961-es évfolyamában egy alapos cikk állást foglalt Rentz József állításaival kapcsolatosan, és leszögezi, hogy a „szang” népről és nyelvről kapott tudósítás csaknem bizonyosan puszta koholmány, majd mindehhez hozzáfűzi azt is, hogy „ha az említett utazó valóban járt a Kaukázusban, esetleg csakugyan ráakadhatott olyan népre, amelynek a nevét ő szangnak értette, de amely név valójában svan, zan, eh’ ani vagy valami hasonló”.

Ezt a vélekedést eladdig magunk is osztottuk, most azonban — ami a szang nép létezését illeti — perújrafelvételt kell kérnünk. A szang Miatyánk és egyéb szang nyelvemlékek apokrif voltát a „Magyar Nyelv” cikke meggyőzően bizonyítja, de N. G. Volkova kitűnő munkája alapján, mely gazdag forrásanyagot sorakoztat fel, nem lehet kétséges, hogy a szang nép Rentz József utazása idején még létezett, sőt éppen akkor költözött a Cserkeszföld nyugati széleiről a Dal-folyó partjaira, ami teljesen egybevág az útleíró hézagos, de mégis tájékoztatást nyújtó adataival. A források hol szamignak, hol szamoknak nevezik azt az abház-adigei csoporthoz tartozó népet, melynek egyik része Trapezunt vidékén lakott, és a múlt évszázad harmincas éveiben vándorolt át a Rentz által leírt magas hegyvidékre.

Rentz — miután fantáziáját szabadjára eresztve, leírja vendégszerető kaukázusi házigazdáit („itt csak annyit, hogy ők valóságos magyarok, hozzám vagy más hasonló, épp földimhez hasonló alkotásé, derék vitéztermetű, együgyűség leple alatt fortélyos atyafiak voltak, akik szoros rejtekhelyükbe magukat vitézül oltalmazván nemesi szabadságon élnek”), maga is megemlékezik a szangok új honfoglalásáról: „Hogy jöttek ezek ide az Alkilit- schi-hegyek közül — megküldöm a Tudományos Redactionak.”

Ezt a levelet azonban nem ismerjük.

Tizenhét napi gyaloglás után Azovba érkezik, bejárja a Krím-fél- szigetet, majd Odesszában Orlay János cári államtanácsosnak, az ottani főiskola igazgatójának vendége. Orlay — aki hasonló célzattal többször is bejárta a Kaukázust — egy teljes hónapon át magánál tartotta, s „bámulta utazási bátorságomat”. Innen Konstantinápolyba hajózik, de Várna környékén cári ügynöknek nézik, tűzharcba keveredik, megsebesül, és még be is zátják. A magyar születésű várnai basa jóvoltából szabadul, és ismét honi tájakon át Fiumébe érkezik, ahonnan Észak-Amerikába szándékozik utazni.

Rentz levelének végén kéri Hor- vátot, tudassa vele, miként küldhetné meg a könyvtárnak feljegyzéseit, mert ezek postai továbbítása a cenzúra miatt nem ajánlatos. Tudni szeretné Kisfaludy Károly lakcímét, és kilátásba helyezi, hogy megírja „Csorna Sándor utazó barátomnak titkos ellopattatását”. E rejtélyes mondat megfejtésével is adósunk marad.

Hogy a „nemzetiségek vizsgálója” valóban áthajózott-e Amerikába, és miként alakult élete további folyása — arra még nem tudunk feleletet adni.

(Részlet Tardy Lajos Régi hírünk a világban című könyvéből)

ÁLLÁSAJÁNLATAI:

I lews Megyei /óidért Vállalat Eger, Klapka u. 9. Felvételt hirdet mérlegképes könyvelői végzettséggel és gyakorlattal rendelkező munkaerő részére könyvelési csoportvezetői munkakör betöltésére.

Heves Megyei Sütő- és Édesipari Vállalat Eger, Sas út 60/A.

Egri telephelyére felvesz felsőfokú végzettséggel rendelkező építész-tervezőt. Továbbá alkalmaz az egri üzemébe, a gyöngyösi és hatvani kenyérgyárába sütőipari szakmunkásokat; betanított és segédmunkásokat. Egri telephelyén munkásszállást biztosít.

Heves Megyei Patyolat Vállalat Eger, Tinódi u. 28.

Felvételre keres 5 éves szakmai gyakorlattal rendelkező autószerelőt. Jelentkezni lehet a fenti címen a személyzeti vezetőnél.

Heves Megyei Távközlési Üzem Eger, Fellner J. u. 1.

Elemző közgazdász munkakör betöltésére számviteli főiskolát végzett munkaerőt keres felvételre. Továbbá villanyszerelő szakmunkásokat alkalmaz telefonszerelői munkakörbe.

Heves Megyei Tüzeléstechnikai és Kéményseprő Vállalat Eger, Klapka u. 9.

Pályázatot hirdet szakember-utánpótlás biztosítása érdekében gyakorlattal rendelkező építőipari technikusok részére az egri, gyöngyösi, hatvani, hevesi telephelyeire.

A pályázatokat 1988. október 30-ig kell eljuttatni a vállalat központjába a személyzeti és oktatási vezetőnek.

KAEV. 10. sz. Gyára Eger, Kistályai út 6.

Felvételt hirdet esztergályos; minősített elektromos ívhegesztő; CO, védőgázas hegesztő és anyagmozgató munkakörök betöltésére.

AMFORA ÜVÉRT Eger, Cifrakapu tér 24.

Felvesz kereskedelmi szakiskolai vagy szakközépiskolai végzettséggel rendelkező áruösszeállítókat; raktári segédmunkásokat; részmunkaidős takarítót.

(Nyugdíjas is megfelel).

Vízügyi Építő Vállalat Építőipari Gépjavító Üzeme Eger, Kistályai út 10.

Alkalmaz minősített hegesztőket; hegesztő-lakatos; forgácsoló; gépszerelő szakmunkásokat, valamint betanított munkásokat.

Korlátozott számban munkásszállást biztosít.