Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-26 / 256. szám
KULTÚRA KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 26., szerda Egri premier: Tehetségek és tisztelők Mennyibe kerül a tisztesség? Hálás dolog arról beszélni, amit az ember jól ismer. Persze megvan a hátulütője is: fokozott felelőísség közvetlen környezetünkről szólni. Saját közegüket a színészek is, rendezők is kitűnően átlátják. Szívesen visznek hát a színpadra olyan darabot, amelynek középpontjában a színház áll. Ezért is érdekes választás Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című művének színre vitele az egri Gárdonyi Géza Színházban. A társulat még „mézesheteit’' éli érdeklődő közönségével. Tagjai hivatásuk keserűségét és édességét frissen érzik át, mégha többségükben nem is pályakezdők. Nem csoda tehát, ha a maguk nyersességében szólalnak meg Osztrovszkij gondolatai előadásukban. Szőke István részletgazdag rendezésében még hatásosabbá válik az összkép. Pedig nem könnyű manapság e szerző műveit játszani: mondandója tűnhet porosnak, építkezése túlontúl hagyományosnak. Egyik jelenet úgy sorjázik a másik után, mintha építőkockákat raknánk egymásra. Nem divatos író Osztrovszkij. Alkotásaiból nehezen lehet erőteljes látványszínházat csinálni, mert jeleneteinek szavakra épülő logikája megbonthatatlan. Lassan hömpölyög drámája, türelem kell ahhoz, hogy közelférkőzzünk mondandójához. Szerencsére a rendező és a társulat rendelkezik ezzel a nemes adottsággal. Szőke átfogja az egész keserű komédiát, és sajátos módon fölerősíti a csendes, de szívós előrehaladását, folyamatát. A zenei aláfestésen is lehet ezt érzékelni: az első kép előtt olyan hangerővel szólal meg a muzsika, hogy szinte kisepri a nézőket, az utolsó felvonásban pedig ciripel. De a jelenetek dinamikája is hasonló, a bevezetés kétszemélyes felpörgetettségéhez képest csendes a befejezés zsúfolt színpada. Ezekkel az erőteljes eszközökkel érzékelteti a rendező: ebben a világban semmilyen törek vés sem érhet célt, mert azonnal olyan hatalmas ellenállásba ütközik, amely eltéríti. Itt minden hiába, a jó és rossz szándékok egyaránt feloldódnak, mert nincs értelmük. Az egyéniségnek nem lehet szerepe, mert zárt és megbonthatatlan törvényszerűségek igazgatják a sorsokat. Ha így nézzük, a műfaji megjelölés találó. Egyik oldalról valóban komédia ez, mert mi segítene rajtunk más, mint a nevetés, ha eny- nyire reménytelen minden elhatározás. Másfelől viszont tragikus színezetű a darab. No nem azért, mert bárkit is megsiratnánk. Inkább azt ismeri fel keserűen a néző, hogy a tisztesség és a tisztességtelenség között — e gondolatmenet szerint — nincs is különbség, csupán annyi: az előbbit valamivel drágábban lehet megvásárolni. Nem egyértelműen rajzolódik ki ez az igazság Osztrovszkij darabjából, hanem a társulat kezében formálódott ez a mondanivaló. Többnyire igen pontosan meg is tudták ezt jeleníteni. Különösen a főszereplő, Oláh Zsuzsa tudta világosan megmutatni Nyegina arcát. Színésznője hajlítható, formálható: nem elég gerinces egyéniség ahhoz, hogy végigvigye, amit egyszer elhatározott. Elég visszafogottan formálja meg ezt az alakot ahhoz, hogy a körülötte forgolódó férfiaknak higgyük el azt: vonzó nő, nagy tehetség, ritka kincs. Olyan, mint az a nap, amely a természeti törvényektől eltérően a bolygóktól kapja a fényt. Nem kíván hős lenni, adottságai sincsenek hozzá, akárcsak legtöbbünknek. Oláh Zsuzsa suta mozdulatai, félszeg indulatai helyénvalók, még néha az érthetetlenségig halkuló szövegmondása is természetes. Penészes lakásában, agyonmosott A tisztaság igézetében: Tunyogi Péter (Meluzov) és Oláh Zsuzsa (Nyegina) öltözékében kiáltóan hétköznapi. Szerencsére meg sem próbálja, hogy eljátssza a „végzet asszonyát”, aki mindenkit magába bo- londít így mérleggé válik, amely érzékenyen reagál mindenre. Azt az elvont igazságot is magáévá teszi egy darabig, amelyet a Tunyogi Péter megformálta Meluzov képvisel, de képes visszautasítani másfelől a Kátai Endre megformálta Dulebov nemtelen ajánlatát is. Nyegina azzá a „beíratlan láppá” alakul, amely jelentheti tágabb értelemben magát az általános embert is, aki az egymásnak feszülő szélsőségek között végül a realitást, a továbbélés lehetőségét vállalja. A vonzáskörében „keringő” férfiak a különböző kínálkozó életlehetőségeket jelentik. A legnagyobb ellentét Dulebov és Meluzov között húzódik: a papírízű tisztaság, s a nyűt romlottság szélsőségeit képviseli Kátai Endre és Tunyogi Péter. Kátai különösebb külsőségek nélkül is képes a korlátolt élvhajhász személyiségét elénk állítani, belülről sugárzik ge- rinctelensége. Tunyogi szélsőségesebben ábrázol, de ez nem válik az előadás kárára. Sőt, némileg jobban elfogadjuk így Nyegina döntését, mert szemmel láthatóan nincs az egyetemista szavai mögött valódi tartalom. Tunyogi feszültsége legalább annyira szól a kétségbeesett igyekezetről, hogy hangzatos igazságai mögé stabil támaszt keressen, mint a harcról, amelyet a világ igazságtalanságai ellen visel. Az elmúlt évadban sokat gazdagodott Epres Attila eszköztára. Bakin ellentmondásos figuráját nem egyszerűsíti le, sokoldalúan ábrázolja. Amikor színre lép, azonnal vibrál a levegő, puszta jelenléte is beszédes. Szatmári György Velikatovja viszont hallgatásával vonza magához a tekintetet. Pókerarcát számtalanszor kipróbálta, de most is sikeresen alkalmazza. Józan okossága és tartása részben arra utal, hogy valódi értékek húzódhatnak meg a föld- birtokos fegyelmezettsége mögött, részben pedig cinizmusra figyelmeztet. O a győztes, valódi vagy — nagy valószínűséggel — játszott érzelmei nagy vagyonával együtt elcsavarják a szép színésznő fejét. Nagy igyekezettel birkózik feladatával M. Horváth József, aki Narakovot alakítja. Nemcsak rajta múlik, hogy hiányérzetet kelt: ez az értelmezés némileg a háttérbe szorítja ezt a személyiséget. Külö- nüsen az első, harsányra formált jelenet ront sokat esélyein, bár a darab folyamatának szempontjából — mint már megfogalmaztuk — fontos ez az erőteljes kezdés. Bregyán Péter csetlő-botló, részeg Gromilovként mintha félig egy másik Tehetségek és tisztelőkből lépett volna ki. Mozgása túlzó, némileg egy burleszkre emlékeztető. Ha ebbe az irányba formálják a művet, akkor valószínűleg teljes joggal nevezhető komédiának. A feslettség nem hiányzik Csonka Anikó Szmelszkajából, jó ellenpontot jelent Nyegina számára. Hozzá képest valóban értékes személyiség a főhősnő, legalább gondolkodik, és érzelmeket latolgat Átgondolt és pontos Agárdy Ilona Donna Pantyelevnaként: a józanságot, a földhözragadtságot képviseli. Ezenkívül nagyon hiteles alakításokat láthatunk még Gáspár Tibortól, Megyeri Zoltántól, Ribár Évától, s epizódszereplők is megfelelőek. Az egységes „csapatmunka” erőteljesebbé teszi az összképet. Kerényi József díszlete kifejező: külön érték, hogy a plakáton és a színpadon látható színházépület egy valamikori egri arénát idéz. A végkifejletben pedig fölsejlik a híres Utolsó vacsora, amelyből még hiányzik a megváltó. Ez a világ még nem érdemelte ki, csupán hamis jó és rossz próféták hirdetik a maguk igazát. Az, akit .a középpontba akartak állítani, akit tehetségesnek véltek, az elutazott. Jobban tetszettek neki a megélhetés biztos feltételei, mint a mártírom- ság tövisei. Drágán adta magát, de mégiscsak eladta. Keserű tanulság, amely józanítón hat a közönségre, mégha szépen is csengenek Meluzov jámbor hittel teli szavai. Gábor László A herceg és a színigazgató: Kátai Endre és Gáspár Tibor (Fotó: Koncz János) III/2. Biczó nem akart hinni a fülének, amikor meghallotta, később meg a szemének, amikor meglátta az építkezést. — Mit akarsz te ezzel, Jóska? — Mivel? — Hát ezzel az egésszel? Bohóckodsz? — Nem úgy néz ki — mondta Cseri —, nehéz munka ez, forté- lyos. — A mindenségit! — jött indulatba Biczó. — Legalább engem ne akarj átejteni. Mi készül itt? — Mi készülne? A házam. — Ezt meséld egy ötéves gyereknek. Az talán még elhiszi, hogy amikor mindenki pantallót visel, te csak azért is hosszú szárú gatyában akarsz tetszelegni. Mit tervezel? — Semmit. Építek egy házat, olyat, amelyik nekem tetszik. Ennyi az egész. — Akkor miért nem vettél meg egy régit? Olcsón megkaphattad volna. — Lehet. De az nem az én kezem munkája, úgy meg nem kell. — Bolond vagy te, Cseri! — Lehet. De az is az én dolgom. — Ráfizethetsz még a bolondságodra. Az emberek nem szeretik, ha valaki csúfot űz belőlük. — Mi- közük ehhez az embereknek? — Majd meglátod...! Biczó igazat szólt. A faluban nem nézték jó szemmel Cseri különcségét. Miféle dolog az, hogy valaki építi itt a nagy házakat, magának meg egy vertfalú viskót csinál! Az jobb talán, tartósabb? Éppen az nem bízik az újban, akinek ez a szakmája? Az emberek dühös bizalmatlansággal nézték Cseri épülő házát, és mert nem értették, miért csinálja, egyre jobban haragudtak rá. Aztán felépült Cseri háza, pontos másaként hajdani nádtetős, meszelt falú társainak. De most, árva egyedülvalóságában szépnek hatott, eredetinek, másnak. Mint amikor az egyformán szürke kockakövek közé frissen sült rozscipó keveredik. A falu öregei sokszor sétálgattak előtte, elmélázva nézegették, sóhajtoztak, és gyakran letelepedtek a lócára, amit Cseri a ház elé csináltatott. Öreg Szűcs Gergely még a citeráját is elhozta, és játszott rajta keserűt, vidámat. Olyankor még a fiatalok is elidőztek ott, és hallgatták a muzsikát. Ha idegenek jöttek a faluba — főleg Amerikából, hiszen soknak élt ott rokona —, akkor ezt a házat fényképezték, és megkérték Cserit, hogy mutassa meg nekik belülről is. A tanárok az iskolásgyerekeket hozták el, és magyarázták nekik, milyen volt régen egy falusi ház, hogyan éltek benne az emberek. Jó időben rajzórákat is tartottak ott, a gyerekek lefestették a házat, a képet hazavitték, és kitűzték otthon a falra. Egy napon a tanácselnök jött el Cseriékhez, elkísérte a kultúrotthon igazgatója is. — Szép — nézett körül az elnök —, olyan ez, mint régen. Na, Karcsikám, megfelelne? — Akár azonnal is — mondta a kultúros. —Cseri elvtárs — fordult aházigazdáhozáz elnök —, lenne nekünk egy javaslatunk. Nagy szolgálatot tenne a falunak, ha elfogadná. — Mi lenne az? — Adja el ezt a házat a községnek. Tájháznak kéne, afféle falumúzeumnak. Akartunk mi már ilyet régen, de halasztódott, mert mindig másra kellett a pénz, utakra, piacra, ravatalozóra... (Folytatjuk) Az utóbbi időszak számos erénye közül talán a legmagvasabb az, hogy a korábban csak felülről hangoztatott demokratizmus hónapok óta alulról is építkezik. Másként fogalmazva a közmegegyezés érdekében mind többen rukkolnak ki véleményükkel, őszinte segítőkészségtől áthatott ötleteikkel. Örvendetes ez, mert hozzájárul a megfontoltabb döntések kialakulásához. Ebből a szempontból megéri figyelni az Eco-mix adásait. A legutóbb — szerdán kora délelőtt — hazánkba érkezett külföldieket interjúvoltak meg. Ők arról beszéltek, hogy milyennek látják hétköznapjainkat, miként érzékelik eredményeinket és gondjainkat. Megnyugvással töltöttek el bennünket az elismerő mondatok, hiszen azt hitelesítették, hogy számos erőfeszítésünk csak meghozta a maga gyümölcsét. Azért is megérte faggatni őket, mivel nem fukarkodtak a kritikai megjegyzésekkel sem. Nem kis meghökkenésünkre kijelentették: a nyugati országokéi hoz viszonyítva is túl magas személyi jövedelemadó egyértelmű akadálya a vállalkozókedv kibontakozásának, az egyébként okosan rajtoltatott elképzelések valóra váltásának. Úgy véljük ez olyan kívülről jött információ, amelyet nem céltalan mérlegelni. Ugye felesleges hangsúlyoznom, hogy ebben az esetben a címzett a pénzügyi kormányzat? A jelige: emberség Veretes humánum szabja meg a Mit üzen a Rádió?kollektívájának szerteágazó munkásságát. A programok készítői vérbeli újságírók, olyan zsurnaliszták, akik nem húzódoznak a bonyolult, a kényes témák precíz vizsgálatától, a különböző motívumok felderítésétől. Addig búvárkodnak, amíg tisztán nem látnak, amíg meg nem lelik az olykor megle-hetősen kusza ügyek orvoslásának módozatait. Erről tanúskodott vasárnapi jelentkezésük is. Levelet kaptak attól az állástalan anyától, akinek — legalábbis közlése szerint — hat gyermeke neveléséről kell gondoskodnia, ám támogatásra sehonnan sem számíthat. A tájékozódás során aztán kiderült, hogy a valóban katasztrofális helyzetért mindkét szülő egyformán felelős, hiszen az anya és az apa is sűrűn nyúl a pohárért, s így aztán meglehetősen kevés forint jut fiaiknak, lányaiknak, akik közül csak hárman vannak náluk. Akadhat aki felveti: ebben a szituációban mire jó a nyilvánosság? Nos, erre is fény derült, hiszen dr. Szegő Tamás azt ajánlotta a devecseri illetékeseknek, hogy kíséreljék meg valahol alkalmazni azt a nőt, aki keresetével csak, gyarapítaná a nehéz sorsú família pénztárcáját. Azt hiszem ehhez a tisztes ajánlathoz felesleges kommentárt fűzni. Jöhet a visszajelzés. Remélhetőleg nem is késik. Várhegyi Andrea eltartási sérelem nyomába eredt, s közben igen szövevényes problémakörbe csöppent. Bizonyára napokig „nyomozott”, amíg felfedezte, hogy az alapbajhoz hivali tévedések sora ötvöződött. Szembesült a gordiuszi csomóval, s nem mondott le annak kibogozásáról. Érdem ez, méghozzá a javából, mivel akaratlanul is arra intett — mindenféle bántás nélkül — hogy számoljuk fel a bürokrácia kényelmességből fakadó lé- lektelenségét, s az akták mögött mindig emberarcokat, hányatott sorsokat lásson, mert hatékony gyógyírra különben aligha lelünk. Időzavar Az elmúlt hétfői Jó reggeltl- ben először a Károlyi Mihály Társaság vasárnapi üléséről acl^ tak hírt, majd néhány percre megszólaltatták azt a Hajdú Tibort, aki a neves politikus örökségének mindmáig vitatott tételeit próbálta reálisan megvilágítani. Nem rajta múlott, hogy csak részben sikerült, hiszen csupán a fő vonalakra utalhatott. Mindösz- sze annyit állapíthatott meg, hogy a történészek már egyértel- műsítették a képet, ám ez még nem válhatott a köztudat szerves részévé. Erre bizony szükség lenne, mivel ez a neves politikus aligha okolható az I. világháború után, a trianoni béke- szerződésben szankcionált területvesztésért, hiszen ő már kezdetétől ellenezte az agresszív törekvéseket. Ennek közkinccsé tétele ismeretterjesztésünk adóssága. Tör- leszthető is. Persze csak időzavar nélküli, terjedelmesebb műsorokban... Pécsi István Ösztöndíjas pályázat A szocialista országok egyetemeire Nyilvános ösztöndíjas pályázatot hirdet a Művelődési Minisztérium az 1989/90-es és az 1990/91-es tanévre külföldi egyetemi tanulmányok folytatására a szocialista országokba. Külföldi egyetemre csak 25 évesnél fiatalabb, nőtlen, illetve hajadon magyar állampolgárok pályázhatnak, akik az 1988/89- es tanévben valamely hazai gimnázium vagy szakközépiskola negyedik osztályos tanulói, illetve a folyó tanévben a választott szaknak megfelelő egyetem vagy főiskola elsőéves hallgatói. Jelentkezhetnek továbbá azok, akik valamely üzemben, vállalatnál dolgoznak, s érettségi bizonyítványuk van. Az ösztöndíjakat á műszaki, az agrár-, az orvostudományi és a társadalomtudományi — ezen belül közgazdaságtan, idegen- forgalom, diplomácia, nemzetközi újságírás, valamint pedagógia — területekre hirdetik meg. A választható szakokról, a jelentkezés módjáról, a felvételi vizsgákról, az ösztöndíjasok juttatásairól a Művelődési Minisztérium Pályázati felhívás címmel külön füzetet jelentetett meg. A kiadványt, valamint a jelentkezési lapokat valamennyi hazai középiskola, felsőoktatási intézmény, a megyei pedagógiái intézetek megkapták. A külföldi ösztöndíjra való jelentkezéseket 1988. december 2-ig kell benyújtani a Pályázati felhívásban közzétett feltételek szerint. A felvételi vizsgák 1989. január végén lesznek. Azok, akik külföldre pályáznak, jelentkezhetnek magyar egyetemre is. Ötletek a gondolkodáshoz
