Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-20 / 251. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. október 20., csütörtök Üzenet Zimbabwéből Szobrok a kiállításról (Fotó: MTI- Press) Távoli, egzotikus országból érkezett a kőből, fából való üzenet. Lecsiszolt, sima, fényes felületekkel, az anyag adta formákkal, valami teljesen eredeti, semmi máshoz nem hasonlítható jellegzetességgel. Csupa kisplasztika, csupa autodidakta művésztől. Harmincnyolc zimbabwei szobrász hatvanegy műve érkezett hozzánk a Budapest Galériába, rövid, október 26-ig látható kiállításra. Az európai szocialista országokat érintő vándorkiállítást a zimbabwei Nemzeti Galéria állította össze. Hozzánk Szófiából és Titográdból érkezett az anyag, és Budapestről Pozsonyba, Prágába, Berlinbe utazik még az idén. Jövőre láthatják Varsóban és a Szovjetunió több városában. Rendkívül szuggesztív, különös tárlat. Mélységesen egyéni és mégis rendkívül egységes munkák sorakoznak a kiállítóteremben. És ami a legkülönösebb, hogy e művek nem az ősi afrikai szobrászat jegyeit viselik magukon. A magányosan dolgozó művészek szinte minden előzmény nélküli világot, merőben új stílust, új formát teremtettek. Noha nem tagadják meg a több ezer éves hagyományokat. Ősi mítoszok, legendák adnak munkájukhoz inspirációt. Mélyen él bennük az a hit, hogy őseik szelleme körülveszi őket, és megformálják a róluk szóló álmaikat, látomásaikat. A halottak gyakran madarak (bagoly, sas) vagy más állat alakjában térnek vissza e művekben. Harminc éve, hogy szinte a semmiből támadt ez a megragadó zimbabwei művészeti stílus. Az egymástól független, szobrá- szatot nem tanult, vidéken élő művészek szinte egyszerre jelentek meg alkotásaikkal. S azóta is bőven buzog a tehetség e bővizű forrása. Újabb és újabb művészek tűnnek fel. Mások meg, amint valami jövedelmező állást tudnak szerezni maguknak, abba is hagyják a szobrászkodást. Szerencsére a zimbabwei Nemzeti Galéria meg a hararei egyetem és más intézmények alapítványa támogatja az igazán elhivatottakat. A Nemzeti Galéria többüknek állást is ad, hogy tovább foglalkozhassanak a művészetekkel, művészeti iskolát indított számukra. A hazai és a nemzetközi elismerés nyomán többen művészcsoportokat alkottak. Sokuknak volt kiállítása Londonban, Párizsban, az NSZK-ban, Indiában, Ausztráliában, az USA-ban. John Takawira, N. Mukombe- ranwa, C. Nyanhongo, T. Nko- mo neve nem ismeretlen a modern szobrászat kedvelői előtt. E. Chiwawa nevére és művészetére pedig a tavalyi budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállításon figyelhettünk fel, amikor is a művész a nemzetközi mezőnyben, a nemzetközi zsűri egyik előkelő díját nyerte el. k.m. Mese és valóság i. Tiszán innen, Dunán túl, ahol a kurta farkú malac túr, van egy falu. Abban a faluban van egy ház. Abban a házban lakik egy körzeti állatorvos. Úgy élt, éldegélt sok éven át abban a faluban az a körzeti állatorvos, mint a többi faluban a többi körzeti állatorvos. Kora reggel hóna alá csapta táskáját a vizsgálati műszerekkel meg az orvosságokkal, és sietett a betegeihez. Kikúrálta a csacsit a szamárköhögésből, megecsetelte a kakas berekedt torkát, hogy újra szépen kukorékolhasson. Megvigasztalta a depressziós pacit, hogy ne búsuljon, egyáltalán nem nagyobb a feje a kelleténél. Megállapította, hogy a kutyának már kutya baja sincsen. Értette a dolgát a mi doktorunk. Olyan jól értette a dolgát, hogy egyszer csak — elfogyott a dolga! Makkegészséges lett a körzetében minden jószág! Kacagott az állatorvos egyik szeme, sírt a másik. Már hogyne sírt volna, amikor munka nélkül maradt. Rossz ez annak, aki szereti a munkáját. Gondolt egy nagyot az állatok aranykezű gyógyítója. Ha nincs beteg jószág, hát majd lesz! Azt találta ki, hogy kitalált magának egy beteg tehénkét. Egy Fantom-Riskát. Képzeletben ezt vizsgálgatta, kopogtatta, istápolta. Amíg csak ki nem múlt szegény. Képzeletben. Akkor mi mást tehetett, kitalált magának egy másikat. Aztán egy harmadikat, negyediket... Nagyon jó fantáziája volt a doktor úrnak, bizakodva nézhetett a jövőbe. II. A somogyi rendőrség nem mindennapi ügyet göngyölített fel a közelmúltban. Egy körzeti állatorvos hamis állatkáijelen- tő lapokat töltött ki. Ez magyarul azt jelenti, hogy igazolást adott gazdáknak arról, hogy elhullott a szarvasmarhájuk, pedig nem is hullott el. Volt olyan ügyfele is, aki évtizedek óta nem is tartott állatot. Az állatorvos még kezelőlapot is kiállított. Mettől meddig „kezelte” a beteget, mi volt a baja, stb. A biztosító pedig fizetett. Közel negyedmillió forintot. Alig három év alatt. A kártérítés egyharmadát a doktor úr megtartotta magának, egyharmadát a biztosítási ügynök kapta, a fennmaradt részt a láthatatlan állatok „tulajdonosai”. III. Sajnálatos módon mindeddig nem értesültünk arról, hogy a láthatatlan jövedelmek után fizettek-e adót az érdekelt felek. Ha fizettek, elég rosszul tették. Hisz nem a jövedelmek voltak láthatatlanok, hanem a marhák! Kürti A ndrás Több mint két évtizedes múltra tekint vissza Csuvasia és Heves egye baráti kapcsolata. Szeptemberben kedves vendégek érkeztek ez alkalomból Csebok- száriból megyénkbe, hogy filmet készítsenek a barátság mindennapjairól. A rendező-operatőr Alekszandr Dümics, az Orosz Föderáció és Csuvasia Érdemes Művésze, társa Valerij Pranov, a Kazányi Filmstúdió főszerkesztője. Míg útjukon elkísértük őket, érdeklődtünk a stúdió tevékenységéről: Pranov: — Havonta három híradót készítünk négy autonóm köztársaság nézői számára, általában mintegy 40 kópiát egy-egy filmből, s ezeket az orosz mellett nemzetiségi nyelveken is szinkronizáljuk. Évente húsz dokumentumfilmet forgatunk, s bizony megfeszített tempóban, mert a stúdió négy részlegének mindössze három rendezője és kilenc operatőre van. Dümics: — „A széles Volga mentén” című híradó igen népszerű Csuvasiában is. A kazányi stúdió csebokszári részlegét vezetem évek óta. Különösen a gorbacsovi reformok szelleme újította meg munkánkat. Ma már a legégetőbb gondokat, a legrázósabb témákat is megfilmesíthetjük. Kevesebb a bürokrácia, mely akadályokat gördíthetne elénk. — Eljutnak-e alkotásaik a Szovjetunió más vidékeire is? Pranov: — Legsikeresebb híradóinkat az egész Szovjetunióban vetítik. Sőt, néhányat átvesz a moszkvai televízió is, így azokat több mint százmillióan láthatják. Pár hete tekintélyes visszhangja volt a kazányi galeriháborút bemutató filmünknek. A tatár fővárosban a fiatalkori bűnözésről forgattunk. Rámutattunk, hogy a helyi rendőrség alaposan alábecsülte a galerik szerepét, létszámukat s veszélyüket a fiatalokra. Megszólaltattuk a szovjet belügyminisztert is, aki határozottabb fellépést ígért az említett közösségek ellen. Dümics: — Ennek ellenére úgy érezzük, filmjeink még mindig nem érik el azt a népszerűséget, mint ami megilletné őket értékük szerint. Míg a játékfilmek rendezői még nem találják igazi hangjukat, addig a dokumentumfilmesek nagyon éretten segítik az átépítést és a nyilvánosságot. Jelenleg azonban olyan sok a jó, valóságot feltáró, a visz- szaéléseket leleplező mű, hogy nehéz betömi az összszövetségi piacra... — Milyen benyomások érték Önöket itt Magyarországon, Heves megyében? Dümics: — Az volt a célunk, hogy magyar embereket szólaltassunk meg arról, mit jelent számukra a barátság Csuvasiával. Minket nem a protokoll érdekel, hanem az őszinte, udvariaskodás nélküli vélemények. Akárhová mentünk a megyében, tisztelettel szóltak a peresztrojkáról, és ez számunkra erőt adó. Eger gyönyörű, elragadó város. A régi, szűk, kanyargós utcák házai mellé reprezentatív, új épületeket emeltek remek összhangban. Pranov: — Szétnéztünk Gyöngyös környékén is, s hasonlóakvoltak a tapasztalataink. — Mikorra készül el a filmjük lakóhelyünkről, és mi lesz a további sorsa? Dümics: — A forgatáshoz a legmesszemenőbb támogatást megkaptuk a megyei pártbizottságtól és a megyei tanács művelődési osztályától. E nélkül nem tudtunk volna dolgozni. Otthon körülbelül egy hónapig tart az anyag összeállítása. Novemberben már szeretnénk megtartani a bemutatót. Pranov: — Ha elkészült a filmünk, egy kópiát elküldünk majd a testvéri Heves megyének is. Talán érdekes lehet az ittenieknek megfigyelni, miként látjuk az Önök hazáját mi, más szemmel... Hernádi Ferenc AZ MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán ,, Gyűlölöm, hogy imádlak..." Az MMK dísztermében Szilágyi Tibor Kiváló művész és Su- nyovszky Szilvia, Jászai-dijas nyújtott feszes egyórás pódiumműsort az egri közönségnek. A két színész népszerűsége, művészete telt házat vonzott. Az ilyesmi ritka pillanat a műfaj gyakorlatában! Talán jobban ki kellene fejtenünk a címadó szlogent, hogy rájöjjünk: igaz-e a gyűlölet önmagunk ellen csak azért, mert imádunk valakit? A kétségtelenül vak és vad szenvedély szokott ilyeneket mondatni a szerelmi láz, vagy az elkeseredés csúcsán. Mert ez az érzés kiismerhetetlen, bár nem állítanánk azt sem, hogy megunhatatlan. Ezeknek az ütköző és ütköztető lélektani sávoknak, fordulópontoknak óriási szerepük van az életünkben, ezért is tudunk azoknak és azokon nevetni, olykor egészen jóízűen, akik ezt a szenvedélyt, őrületet, vagy egyszerűen elodázhatatlan mámort bemutatják nekünk. Még ha csak akár rövid órácskán át is. Az örökifj ú Karinthy aforizmaszövegeivel vezette be a színészpáros ezt a szerelemről szóló egyveleget, hogy Örkény ab- szurdjai, Heltai Jenő irodalmi kedvességei — és néhány sanzon innen-onnan, a századelő hangulatát is idézve — végképp levegyék lábáról a nagyérdeműt. A szerelem örökzöld és mindig érvényes témájában mára már nem találnak mondanivalót a magyar humoristák, vagy ha rá is fanyalodnak valami szexszerű és mégis irodalmi témára, azt igen kurtán-furcsán intézik el, nem is ékelődve, a lelkieket nem is igen kutatva. Szilágyi és Su- nyovszky így hát inkább visszanyúlnak a háború előtti, úgynevezett polgári szemléletű szerzőkhöz — az ő folytatásuk ebben a hangnemben Örkény is — és feldolgozzák mindazt, amit belőlük a mai szív, a mai magyar állampolgár felfoghat. És a közönség veszi a lapot. Majdnem úgy, mint a piacon a tüzes-csípős paprikát. Sunyovszky kellő hatékonysággal és gráciával — jól illik ez a szó ide! — a két világháború közötti pesti dámát alakítja, aki nem is tudna létezni apróbb- nagyobb flörtök, félrelépések nélkül. Nem ám Szilágyi! Nemcsak azzal riogatja a nézőtéren ülő hölgyeket, hogy a Makrancos hölgy színházi megvalósítása során két színházban is két-két Makrancos Katát fogyasztott el, de a mikrofont nőnek nézve eljátszik egy dúvadszerű szerelmi vallomást, ahogyan azt a természetüket fékezni nem tudó atyafiak elképzelik. A görbe tükör torzítása más-más visszhangra talál minden számnál. Mert a sanzon, a kupié más lélekből táplálkozik, mint a shakespeare-i szöveg, aminek dinamikája, veretessége mindig is felüdíti a zenélő verssorok, a dialógusok hallgatóit. S ha most az érzelmi mozaikokon túl arról is ejtünk szót, hogy a „Gyűlölöm, hogy imádlak” idézet mennyire fedi a műsor tartalmát, inkább azzal a/megállapí- tással válaszolnánk : ez a két színészegyéniség — így, egy párban — két végletet összeköt. A finoman bájos nő éppen eredendően nemes érzéseivel, tartásával igyekszik lecsillapítani, kezessé tenni az éhes, az erejével gazdálkodni nem akaró férfit, az eget is nagybőgőnek, illetve asszonyi testnek látó hímet, akinél a gyűlöletig eljutni — nem hosszú évekig tartó vándorlás eredménye. És egy egész óráig tartott ez az ellentétekre építő-épülőfeszültség! (farkas) Sunyovszky Szilvia Szilágyi Tibor (Fotó: Gál Gábor) Csuvas filmesek Hevesben Barátság a peresztrojka kamerájával
