Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-17 / 248. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. október 17, hétfő GAZDASÁG TÁRSADALOM 3, Pedig egyszer... Mindannyian megöregedhetünk A beigazolódott prognózis Lapunkban már több alkalommal foglalkoztunk az egri szociális otthon lakóinak sorsával. Elmondtuk, hogy az életveszélyessé vált, illetve nyilvánított Hajdü- hegyi épületrészekben az utóbbi időben embertelen körülmények között éltek az állandó felügyeletre, gondozásra szoruló idős emberek. Meg kell említeni, hogy 1979-ben nagyszabású rekonstrukciós munkákat végeztek az épületekben, annak ellenére, hogy a szakemberek már akkor úgy vélekedtek, hogy hosszabb távon alkalmatlan a létesítmény funkciójának betöltésére. A több millió forintot felemésztő felújítást mégis elvégeztették. 1987-re beigazolódott a tíz évvel azelőtti prognózis: a födém elkorhadt, a tufa támfal megcsúszott, a 73 gondozott élete veszélybe került. Néhány embert azonnal a még lakható másik szárnyba kellett zsúfolni, amelyik már egyébként is szűkös volt. Idén nyáron a városi tanács illetékesei úgy döntöttek, a helyzet tarthatatlanná vált, más megoldást kell keresni. Kényszerpályán A többnyire magatehetetlen öregeket a Heves Megyei Kórház- és Rendelőintézeteolt szülészeti osztályára helyezik át, ahol a körülmények talán az eddiginél is rosszabbak. Az első elképzelést, miszerint a kihasználatlan Lenin úti bölcsödét alakítanák át szociális otthonná, a június 16-i tanácsülésen nem fogadják el, leszavazzák. A Hajdú-hegyi épületek felújítása — mondják — teljességgel gazdaságtalan lenne, hiszen csak a tanulmányterv 7-800 ezer forintba kerülne. Ekkor jön az új ötlet: 8 évre bérbe veszi a tanács a SZOT-tól a pa- rádfürdői gyermeküdülőt, évi 500 ezer forintért, s azt alakítják át az idősek otthonává. Különösen azok az emberek félnek a távoli helytől, akiket eddig rendszeresen látogattak egri hozzátartozóik, akik a temetőbe időnként virágot visznek, akiknek még élmény egy-egy egri sportesemény megtekintése. Ők ragaszkodnának a megyeszékhelyhez. A hitelességhez tartozik, hogy az évek óta becsületesen, lelkiismeretesen dolgozó gondozónők, akikhez ugyancsak erősen kötődnek az idősek, érthetően nem vállalkoznak arra, hogy Parád- fürdőre naponta kijárjanak. A Hajdú-hegyi otthon igazgatónője engedményes nyugdíjaztatását kéri, s amikor arra kérjük, mondja el véleményét a jelenlegi helyzetről, megtörtén nemet int a fejével. Gyerekeim, unokáim vannak — mondja. — Nekik még szükségük van rám. Az én szavam ebben az ügyben úgy látszik, már semmit nem jelent... A kérdés már eldőlt? Az ügy szeptember 29-én folytatódik egy rendhagyó tanácskozással, amelyen a tanácstagokat tájékoztatják a városi tanácson, majd elviszik őket a Hajdú-hegyre, a Lenin úti bölcsödébe és a parádfürdői gyermeküdülőbe. A helyszíni szemlék célja, hogy megalapozottabban dönthessenek az október 20-i tanácsülésen a végleges megoldásról. És itt következnek az én aggályaim. A helyszíni szemlén ugyanis én is részt vettem. Nos, Parádfürdőn már javában folynak a munkálatok, annak ellenére, hogy a tanácsülés még nem döntött. Igaz, a megoldást minél előbb meg kell találni, mivel a jelenlegi helyzet szinte katasztrofális. Azon most nincs idő gondolkodni, hogy kit terhel a felelősség azért, hogy ezt a sürgető szociális problémát miért odázták el hosszú éveken keresztül... S még valami: lázas sietséggel születnek az elképzelések, a tervek anélkül, hogy az érintetteket, az idős embereket valaki egyszer is türelmesen végighallgatná. Igaz, szerveznek számukra egy kirándulást Parádfürdőre, ahol jó ebéddel és kedvesen fogadják őket, de úgy tűnik, ez is inkább valamiféle kényszergesztus, hiszen a kérdés már eldőlt elvileg: hamarosan ide költöztetik őket. Időközben egy levél is érkezik szerkesztőségünkbe, amelyben három gondozott nyilatkozik arról, hogy alig várják az indulást. A gépelt nyilatkozatot alá is írják. Akik a döntésből kimaradtak Tanácskozások ide, nyilatkozatok oda, az érintettekkel mégis csak szót kell váltani személyesen. Nos, én nem gépeltem le a mondottakat és nem írattam alá, de pontosan tudom idézni az ott hallottakat. (A nevek a jegyzet- füzetemben.) "Igen, voltunk a kiránduláson, de nem, én nem tudnék ott megmaradni, akármilyen szép. Itt Egerben, ha tehetem, mindig kimegyek a temetőbe az édesanyám sírjához. A városban még vannak ismerőseim, akiket meglátogathatok, de ott Parádfürdőn senki...” ”A húgom nyomorék, én szoktam meglátogatni, de ha elvisznek innen bennünket olyan messzire, én már nem merek nekivágni a hosszú útnak.” „Én is szeretnék itt maradni minden áron. Albérletet is néztem már, de nem tudom kifizetni.” „Egy gondozónő se jön velünk, pedig rajtuk kívül sokunknak már senkije se maradt. Ők legalább ismernek bennünket, hiszen évek óta vigyáznak ránk.” Természetesen más vélemények is vannak. íme: ”Már holnap mennék arra a csodálatos helyre, ahol voltunk. Ott nagyon finom ételt adtak. Mióta itt vagyunk a kórházban, csak ehetetlen löttyöt kapunk. Ennél a malacok is jobbat esznek." Meglepődöm, hiszen a szerkesztőségbe eljuttatott nyilatkozatok között azt is olvastam, „az elhelyezésemmel elégedett vagyok, mint cukorbeteg, megfelelő ételeket kapok.” Mi az igazság?— kérdem a gondozottakat. —Ja, a nyilatkozat. Hát mit tehettünk volna? Szóltak, hogy írjuk alá... Mégis többen vagyunk olyanok, akiknek mindegy, hova kerülünk, csak emberibb körülmények legyenek, mint ez a mostani... Pedig egyszer... Tudom, az ügyben nincs jogom igazságot szolgáltatni. Nem is tettem mást, minthogy meghallgattam mindenkit, s a tényeket leírtam. Beszéltem takarítónőkkel, gondozókkal, gondozottakkal, láttam minden helyszínt, ismerem néhány tanácstag véleményét is. Ez az írás tulajdonképpen egy dolog miatt született meg. Az öregek közül többen sírva kértek: próbáljak meg valamit csinálni, segítsek rajtuk. Voltak, akik azért könyörögtek, hogy minél előbb kikerüljenek Parádfürdőre, s voltak, akik azt kérték, hadd maradjanak itt Egerben, ahol leélték az életük nagy részét. Ők már nem élnék túl, ha idegenbe taszítanák őket. És sokan csak annyit mondanak: Szégyen, hogy egy ilyen városban, ahol annyit adnak a formákra, a szép épületekre, az elegáns szórakozóhelyekre, a kiszolgáltatott, megfáradt embernek csak ennyi jussa marad. A tanács véleménye A városi tanácson Békési József általános elnökhelyettes és dr. Juhász Erika így foglalja ösz- sze az eddigi tanulságokat, s a további teendőket: — A kényszerpálya valóban ráilik a jelenlegi helyzetre, ugyanis most egyetlen sürgető feladatunk a mielőbbi megnyugtató megoldás megtalálása. Miután a júniusi tanácsülésen a tanácstagok elvetették a Lenin úti bölcsödé gondolatát, azonnal keresnünk kellett egy másik járható utat, hogy mielőbb megszűnjön ez az égető probléma, így vettük fel a kapcsolatot a SZOT-tal, akik bérbe adták a parádfürdői gyermeküdülőt. A munkálatokat már valóban elkezdték a szakemberek, még mielőtt döntött volna a tanácsülés. Ennek az az oka, hogy vállalnunk kellett ezt a kockázatot, mivel Egerben jelenleg nincs reális lehetőség egy új otthon kialakítására, főként anyagi okok miatt. Azt pedig semmiképpen sem tehetjük meg, hogy egy újabb átmeneti állapotba kényszerítsük az időseket. — Azt is el kell mondani, nem bocsátkozhatunk jóslásokba, és még kevésbé tehetünk felelőtlen ígéreteket egy új otthon építésével kapcsolatban, mivel nincs rá fedezet. Az Egerhez kötődő emberek gondjait ismerjük, ragaszkodásukat a megyeszékhelyhez megértjük, sajnos mégis azt kell mondanunk — bármennyire is antihumánusnak tetszik —, hogy nekünk mindenekelőtt a többség érdekeit kell szem előtt tartanunk. Annál is inkább, mert ez az ügy nemcsak jelenleg a szociális otthoni ellátásban részesülőket, hanem azokat is érinti, akik hosszú évek óta igénylik ezt a fajta elhelyezést, és akiknek éppen a helyhiány miatt nem tudtuk ezt idáig biztosítani. Párádon erre is lehetőség nyílna. Szeretnénk ezenkívül azt is hangsúlyozni, hogy azoknak, akiknek bármi fajta kötelékük van Egerhez, biztosítani fogjuk, hogy rendszeresen ellátogathassanak a városba. Erre a célra egy külön mikro- buszt kapna az intézet. • — S végül még valami: a beruházás több alkalommal való elhalasztásáért minket terhel a felelősség, és ezt nem is próbáljuk elhárítani. Most azonban mégiscsak arra kell elsősorban koncentrálni, hogy ezek az emberek végre valóban kényelmes, nyugodt körülmények közé kerüljenek. Ez ugyanis olyan óhaj, hogy mi magunk is méltatlanok lennénk jelenlegi posztunkra, ha a történtek után nem erre törekednénk minden erőnkkel. Barta Katalin Célegyenesben a városi rangért... (11/2.) A negyvenegy pályázó között: Pétervására Újsághír: „Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban megkezdődött azoknak a pályázatoknak az értékelése, amelyekben 41 település kéri várossá nyilvánítását. Az eddigi szakértői egyeztetések szerint harmincöt felel meg a feltételeknek. A végleges döntést a Minisztertanács javaslatára az Elnöki Tanács hozza meg. Mi újság, Pétervására? — Túl vagyunk a megmérettetésen... — válaszol a szép fekvésű, megyehatár menti nagyközség, az egykori járási székhely nevében Ivády László tanácselnök. Ahogy beszél, hangsúlyoz, az itteniek tisztelete és ragaszkodása csendül ki a szavaiból a lakóhely iránt. Különösen egy, de egy szó kap jellegzetes nyomaté- kot, ha a közelmúlt kerül a társalgás középpontjába: „egykori „. Fájó, mint a tapasz feltépése a sajgó sebről... — Nem akarunk mi felhány- torgatni semmit, de ami igaz, az igaz! Nehéz elfeledni, hogy „egykor” valóban a megye északi részének központja volt itt. Történelmi hagyományokkal rendelkező, jelentős vonzáskörzetű centrum, amely egy időre elerőt- lenedett. A 2600 lakosú Pétervására azonban — amint azt az itt zajló élet is bizonyítja — makacsul talpra állt, s a társközségek gyűrűjében megerősödött. Váraszóval, Erdőkövesddel, Ivóddal és Kisfüzessel együtt 5500 lelket számlálnak, a tágabban vett vonzáskörzet pedig tizenkét településre teljed ki. A nagyközség ismét bizonyítani akar, az eddiginél többet tenni az e tájon élőkért. Falugyűlés témája volt az a bejelentés, amelyben elhangzott: "Olyan, a nagyközség továbbifejlődését meghatározó lehetőséget kaptunk, amellyel élni szeretnénk. S a tanács elé olyan előterjesztést tenni, ami összegzi mind a székhely, mind a társközségben élő lakosság véleményét és álláspontját. ” — Miként döntött a falugyűlés? — Miután eddig is minden feladatot szorosan és eredményesen együttműködve oldottunk meg a területen lévő gazdasági, társadalmi szervekkel, az elöljáróságokkal és a lakossággal, a mostani döntés is közös volt: éljünk a várossá nyilvánítás lehetőségével, adjuk be a pályázatunkat a megyei tanács egyetértésével az illetékes szervekhez. S Pétervására összegyűjtötte a tarsolyába mindazt, ami csak latba eshet a már említett minisztériumi megmérettetéskor. Nem titkolt szándékkal fogalmazódott meg a pályázatban, hogy: ”... a község gazdasági élete jelentősen fejlődött, a nagyközségben olyan kereskedelmi, közművelődési, egészségügyi intézmények vannak, melyeknek szervező, ellátó tevékenysége a környezetére is kiterjed, továbbá: belterületének színvonala, közművesítettsége a városokra jellemzően alakulhat ki.” — Nézzük a részleteket — invitál a tervek, a dokumentumok tanulmányozására a tanácselnök, aki maga sem tudja már, hogy hányadszor lapozza át őket. A beszélgetés ezúttal nem kötődik a hivatalos sorrendiséghez, ezért éppen az egészségügy kerül először a terítékre: mintegy 11 millió forintos költséggel egy komplett központot kívánnak létrehozni több szakorvosi részleggel, gyermek-, csecsemő- és terhesgondozóval, laboratóriummal. A távlatokban felépítik az új gyógyszertárat, ezzel teljessé válik e téren is a lakosság ellátása. — Milyennek ítélik meg az infrastrukturális hálózatukat a pályázatfeltételeihez viszonyítva ? — Mindent egybevetve arról adhattunk számot, hogy ez a hálózatrendszer sokat fejlődött az utóbbi években. Ha az ivóvizet nézzük: az idén megkezdődik a vezeték lefektetése a Táncsics utcában, jövőre a Rákóczi út következik, s akkor ezzel már nem lesz gond a településünkön. Egyúttal segítünk a társközségek vízellátásában is. Elérhető közelségbe került a mostani nagyközség gázellátásának biztosítása is. Megépült a fogadóállomás, s már rá is kötöttünk mintegy hat kilométernyi vezetéket. Még körülbelül ugyanennyire lesz szükség ahhoz, hogy minden leendő fogyasztóhoz eljusson a gáz... A tervek szerint két év múlva bekapcsolódhatunk a távhívásos telefonrendszerbe is. Ez sokat jelent majd a számunkra például az idegenforgalom szempontjából, hiszen műemlék kastélyunk, templomunk, kápolnánk van, s a szomszédságunkban fekszik a fürdővizéről híres Bükkszék, de vonzza erre a tájra a vendégeket a vadászat is. Erre alapozva újítottuk fel a Kakas vendéglőt, s létesült a 45 éjszakázni, időzni kívánót befogadó szálloda is. Ehhez kapcsolódik még, hogy kidolgozásra került valamennyi településre vonatkozóan az Észak- Mátra térségének komplex üdülési, idegenforgalmi fejlesztésirendezési koncepciója... Újabb adatok és tények bizonyítják, hogy a lakosság megbízásából a tanácsi dolgozók alaposan átgondoltak mindent, mielőtt elkészítették a pályázatukat. Ebben kiemelkedő helyet kapott például a foglalkoztatás kérdése, ezzel nincs gondjuk a helybelieknek, mert az egri Fi- nomszerelvénygyár üzemétől a bentonitbányán, a ruha- és a sütőiparon, az áfészon át a Gárdonyi Tsz-ig lányok-asszonyok, fiatal és tapasztaltabb szakemberek kereshetik meg a kenyerüket. A letelepedéshez telkekkel segít a tanács, lehetőség van arra is, hogy a nagyközség központi részében korszerű, többszintes lakásokat, épületeket emelhessenek. Jónak ítélhető — a megyei átlagot meghaladó szintű — a kereskedelmi ellátás, a vendéglátás. Hasonlóan értékelhető az általános iskolai, valamint a mező- gazdasági szakmunkásképzés is. Tornacsarnok, két sportpálya, rendszeres programú sportegyesület és a megyében elsőként Ifjúsági Szabadidős Egyesület áll az itteniek rendelkezésére... — Az elbírálás szerint milyen az esélyük a városi rangra? — Elmaradásunk van a szennyvízhálózat kiépítésében, a tervek készen állnak, szeretnénk az öt kilométeres gerincvezetéket a VIII. ötéves tervben átadni a helyi gazdasági egységek, intézmények segítségével. De van még tennivalónk a kulturált szórakozás, a közművelődés fejlesztése, lehetőségeinék bővítése terén is. Talán jelent majd valamit a döntéskor az is, hogy ez a rés 2; valóban „megkíván” egy városi ellátást, támogatást, hiszen mind Ózd, mind Salgótarján, mind pedig Éger messze, 30-35 kilométerre van, s ezekre a helyekre eljutni, bizony idő kérdése... — Elnök elvtárs, Füzesabonyban is feltettem ezt a kérdést, itt sem maradhat ki: mi lesz, ha nem kapják meg az óhajtott címet? — Pétervásárán mindenki tudja, hogy a pályázatunk egy lehetőség, ami nem biztos, hogy elfogadásra kerül. Ha így történne is, nem lesz elkeseredésre okunk. Amit elértünk, azt semmiképp sem veszítjük el. Azt már csak gazdagítani lehet. — S ha netán meglesz a városi rang? — Azzal mindenképpen számolunk, hogy sokkal több pénzünk nem lesz, a lelkesedés azonban itt csodákra képes... Szilvás István Jó munkaalkalmat teremt a nagyközségben az egri Finomszerelvénygyár üzeme (Fotó: Koncz János)
