Népújság, 1988. október (39. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

8.

MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. október 15., szombat

A cselekvés művészete

„A papiros türelmes, és a színház is az. Sok mindent kibírnak. A papiros a nyilatkozatokat az új elképzelésekről, a hangzatos elméletekről; a színház mindezeknek az állítólagos megvalósítását. Aztán, ha az ember megnézi az előadássá formált elméletet, akkor csodálkozva látja, hogy az elképzelést a színpadon semmi sem igazolja. És ez még a jobbik eset, mert az is előfordul, hogy ráismerünk az előadásban a nyilatkozatra, néha még a nyilatkozóra is, viszont nem ismerünk rá a darabra. Én inkább csak a színpadon keresztül szeretnék nyilatkozni”.

Gellert Endre vall így, Helyünk a deszkákon című írásában. A gondolatsor első fele óvatosságra int mindenfajta nyilatkozattal, beköszöntővel szemben — utolsó mondatát pedig, mint rendező, egyre inkább magaménak érzem. A színész is legszavahihetőbben este 7-től 10-ig nyilatkozik — a színpadon. S a rendezőnek sem lehet sok komoly közlendője még azon kívül, amit a színpadon munkatársai révén sikerült megfogalmaznia, vagy amit nem. De az igazgató, művészeti vezető talán tehet és kell, hogy tegyen néhány megjegyzést a születőben lévő színháza működéséről és arról, amire a jövőben készül a társulat.

Az elmúlt évadunk előévad volt. Honfoglalás és alapkőlerakás. A színház arculatának felvázolása. A szándékok felmutatása. Az induláskor azt ígértük, hogy eleven, aktuális gondolatokat megfogalmazó, kortársi érzékenységű, közéleti hevületű színházat teremtünk. Vagyis azt ígértük, hogy olyan dolgokról beszélünk, amelyek komolyan foglalkoztatják, közelről érintik a nézőket. Az évad egyenletesen jó látogatottsága erősíti meggyőződésünket, hogy gyakran létrejött az az izgalmas játék, az a teniszmeccshez hasonlítható „labdaadogatás”, nézőtér és színpad között, amely a jó előadás ismérve, amikor is a „labda” nem esik bele a sűgólyukba, vagy a zenekari árokba, hanem lendületesen pattog innen oda és vissza.

Előadásainkkal erőteljesen akartunk közölni felismert igazságokat, és nagyon kívántuk, hogy igaznak tartott gondolataink további rezonanciákat keltsenek a közönségben. Hittük, hogy van értelme annak a színházalapító erőfeszítésnek, amely anyagi áldozatokat és erkölcsi helytállást kíván. Hitünkhöz társakat kerestünk: „Pártolj, közönség, és majd haladunk” — kértem egy évvel ezelőtt, az évadnyitó társulati ülésünkön. És Önök pártoltak bennünket — mi pedig haladunk, bízom benne. Társulatunk színészek, rendezők és egyéb munkatársak készülnek az Önökkel való találkozásra.

S hogy mit akarunk tenni a következő évadban, évadokban? Nincs és nem is lehet más gondunk, mint a közönségé, a magyar társadalomé. Hazánk, Európa és a világ problémái naponta átélt szorongással szolgálnak témául a ma színházának. S a színház arra szegődött megszállottak közössége, akik segíteni kívánnak az embereknek, hogy ezektől a szorongásoktól, félelmektől megszabadulhassanak. (Miközben maguk is ugyanazokat a retteneteket élik át, mint a néző.) Szépen kimondva a rettenetét, hogy azzal föl is oldják. Az emberi sorsokban, példákban, az önismeretre serkentésben van a kimondás szépsége. A színház morális intézmény. Nevel, de nem oktat. Politikai intézmény is, a zoon politikon játéka, de nem tévesztendő össze a parlamenttel, vagy a pártértekezlettel. A színház mindenekelőtt élet- játék, halálosan komoly játék. Hiszen igazi értelme a legfontosabb kérdés: az emberi integritás, a társadalmi igazságosság, az egyén nélkül elképzelhetetlen egyetemes szabadság. Az emberhez méltó teljes élet.

A színház nem a szó művészete elsősorban, hanem a cselekvés művészete. Nemcsak abban a szorosan vett dramaturgiai értelemben, hogy a hősök igazi jellemzői nem a szavai, hanem a tettei. Abban még inkább, hogy a színháznak színt kell vallania, cselekednie kell a társadalmi vitákban és küzdelmekben. A maga eszközeivel, persze. A játék, a színjáték lehetőségeivel. A szó, a cselekvés, és — ahogy Andrzej Wajda mondja — „az érzékek próbája” révén; és mindenképpen: közösségteremtő eszközeivel. Sütő András vallja: „Az írás: tett. Egy adott közösség tudatának befolyásolása, feltöltése a cselekvéshez szükséges erőkkel. Ha netán romantikusnak tetszik, is hiszem, hogy a művészi cselekvésnek nem jelentéktelen a szerepe Valamely kollektív magatartás kialakításában.”

Színházunk is ilyen tettértékű cselekvés kíván lenni. Ha eleven életté teremtettük a drámát a színpadon, akkor a néző figyelme és rokonszenve felénk fordul. A kezdeményezés lehetősége a mi kezünkben van. Társulatunk keresi a kapcsolatot, az azonosulás útjait a város és a megye közösségeivel, miközben maga is közösséget kíván teremteni. Az aktív humanisták közösségét. Társakra van szükségünk. Nézőtéren és azon kívül is. Színházpártoló Egyesület jött létre Egerben, komolyan támogatva a Gárdonyi Géza Színházat. Szeretnénk, ha az egyesületen belül és azon kívül is egyre többen éreznék meg, hogy nekik játszunk, értük és az ő nevükben beszélünk, cselekszünk a deszkákon.

Eger város és Heves megye színházat pártoló közönsége szeretetteljes támogatását társulatunk nevében megköszönve: az 1988/89-es évadban is örömmel és tisztelettel várjuk Önöket a Gárdonyi Géza Színházban. Jöjjenek, és teremtsünk együtt színházat! Gáli László

Egy lócsiszár virágvasárnapja (Sziki Károly, Bókái Mária)

Figaro házassága (Román Judit, Ep

Mátyás király juhásza (Kóti Árpád, Kocsis GyöVgy)

Az egri Gárdonyi Géza Színház és a Népújság által alapított közös vállalkozás, a Múzsák Galériája most újabb összeállítással állt közönség elé. Az elmúlt évadról láthat a közönség összefoglalót, a látványon keresztül közeledünk az előadásokhoz. Az intézmény aulájában a tablókon fotók, jelmezek sorakoznak, lenyomatai a forró hangulatú premiereknek. Munkatársunk, Koncz János felvételein megelevenednek a legjellemzőbb epizódok. Díszlet- és jelmeztervezők, színészek, rendezők, műszakiak közös munkáját dicséri mindaz, ami ott látható. Most mi is visszapillantunk az elmúlt színházi évadra, felidézve néhány emlékezetes epizódot.

Pygmalion (Fráter Kata, Csendes László)

’y

Kéi

Az elmúlt évad kritikák

Az egri Gárdonyi Géza Színház Pygmalion előadásának rendezője Szőke István a jelek szerint tisztában van a korok és ízlések folyamatos változásának dialektikájával. Valószínűleg rájött, hogyha a színészek nem akarják Shaw-t a régi módon játszani, a közönség pedig nem akatja a régi módon nézni, az stiláris értelemben forradalmi helyzet. Másrészt ő amúgy is vonzódik a nyersebb hatásokhoz, s ha valami igazán távol áll tőle, az a sormintákkal díszített stílusjáték. Megrendez tehát egy My Fair Lady utáni Pygmaliont, egy musicalt prózában, amely az egyes képek közötti rövid szüneteket Loewe közismert melódiáinak parafrázisaival tölti ki és operettes bevonulással, táncbetéttel, illetve az ennek megfelelő fölsrófolt beszédhanggal hozza létre az alaptónust. (Koltai Tamás: Prózai musical, Élet és Irodalom 1988. május 13.)

A nyáron alakult egri Gárdonyi Géza Színház Salgótarjánban a József Attila Művelődési Központban Beaumarchais egyik legismertebb vígjátékával, a Figaro házasságával debütált. A választás mindenféle szempontból sikeresnek mondható. A darab kosztümös, mulattató és tanulságos, könnyen felfogható és élvezhető, no meg az újraszületett színház már most rendelkezik annyi és olyan kvalitású színészekkel, akikre a vígjáték szerepei kioszthatóak.

S találtak a színpadra állítás

számára egy olyan rendezőt is, mint Valló Péter, aki a hetvenes évek közepén még kezdő szolnoki színházcsinálóként több munkájával szerepelt a József Attila Művelődési Központ színpadán, kellemes emlékeket hagyva bennünk maga után. Valló már régóta a fővárosban dolgozik, ám Eger korántsem ismeretlen számára, öt éven át volt művészeti vezetője a nyári Agria Játékoknak.

Ez a mostani rendezése is bizonyítja, hogy Valló jól felkészült, eredeti látásmódú, ötletekben nem szűkölködő rendező. A Figaro házasságát a megszokottól eltérően értelmezi, s ennek következményeképpen nem harsány, mindent feledtető komédiát, mulatságosan pajzán kergetőzést, nevettető ruhacseréket látunk. Valló színpadán az élet a maga valóságában jelenik meg: nem pusztán finom vágyódásaival, csintalan örömeivel, sokkal inkább e felszínek mögötti keserűségekkel, kínlódásokkal és fájdalmakkal. (Sulyok László: Figaro házassága, Nógrád 1987. december 28.)

*

Nyomban le kell szögezni, hogy bár a nyári program egészét nem láttam, de ha csupán az Énekes madár született meg, az is emlékezetessé teszi ezt az egri nyarat, hiszen olyan előadás született, mely rácáfol a nyári színházak igénytelenségéről, össze- kapkodottságáról szóló — sokszor megalapozott — legendákra.

Már a darabválasztás is szerencsés. Az ilyen nyári helyek nagy „darabfalók”, így sokszor szül igénytelenséget a kényszer, máskor pedig a kőszínház költözik ki a csillagos ég alá. Tamási Áron remekműve azonban csakugyan szinte megszületésétől a természetes lenge szél közegébe kívánkozik. A bűvös „szent- ivánéj”, a szerelem, a mese, Tamási tündéri realizmusa, vagy inkább népi szürrealizmusa persze nemcsak szabadtéren érvényesül, de éppen kitelj esülhet, újabb dimenziókat is kaphat. Más szempontból is előnyös volt Gáli László választása. Pályája éppen ettől a darabtól indult, s mint egy biztos ponthoz, néhányszor visz- szatért már ehhez a világhoz, debreceni éveinek tán legjobb teljesítményeit ennek a vonzódásnak köszönhette. A sors szerencsés pillanatának mondható azonban, mikor a rendezői felkészültség a megfelelő szereplők jelenlétével párosul — ez történt a mostani előadás esetében. (Bulla Károly: Énekes madár, Film Színház Muzsika, 1987. augusztus 1.)

*

A szecessziós hullámvonalak, mint fallikus szimbólumok in- dázzák be zsúfoltan a színpadot a biedermeier hangulatú polgári lányszoba fölött — a vendégrendező Andrzej Markowicz díszlete szemléletesen határozza meg Tadeusz Rozewicz: Fehér házasság című színművének erotikus látomásokkal átszőtt világát. A

darabot az egri Gárdonyi Géza Színház mutatta be, a szintén vendég lublini Andrzej Rozhin rendezésében. Az előadás létrehozására meghívott lengyel művészek triászának harmadik tagja a zeneszerző Andrzej Zaraczky; effektusai messze túllépnek az aláfestő zene szokásos körén, az álomvíziókban — a produkció dramaturgiai egésze által meghatározott — drámai funkciót töltenek be. Mindenekelőtt ez a képzőművészeti-zenei-rendezői egység emeli az előadást az átlagos hazai teljesítmények fölé: magyar színpadon ritkán látható, igényes látványszínház létrejöttének lehetünk tanúi. Indokolt tehát a „lengyel” import: a vendégművészek nemcsak az előadandó drámát olvassák anyanyelvi szinten, hanem birtokukban van a megjelenítésre szolgáló szcenikai eszközök gazdag hagyománya is. (Koltai Tamás — Rozewicz: Fehér házasság, Kritika 1988. július)

*

Szabó Ágnes Két hétfő emléke című egri rendezése igazi élmény. A színpadon ülünk mi is. Szanaszét ládák, spárgák, papírok, ollók hevernek. Látjuk a színpad trénereit, világosító berendezéseit is. Körülölel minket a színpadi tér. Itt élnek az autóalkatrész-műhely dolgozói. Tesz- nek-vesZnek, dolgoznak, beszélgetnek. Lényegében szeretik egymást. Tudják, hogy el kell viselniük az egyhangúságot. Megpróbálják csinosítani munkahe-