Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
6. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 10., szombat Tódor János Libegő Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kismacska. Orra tövén apró szeplőcskék, rövid, oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. De hát végtére is még kölyök volt! A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste, vasággyal együtt negyvenöt kiló, ahogy műltkoijában a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyógyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról érdeklődött. Imádta a szállodákat, s mi tagadás, az utóbbi időben nem lehetett oka panaszra. Már lassan egy éve, hogy szökésben volt az intézetből, hiába is keresték, a „nagyfaluban” ugyan sohasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már, hogy elnyújtóz- hassék a tengerkék fürdőkádba, arcát belefúrva a fürdőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kellett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyörészve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt férfiakat. Esetükben biztos lehetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bánnak vele. Unta már a drasztikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éjszakákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mellette. — Kiviszel a Vidám Parkba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsölgető alsónadrá- gos-atlétatrikós, hatvan körüli férfitől, aki mielőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepedett, és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kiviszem az én szöszi kis mókusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita orrát megütötte a Pitralon kissé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rágyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt kotorászott, kezét lassan csúsztatva végig a lány hasán. Miközben a férfi lihegve iparkodott, Zitának Petya jutott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az intézetben nevelkedtek, mégis csak egy szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekaszlizták Aszódra, mert Zita miatt megverte Gézát, az ügyeletes nevelőt, amikor az rajtakapta őket. Zita ekkor érzett először valami, a testiségen túl- mutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilépő lányt. Zita magára terítette farmerdzsekijét, rágyújtott, és megkérdezte a férfitől, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullám-. vasútnál. A férfi, egy vidéki vállalat főosztályvezetője, a minisztériumba sietett, Zitát a Vidám Park bejáratánál tette ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz büfébe, hogy igyon egy kávét. Unottan kavar- gatta a langyos löttyöt, amikor egy fekete bőrű fiatalember szólította meg. Raul kubai artista volt, konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében lévő térképre mutatva kérte Zitát, hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mindössze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, s Zita roppantul élvezte, hogy izmos, mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jóformán érintetlenül vittek vissza a pincérek. Raulra nehéz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több: csöppet sem volt rámenős, mégcsak a lány kezét sem fogta meg, amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki biztosan ott váija a hullámvasúinál, s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyébként este fellépése lesz, semmiféle közeledést nem mutatott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legfeljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenved hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran aludt nála Zita, amíg ő az éjszakában dolgozott. Késő délután volt már, amikor visszatértek a cirkuszhoz. Raul bátorítóan intett neki, hogy kövesse. Oldalt, a rácsos kocsikban tigrisek acsarkodtak egymásra. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tettek a helyükbe. Odabent villanykályha duruzsolt, s a szűk, nolyhos plédekkel letakart heverőn tejfehér bőrű, rövid, barna hajú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncon függő karikagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margarétajutott rögtön eszébe, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti előadásra. Zita a délután maradék részét a Vidám Parkbem töltötte. Még a ciklont is megkockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira szabadnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mulatság volt, s Zitát szokatlan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mellett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és felsétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó, a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelmezett neki, és ingyen beengedte. Odabent éppen szünet volt, s a video képernyőjén Bruce Lee verekedett buta képű hongkongiakkal. Felnézett a galériára, hátha ismerősbe botlik. S valóban, Pulyka, a himlőhelyes arcú, színes göncökben virító „digó” vigyorgott rá az égjük asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos? ... — kérdezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két, kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem? — fordult ismét hozzá a „digó”. — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket, egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képesek ... — hadarta egy szuszra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját felemelve, a férfiak felé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljához tartozott, no de Zitának túl sok választása nem volt, hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatározta már, hogy szól Egonnak, s az majd kikészítteti ezt a szemetet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága; félt Pulyka bosszújától. A lányoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt bemondta az unalmast, pengével dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arc- pakolással” fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húszmárkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé leszel — mondta Zitának a strici. A kőbányai kamionparkolóban mindössze három járgány árválkodott. A törökök befűtöt- tek, a lány pedig jókorákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette körül, agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyag baba. A férfiak a körülményekhez képest egészen normálisak voltak, nem követeltek „lehetetlent”.. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, amikor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazoltatták, vele csak azután foglalkoztak. Tehetetlen dühében sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jött- ment koszadékkal összeadod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magamban . . . Jevgenyij Jevtusenko Nevek sorsa A nevek sorsa — az a korok sorsa. A hímek dagálya s apálya van. A történelmet senki be nem csapja. Anyaként ítél igazságosan. Tekintete mindenkin átható, rejtőzhetsz bármily páncélba előle. Ujjal titokban le nem nyomható a történelem mérleg-serpenyője. Bárhogy próbálják: lopva nem lehet hozzáférkőzni; csalétek nem fogja. Elrendez ő végül mindeneket, mindenkit a saját helyére rakva. A hazugokat megbélyegzi végre, s aztán elsöpri dogmák gátjait. S ha várat is magára ez a „végre”, néha sokára, de megérkezik. Legfőbb búái igazul szavaznak, A lapos lármát mindig megvetette. És becsületét visszaadja annak, aki becsületét megérdemelte. Előttünk ő maga a becsület. S mint aki írást értelmesen ért, letörli márványról a nevüket: fényes márványra méltatlanokét. (Szokolay Károly fordítása) Andrej Voznyeszenszkij A vezető Teherkocsira ugróm, megyünk a folyópartra. Hosszúhajú a sofőr, még majdnemhogy gyerek. Bent a homlokfalon a Cézár képe mása. Amint beszállok, mondok néki üdvözletét. Mit tudsz te, mondd, kölyök, Sztálinról valójában? Mit jelent e talizmán? Vakok a gyerekek? Bealkonyult. Majd közben stopposokat veszünk fel. És mindegyik mond szépen néki üdvözletét. „Üdvözlünk téged!” — mondják. így köszöntek az erdők. És holtak százai kapaszkodtak, kezek, talapzatról a szobrok mind de mind felénk nyúltak. „A holtak mondanak néked üdvözletét!” De Sztálin elröpült, széltől szemét behúzva. Mit művelsz, te kölyök? A tempót növeled? Az öttonnás kocsidra fel nem fér valamennyi, az általa megöltek üldöznek, nagy sereg. Apád felkelt a földből, szent-áhítatosan. Most ül volán mögé szegény megölt gyerek. S nemzedékeken túlnő a szörnyű kórus immár: „Az általad megöltek téged üdvözlenek!” (1975) (Szokolay Károly fordítása) Balázs Katalin: Esti vonatok Egészen késő este volt, amikor a vonat befutott az állomásra. Máskor is ezzel a vonattal szokott érkezni, amikor látogatóba jött. De ez most más volt. Cipelte a bőröndöt, úgy érezte, leszakad a válla. Mindent magával hozott, három év munkája benne van a bőröndben. Ezért gürcöltem, ennyire futotta mindössze. Néhány ruha, nem is túlságosan divatos holmi. Apja nyitott kaput, hallotta a csoszogását, amint öregesen kiballagott, s álmosan kérdezte: — Ki az? — Én vagyok — mondta Klári. Megcsókolták egymást. Az öreg borszagot árasztott, mint mindig. — Nem vártunk . . . Klári hallgatott. Arra gondolt, hogy most nem szól semmit, nem magyarázkodik. Ereje sem igen volt hozzá, halálos fáradtság, keserűség vett erőt rajta, közel állt a síráshoz. Majd reggel. Igen, majd reggel talán maga is másképpen látja, s elmond mindent a szüleinek. Megölelte, megcsókolta az anyját, s átadta az apró ajándékokat. Apjának illatos pipadohányt, anyjának egy pár papucsot. — Eszel valamit, kislányom? Éhes vagy ugye? Soványodtál — nézett rá az anyja kutató szemekkel. — Persze ott, azon a sovány koszton ... De mondtam én azt neked akkor, csak nem hallgattál rám. Mondtam ugye, hogy nem lánynak való mesterség az. — Inkább fáradt vagyok, meg álmos. Anyja a kisszobában ágyazott meg. Apró kis zug volt ez az öreg lakásban. Olyan hirtelen és átmenet nélkül rohanták meg az emlékek, hogy szinte fulladozott, torkát szorongatták, sírnia kellett. Szeretett volna hangosan, gyerekmód zokogni, de csak kétoldalt folytak a könnyei, eláztatták a haját, nyakát és a párnát. Sült szalonna illatára ébredt. Máskor szerette, most azonban görcsbe rándult a gyomra. Félt, hogyan fogadják majd a hírt? Kiment a konyhába. — Apám hol van? — Apád már hajnalban kiment a szőlőbe. Majd csak az este veti haza — mondta az anyja, s tejet töltött egy hasas bögrébe. Leültek a kockás viaszosvászonnal borított konyhaasztal mellé. A tej langyos volt, és a kenyér puha. — Hát lányom, milyen volt a messzi külföldön? Már véget ért? Nem nagyon írtál ... — Anya — mondta Klári, s letette a kanalat, meg a hasas bögrét az asztalra. — Anya, én nem is voltam soha külföldön. — Nem-e? — Én . . . én . . . énnekem gyerekem született. Kész. Kimondta. Lehunyta a szemét, figyelt. Várt valamit. Talán hangos szitkot, káromkodást, egy pofont. De a konyhát mélységes csend ülte meg. Anyja kanala koccant oda a csészéhez. Körüllengte a tejszagú pára, s az olvadó zsír szaga. — Gyereked? — Kislány. — Hol van? — Jó helyen . . . — Úristen — mondta halkan az anyja. — Úristen. Mi lesz tikkor most? Ha apád megtudja .. . Vagy tán férjhez mentél, hogy nem is tudunk róla? — hangjában remény csendült. — Nem, nem mentem férjhez. — Talán családos ember? — Független. És el akart venni. De én nem megyek hozzá! — Micsoda?! — kiáltott Klári anyja. — Ide jutottál, lány létedre, és még te válogatsz? Két kézzel kellett volna kapnod utána, bárki is. Ha cigánypalkó, akkor is. És még haza mertél jönni? És ezt a szemembe is mondod? Ha apád megtudja . . . Jobb, ha nem is tudja meg. Elég, ha én tudok róla. Elég. Itthon maradsz néhány napig, vagy ha akarsz, egy hétig is. Azt mondjuk majd, hogy szabadságon vagy. Hogy itt töltőd a szabadságodat. Aztán visszamégy. Legjobb lesz, ha meggondolod magad, és hozzámégy feleségül. A kistányéron megmerevedett a sült szalonna, s kilöttyent a tej is, ahogy eltolta maga elől az asztalon. Trojan Marian Jozef műanyag metszetei
