Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
4, €*ÄZÖASÄ€S — TÁRSAOAIjOIUB NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 10., szombat Á megye egyik leggazdagabb faluja A titok nyomában Abasári őszi vázlatok Ahol a jóizlés a jóléttel együtt fejlődött ki Micsoda házak! Házak? Inkább kacsalábon forgó várak, vagy ha úgy tetszik, XX. századi kastélyok. És micsoda porták! A kapukon belépve rácsodálkozhatunk a jó ízléssel berendezett lakásokra. Merthogy Abasáron, a megye egyik leggazdagabbnak tartott településén nemcsak a külsőségekre ügyelnek. Néhány évvel ezelőtt is hasonló élményeket gyűjtöttem itt, amikor egy szobor ügyében jártam a községet. Az emlékművet Szabó Miklós, a település egyik köztiszteletben álló lakója azóta elkészíttette. AzAba Sámuelt ábrázoló mű a Fő tér közepén kapott helyet. De ne kalandozzunk el a múltban, térjünk vissza a mához! Summa-summárum: még akkor elhatároztam, ha ügy hozza a sors, igyekszem megkeresni e helység gazdagságának titkát. Emberekkel beszélgetve, Lati- novics Zoltánnak a Bagó-sztoriban megfogalmazott gondolata jut eszembe: csak a tevékeny élet... visz előre. De vajon valóban olyan gazdagok laknak-e errefelé, mint ahogy a látszat jelzi?! Talán olcsó megoldás, de mégis a legjobb, ha a helyi takarékszövetkezettől szerzek adalékot ezzel kapcsolatban. — Valóban jól élünk — vélekedik informátorom, Rostás Fe- rencné, a takarékszövetkezet főkönyvelője. — Mi sem bizonyítja jobban: amíg másutt csökken a betétállomány, nálunk növekszik. A július 31 -i állapotok szerint 217 millió 453 ezer forint a betét, míg a kölcsön 84 millió 213 ezer forint. Ebből azt is ki lehet olvasni, hogy a pénzt nemcsak behozzák, hanem hitelként fel is veszik. Néhány évvel ezelőtt Csol- lány Imréről is írtam lapunk hasábjain. Ő volt az, aki elsőként kívánta hasznosítani megyénkben, sőt országosan is több száz sertésének trágyáját biogáz erjesztésére. Mi történt azóta? Hogyan valósította meg ötletét? — Sajnos, a tervet nem tudtam keresztülvinni — válaszolja, de keserűségnek nyomát sem látni az arcán. Udvarának közepén hatalmas malomkő díszük. Virágok, fák övezik. — A múlt héten virágzott ez a leander — mutat rá az örökzöld díszcserjére, melynek itt-ott még láthatók hervadozó, rózsaszínű virágai. Majd egy másikra irányítja figyelmünket, miközben az udvar másik részén lévő sertésól felé sétálunk. — Ez pedig hamarosan kibontja szirmait. Ismerős számomra a kert. Az eltelt négy év alatt mit sem változott. Ugyanolyan katonás itt a rend, mint hajdani találkozásunkkor. Megérkezünk a betongödörhöz, ahhoz, melyben a híg ürüléket gyűjtötte össze, hogy abból gázt fejlesszen. — Megbukott a dolog, mert rossz tanácsokat kaptam — mondja némi egykedvűséggel. — Elszámoltuk magunkat. Kicsi lett a medence, s ráadásul a földben lett elhelyezve. Igaz, próbálgattam, hátha lesz belőle valami. Egy hét alatt elhasználtam két nagy gázpalackot is, hogy beindítsam az erjedést, de az egész dologból csak egy gyertyalángnyi gázt sikerült nyerni. Ez kevés volt a lakás fűtésére. — Nem sajnálta a befektetett energiát? — Most mit mondjak? — kérdez vissza. — Sajnáltam. Ha a medence szélesebbre készül és a föld felé kerül, akkor gazdaságosan működött volna a rendszer, s májustól októberig hasznosíthattam volna az ott keletkezett energiát. Legalább 15-20 köbméteres tároló szükséges e célra, az enyém csak 8 köbméteresre sikerült. Most már nem kezdem újra. Nem akarom ostoba szavakkal biztatni, hogy „ugyan már Imre bácsi, hát miért nem kezdi újra?!” Ezért hallgatok néhány pillanatig. Meglepetésemre újabb tervével rukkol elő a ma már 76 éves férfi. — Néhány nap múlva 200 sertés röfög majd az ólban — kezdi a beszámolót újabb tervéről. — Bérhizlalásra vállalkoztam. Majd bebizonyítja, hogy az utóbbi időben sem veszítette el leleményességét, s bemutatja, hogy a disznóólak régebbi rácsos padozata mellé (a rések között potyogott ki a sertések ürüléke a biogázeijesztő medencébe) egy újabb újítás született. Csőrendszerbe kerül a vályúkba a táp, a dara. Szinte emberi kéz érintése nélkül. Egy csörlőrendszer „cipeli,” sodorja fel a csőbe az említett táplálékokat. Búcsúzáskor javasolja, keressük fel ismerősét, Bemáth Istvánt. Ott is megtudhatunk egyet s mást arról, miféle ember is az abasári. — Tudni kell róla, hogy kőművesként ment nyugdíjba. — bocsát utunkra Csollány Imre. — Akkorkőműveskedett, amikora falu szinte valamennyi férfija ezt a szakmát űzte. Úgy is csúfolták az ittenieket, hgoy fecskék, merthogy tavasszal elindultak szerte a világba. Be is csöngetünk Bemáthék- hoz, s miközben végigkalauzol bennünket á házigazda és felesége a hatalmas udvaron, úgy érezzük magunkat a sok-sok gyümölcsfa és virág között, ahogy az első emberpár érezhette magát a bibliai paradicsomban. A, házat még 1949-ben építette a gazda. Saját kezűleg. Azóta nem kellett újra kőporozni, festeni, vakolni. — S mindenkinek ilyen tartós házat épített? — érdeklődünk. — Igyekeztem. — így a lakoni- kus válasz. A kert felé tartunk. Márcsak azért is, hogy meggyőződjünk, valóban olyan kitűnő kertész-e Bemáth István, ahogy azt másoktól hallottuk. — Azt látták volna, mennyire tönkre tette a vihar ezt a 200 négyszögöl szőlőt. — meséli a férfi útközben. — Az égszakadás, talán tíz percnél sem tartott tovább, de nekünk tízezres károkat okozott. A termés 90 százalékát elpusztította. Tö.vestől kicsavarta a fákat, s beletörte a veteményesbe. « — Azért csak enyhít ezen a káron valamit a biztosító... — vetjük közbe. — Hát az aligha — vélekedik a feleség. — Egyszer elég volt a biztosítóból. Néhány éve történt: több biztosítási díjat fizettünk, mint amennyit visszatérítettek egy mostanihoz hasonló vihar után. Akkor elhatároztuk, nem biztosítunk. Aztán végigjárjuk a szőlőtőkéket. A szemek java része rohadt, nincs ép fürt — Nagyon sajnáljuk, hogy így tönkrement — jegyzi meg a férj. — Minden időnket itt töltjük a kertben. Senki nem fordít ilyen nagy gondot a gyümölcsösre, mint mi. őszibarackból is sokat termesztünk, de akad itt szinte mindenféle fa. Én oltottam be az erdőből hozott csemetéket. Ezekből lett a gyümölcsösünk. Bernáth István: — Csak az egészséges szemeket érdemes leszüretelni Bernáth Istvánná: — Minden időnket a kert- Hatos Lászlóné: — Harminc lakodalmi ka- ben töltjük lácsot sütöttem ma (Fotó: Szántó György) íme egy ház, abasári módra Csollány Imre: — Rossz ötleteket kaptam — A jelek szerint akkor nem lesz jó szüretjük... — Az uram még most is porol- gatja a fürtöket, leveleket, pedig már nem érdemlik meg — így Bemáthné. — Szegény szüret lesz a mostani — magyarázza a férfi. — Az egészséges szemeket érdemes csak leszedni, mert a rohadtak rossz ízt adnak a bornak. Bízom benne, hogy ha mennyiségében nem is elegendő, minőségében finom mustot tudunk készíteni. A ztán még nem kis meglepetésünkre beavatnak néhány dologba. így például, hogy Bernáthné csírából hatalmas, két ökölnyi krumplit termesztett. Aztán, hogy a férj szinte minden munkához szükséges eszközét maga készítette, a fűrészgéptől a kukoricadarálóig. Utunk az általános iskolába vezet, ugyanis a helyiek közül többen is büszkén említették: a tanévkezdésre ugyancsak megszépült az intézmény. — A tanács jóvoltából, s a lakosság közreműködésével nagyarányú felújításra, karbantartásra került sor a szünetben — nyilatkozik Petes Im- réné, az iskola igazgatója, aki Dér Tibor tanácselnök jelenlétében számba veszi azokat a munkálatokat, amelyeket közös erővel végeztek el, s ennek köszönhetően megifjúdott a négy régebbi és egy új épületből álló oktatási központ. íme, egy újabb példa a tevékeny életre. S vajon miként emlékszik visz- sza a szünidőre egy kisdiák, az ötödik osztályos Grósz Csaba. — Nagyon vártam a tanévkezdést— mondja nem kis meglepetésünkre. — Ötödikes lettem, többet kell majd tanulni, de nem bánom. Már nagyon hiányoztak a barátok. Nyáron sokat játszottam, aztán elmentem üdülni nagymamámékhoz Zaránkra. Hát így telt el a szünidő... Széttárja a karját, mintegy jelezvén, kimerítő választ kaptam- e, vagy netán mondjon-e még valamit. Nem zaklatom, ehelyett újabb riportalanyt keresve benyitunk Hatos Lászlóné péküzletébe. Nincs sok ideje, hiszen harminc hatalmas kakaós kalácsot süt éppen. Lakodalomba lesz. A vásárlók mind dicsérik kenyerét, kalácsát. Csupán Hatosné panaszkodik. Az adórendszer miatt. — Nincs megfizetve a munkánk — mondja, miközben kiszedi a forró kemencéből az illatos kalácsot. — Augusztus 20-a előtt annyit dolgoztunk, hogy még aludni sem volt időnk. Aztán kiderült, minél többet értékesítünk, annál kisebb a haszon. Mégis dolgozunk, s örülünk annak, hogy délutánra mindig elfogy minden. Hazafelé egyik beszélgető- partnerem szavai csengenek a fülembe. Úgy fogalmazott: szerencsés ember az abasári, mert sohasem azon gondolkozik, hogyan lehetne kikerülni a munkát... Homa János Utcakép
