Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 24., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. munkái — Jó napot kívánok! — köszön oda a társaságnak, és bemegy a csárdába. — Jé! — sikkantja el magát a szőke, napszemüveges nő. — Egy eleven csikós. Vagy ti nem úgy gondoljátok? — Nem tudom ... — ingatja fejét a kis bajuszos, lehet éppen csikós is, de azért nekem hiányzik róla az a nagy kalap . . . Tudjátok, az a széles karimájú . . . — Ugyan ... — legyint a rózsás inges — olyat ma már csak ünnepnapokon viselnek, meg a turisták előtt . . . Még jó, hogy a lobogós inget nem hiányolod . . . Ettől függetlenül én sem vélem csikósnak . . . Valami állatgondozó lehet a közeli állami gazdaságból vagy téeszből. — De lovagolni azt nagyon tud — szólal meg a rövid hajú, telt keblű nő. — Láttátok, hogy ült rajta? Mint a filmekben a cowboyok. A rózsás inges hátrafordul, szemügyre veszi a lovat. Sötét pej kanca, nem lehet több háromesztendősnél. Nyugodtan áll az oszlophoz kikötve. — Ezen nem vicc jól lovagolni, még egy gyereknek sem. Ez csak abban különbözik a hintalótól, hogy megy. — Ne beszélj marhaságokat — ellenkezik a kis bajuszos —, mert még eltaláljuk hinni. Te talán a lovakhoz is értesz? — Béla bátyátok mindenhez ért — inti le fölényes kis mosollyal a rózsás inges. — Ha nem tudnád, törzsvendég vagyok az ügetőn. Úgy ismerem az ottani lovakat, mint ezt a sapkát itt a fejemen. Akad néhány zsoké barátom is. — Az egészen más — mondja a kis bajuszos —, nézni a lovat, és ülni rajta, az kettő. — Ültem is lovon, nyugodj meg. Ifjabb koromban tanultam lovagolni. Semmi az. Autót vezetni sokkal nehezebb. Nem hiszitek? — pillant a többikere. — Fogadjunk, hogy ezzel a gebével háromszor körbevágtázom a csárdát? A nők nevetnek, mire a rózsás inges már fel is ugrik, kezét a kis bajuszosnak nyújtja. — Ezer. Rendben? — Rendben ... — mondja kis gondolkozás után a másik. — De háromszor kerülöd körbe. És legalább olyan szépen, ahogy a gazdája megülte. Bemennek a csárdába. A lovas ember az egyik asztalnál birkagulyást eszik, az utóját kanalazva már. Megállnak előtte. — Bátyám — mondja a rózsás inges —, engedje meg, hogy a lován háromszor körbeügessem a csárdát. Az ember ránéz. A tekintete nyugodt, mint az a múltból itt felejtett gémeskút a csárda közelében. — Az elvtárs tud lovagolni? — Tudok ... — mondja a rózsás inges. — Akkor jó. Mert a Csillag megérzi, ha nem. — Megérzi? Hogyan? — Ösztönösen. Okos ló. — Akkor éppen nekem való — nevet a rózsás inges. — Mit fizetek a lovagolásért? — Semmit. — Azért valamit mégis . . . Háromszáz elég lesz? — Semmit. Mondtam már. Tegye csak, hajólesik. Nem kopik azzal a ló. — Köszönöm, kedves bátyám. Nagyon rendes magától. Kimennek a lóhoz, a rózsás inges elköti az oszloptól. A nők felállnak, a tornác mellvédjére könyökölve nézik. — Hajrá, Bélus! — kiáltja a fekete, telt keblű. — Csak úgy, mint a Madzával. A rózsás inges vidáman meghajol feléjük, majd elkapva a kantárt fel akar ülni a lóra, de az néhány lépésnyit odébb mozdul. — Ne bolondozz, Csillag ... — mondja a rózsás inges, aztán odaszól a barátjának: — Lefogadom, hogy tőled ijedt meg. Eriggy egy kicsit távolabb. A kis bajuszos vállat von, odébb megy, felemeli a fényképezőgépet, csinál néhány felvételt. A rózsás inges egy nagy nekirugaszkodással föltornázza magát a ló hátára. A nők tapsolnak. A rózsás inges rájuk kacsint, odakiált nekik. — Látjátok, így kell ezt csinálni! A csárdaajtóban megjelenik a ló gazdája. Mögötte a felszolgáló fiatalember is. Állnak, nézik a lovon a rózsás ingest. — Gázt neki, Bélus! — kiáltja a kis bajuszos. A rózsás inges megrántja a kantárt, lábával böködi a ló szügyét. — Csillag . . . Csillagocskám . . . Gyerünk! A ló meg sem moccan. Csak áll. Mintha hirtelen bronzba öntötték volna, és most nem tudna elmozdulni a talapzatról. — Nincs benne benzin — nevet a kis bajuszos. — Tankoltasd meg! A rózstís inges dühösen rámered, aztán jól megrugdosva a lovat, nagyot ránt a kantáron. A ló fejét felvetve elnyeríti magát, hirtelen felágaskodik, aztán egy erős szökkenéssel kiugrik oldalra. A rózsás inges mint a rosszul odakötözött málha, kibillen a nyeregből, és elterül a füvön. A kis bajuszos hozzásiet, felsegíti. Odaszaladnak a nők is, de a rózsás inges ingerülten legyint, amibe valami olyasmi van, hogy hagyjatok, nem kérek a sajnálatból. — Te nyertél — nyögi oda a kis bajuszosnak az oldalát tapogatva. A ló gazdája elmozdul a csárdaajtótól, lassan odaballag a lovához, megveregeti a nyakát, a tomporát, végigsimít a hátán, aztán felül rá. Mielőtt indulna, kemény, átható tekintetét a rózsás ingesre igazítja. Nézi pár pillanatig, aztán megszólal: — Ez nem autó, uram, hanem ló! Elindulnak. A ló és az ember, mintha össze lenne nőve. Az ember kihúzott derékkal, mégis lazán, könnyedén ül a lovon, és amikor rákanyarodik a főútra, meggyorsítja, vágtába kezd. — Csikós volt. — mondja inkább magának, mint a többieknek a rózsás inges, és abban a pillanatban talán minden pénzét odaadná, ha így tudna ülni a lovon. Nézi az egyre távolodó lovast, amíg csak látja. Amíg csak végleg magához nem öleli a fiára büszke, végtelennek tetsző anyapusztaság: a Hortobágy. Grendel Lajos regényei Grendel Lajos, a csehszlovákiai magyar próza új hullámának képviselője, 1979-ben mutatkozott be első kötetével, a Hűtlenekkel. Az Éleslövészet, a Galeri, és az Áttételek a nyolcvanas évek elején látott napvilágot, melyeket egy kötetbe sorolva a Madách Könyvkiadó nemrég újra megjelentetett. Ezzel a három prózai alkotásával azóta a szlovákiai, sőt az egész kortárs magyar prózairodalom egyik legfigyelemreméltóbb újítójává lépett elő. Grendel Lajos — az új hullám számos alkotójával ellentétben — elsősorban nem a nyelv, hanem az etikai relativizmusán keresztül közelíti meg az individuum huszadik századi felbomlását. Az alkotás „médiumát” az „új érzékenység” általános tendenciájával szemben — az irodalom számára szerencsés módon — sikerült megtalálnia a nyelvben, közérthetően teremtve színvonalas prózát. Oldott, laza szerkesztésű epikus nyelvezetével nehéz volna műfajilag bárhová is besorolni. Nagyfokú plasztikussággal keverednek benne a régmúlt és a közelmúlt eseményei, személyes emlékekkel és életrajzi vonatkozásokkal, anekdotaszerű mesékkel, hiteles és áldokumentumokkal. írásai egyfajta „irodalmi vallomások” átitatva fanyar és szellemes iróniával. Jellemző módon használja a modern regénytechnika bizonyos eszközeit. Áz idősíkok gyakori változtatásával szüntelen egymásra építi a valóság racionális és irracionális képeit, elemeli, személyessé oldja a történelmi Vonatkozások olykor allegorizáló jellegét, látomásainak félálomszerű lebegését. Az eseményeket nem a cselekmény, hanem az asszociációkra épülő belső monológok, alkotói visszajelzések fűzik egybe. Grendel Lajos mindhárom írásával gyakorlatilag ugyanazt a témát járja körül. Árnyaltan, lélektanilag hiteles módon tesz vallomást arról, hogy a mai Szlovákiában élő magyar értelmiségi sorsában, személyiségében miként rakódott le a történelem, a nemzeti és nemzetiségi sors, miként van jelen a közép-európaiság identitása, illetve miként folytatódik a szülőföld, a kisváros patriotizmusának történelem alatti rétege. Grendel műveinek legkita- pinthatóbb kérdésköre: a középeurópai fejlődés történelemfilozófiai paradoxonjai; a történelmi determináltság és a választás kényszere között vergődő individuum problémája. Ebből az általánosítható modellhelyzetből tekint vissza a 17. század politikai és vallási ellentétektől fűtött világára az Éleslövészetben, a békebeli Monarchia felbomlását követő időszakra a Galeriban, és saját életének bizonyos eseményeire az Áttételekben. írói állás- foglalásában nemcsak a tények értékpusztító erejét veszi számba, hanem a tények megismeréséből fakadó tudást is, amely alapja az etikusan elkötelezett írói magatartásának. (Madách Könyvkiadó, 1986) Galló Sándor A szemtanú hitelességével Epizódok a spanyol polgárháborúból 1936-ban tört ki Hispánia födjén az a három esztendeig tartó heroikus harc, amely a 20. századi történelem egyik legnemesebb fejezetét írta bukása ellenére is. Ä spanyol polgárháború a magyar olvasó számára nem egyszerűen történelmi esemény, amelynek nemrégiben volt ötvenedik évfordulója. Radnóti Miklós lírájának nem egy remeke, egymással versengő Garcia Lor- ca-fordításaink, a polgárháborúban a szabadság ügye oldalán fegyvert fogó magyar internacionalisták helytállása a mi nemzeti tudatunknak is részévé tette azt a küzdelmet. Ezért is örvendhetünk, hogy Eduardo de Guzmán Jaj a legyőzőiteknek! című emlékezése napvilágot látott az Európa Kiadónál. (Mi más is lehetne a címlapon, mint Picasso-repro- dukció: a Háború című festmény.) Guzmán jó tollú újságíró, főszerkesztői tisztet is viselt publicista, aki személyes résztvevője volt a spanyol polgárháborúnak, s maga is megszenvedte a vereséget. Az általa választott köteteim azonban komorabb, egyolda- lúbb képet sugall, mint ami az érdekes, fordulatos, még a humort is ismerő szövegből kibontakozik. Mert bár a memoár jobbára hétköznapi, kisember szereplői valóban „fejest zuhannak a pokolba”, sorsuk nem egyszerűen a túlerőtől elszenvedett üldöztetés, majd bukás. Guzmán a legszemélyesebb, s egészen más körülmények között ugyanígy megtalálható emberi nagyság vagy esendőség és a döntő történelmi mozgások közt láttat számos összefüggést — regényszerű, tehát az egyszerin túlemelkedő előadásmódban. Szőnyi Ferenc fordítása jól veszi át, az élőbeszéd fordulataival jól követi az eredeti szöveg kisejthető lendületét. A kissé furcsa „légből kapott gyomorrontás” kifejezés itt éppen úgy megengedhető, mint az „Ez a harc lesz a végső . . .” idézésével is hangsúlyossá tett, megrendítően fölelevenített „állomásjelenet:” „. . . Hirtelen megszólal egy harangocska, az állomás peronjain kiáltozás, fut- kosás támad, a mozdony négyet- ötöt sípol, és a vonat újra elindul. Integetve búcsúzunk azoktól, akik, ahogy tudtak, segítettek nekünk . . .” Az egyik marhavagonban kezdik énekelni a foglyok az Internacionálét, „a szél messzi viszi a jól ismert strófákat.” Eduardo de Guzmán tárgyilagos emlékező, gyakorlott stiliszta, jó szerkeszető. Nem a tágabb áttekintésű történelemtudomány megállapításait kétségbe vonva, épp azokat gyarapítva írta meg krónikáját — mint előszavában mondja: nem irodalmi becsvágytól hajtva. Az a célja, hogy ezzel az emlékezéssel is az erőszak, a kegyetlenség bármely mai formája ellen tiltakozzék. (Európa Könyvkiadó, 1986) Tarján Tamás
