Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-20 / 225. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 20., kedd Hatvanhat éves A szegedi fiivészkert A szegedi József Attila Tudományegyetem fiivész- kertjét 1922-ben alapította Győrffy István professzor. A csaknem 15 hektáros területen 5120 növényfaj — köztük sok ritkaság — található. A ma már világszerte ismert füvészkertet évente mintegy 200 ezer hazai és külföldi tutista keresi fel. (Fotó: H. Szabó Sándor - MTI) Készül a magyar néprajzi atlasz Különös kiadvány vonja magára a figyelmet a könyvesboltok kirakataiban: három tasakból ál, és összesen 220 térképlapot rejt magában. A Magyar Néprajzi Atlasz ez, s megjelenésének azok is örülnek, akik hosszú évek munkájának eredményeként elkészítették, és azok is, akik most mint érdekelt szakemberek, érdeklődő olvasók kedvükre böngészgethetik. Hogy valóban mekkora vállalkozás ez az atlasz, azt mi sem jellemzi jobban, minthogy a burgenlandi Alsóőrtől egészen a moldvai Ploszkucénig járt faluról falura, házról házra az a százötven kutató, aki 428 településen rögzítette: itt így meg így arattak, amott meg úgy fejték, raktározták, dolgozták fel a tehéntejet. S ugyanígy mindazt a temérdek ismeretanyagot, amelyet most az utolsó történelmi pillanatban lehet és kell megmenteni. Legelébb a svájciak, utánuk az osztrákok és a németek döbbentek rá, hogy a hagyományos műveltség tárgyi világa és szokás- rendszere megérdemli— sőt megköveteli —, hogy papírra kerüljön, s így módon az utókorra átöröklődjön. Ez a három nemzet immár be is fejezte a maga atlaszának a készítését. A lengyelek most dolgoznak javában ezen a kiadványon, és a csehszlovákok szintén ezekben az években szeretnék befejezni a térképlapok megrajzolását. (A jugoszlá- vok egyelőre a gyűjtés végén tartanak; úgy tudni, hogy Ukrajnában is, Romániában is tervezik- szervezik az atlaszkészítést./ Hogy mi minden olvasható le arról az immár nálunk is kapható 220 térképlapról? Nos, abban a három tasakban olyan lapok sorakoznak, amelyek egyrészt az úgynevezett alaptérképet mutatják a folyók, határok halványan nyomott vonalaival, másrészt pedig a jelek sokasága hinti be őket. Ez utóbbiak üres és „teli” kockákból, szintén üres és vonalas háromszögekből, azután von- alkákból stb. állnak, s azt közük, hogy kik, hogyan és milyen eszközökkel végeztek el egy-egy mezőgazdasági munkát. A szalma kazalba rakása például mindenfelé nagy nyárri feladat volt. A helyi hagyományok szerint voltak, akik villával, mások villával és nyárssal, megint mások petrencerúddal, megint mások pedig villával is, nyárssal is, pet- rencerúddal is kazlaztak. Ugyanígy roppant érdekes, mely vidéken hogyan hajtották, bíztatták az igavonó állatokat. Morvay Judit néprajzkutató rendszerezte ezt, s kutatásai nyomán kiderült, hogy az Alföldön kevesebb és egységesebb hangzású volt ez a szócsoportozat, míg ellenben Erdélyben és a Dunántúlon gazdagabb, színesebb. A Tisza-Duna közén így mondták az ökörnek, hogy balra: „cse- ü”, „cselé”, ettől keletre és nyugatra jóval több indító és irányító ige élt: „ha”, „hojsz”, „hikk”, ’’csáli”, „hó”. Ezekre a szavakra— s velük együtt mmég az ilyen rikkantá- sokra, hogy „hajde”, „haj- szi’V’prk”, „prükk” (ez utóbbiak a menet fékezését igyekeztek szolgálni)— talán még emlékeznek azok, akik gyermekségüknek néhány évét vagy hónapját falun töltötték. Az azonban már valóban ritkaság, hogy valaki tudja, hány neve volt hajdan egy erdélyi számadó juhásznak. Mondták pakulárnak, hívták bácsnak, mindemellett bűcs, major és csobán is lehetett. Nyilván az eddig elmondottakból kitetszett, hogy mire és miért vállalkozott ez az atlasz. Tudós készítői azt szándékoznak megörökíteni, hogy a magyarok lakta vidékeken hogyan élt s él a hagyomány. Voltaképpen térr- képrajzolók ők, afféle etnográfiai geográfusok, akik papírra vetik: meddig nyúlt az az országrész, ahol tizennégy, és meddig az, ahol huszonegy kévéből állt egy búzakereszt. A történelem során kialakult úgynevezett nagytájak és tájak rajzolódnak ki e munkálatok alapján. Még élesebben elválik az Alföldtől a dunántúl, ez utóbbiban pedig határozottan kirajzolódik a Nyugat-Dunántúl arculata, ahol— Zala és Vas megye ez!— az ökör vagy ló helyett elsősorban a tehenet fogták igába. Akár még meg is patkolták, ami másutt nemigen volt divat. A. L. írótalálkozó A szlovén íróegyesület Ljubljanában és Lipicán nemzetközi írótalálkozót rendezett, amelyen Jugoszláviából és 12 külföldi országból — Ausztriából, Csehszlovákiából, az Egyesült Államokból, Franciaországból, Lengyelországból, Magyarországról, Nagy-Britanniából, az NDK- ból, NSZK-ból, Olaszországból, Svájcból és a Szovjetunióból — 114 író, költő és műfordító vett részt. Hazánkat a találkozón Balassa Péter, Csordás Gábor, Domonkos Mátyás, Esterházy Péter, Gaallos Orsolya, Körtvélyesi Klári, Lator László és Marjeta Vujicsics képviselték. A Szlovén írószövetség 1986- ban Vilenica Dijat alapított, amelyet irodalmi elismerésként minden évben olyan közép-európai alkotónak ítélnek oda, aki a költészetben, szépprózában, drámában vagy esszében „rend- kívüü eredményeket mutatott fel és meggyőzően fejezte ki a Baltitengertől az Adriáig, s Berntől Belgrádig élő népek emberi és kulturális élményeit, tapasztalatait,,. Ez a térség földrajzilag nincs szigorúan körülhatárolva — mondja a dij alapító okmánya -, hanem elsősorban a békés együttélés, a megbecsülés, a kölcsönös megértés és a pluralizmuson nyugvó közép-európai művészi élmények fémjelzik. Most és az elkövetkezendő hetekben, hónapokban, esztendőkben olyan hazai história születik, amelyet nem kell majd szégyellniük az utánunk jövőknek. Ha valaki azt hiszi, hogy ez az egészséges légkör hirtelen formálódott, akkor jókorát téved, ugyanis különböző posztokon — lenn és fenn — jónéhányan névtelenül is sokat tettek azért, hogy az általuk hirdetett eszmék, ha fokozatosan is, de csak valódi tartalommal telítődjenek. Napjainkban legfeljebb felgyorsult az idő, s a számtani sor mutatói átcsaptak a mértaniba. Erről győződhettünk meg az elmúlt héten a rádió mellett töltött órák során is. Különösképp érzékenyen reagáltak az eseményekre az Ötödik sebesség igényes, talpraesett munkatársai. Szerdán mintegy húsz perces blokkot szenteltek a hétfői műegyetemi nagygyűlésnek, ahol a jövőhangoltságú, igen tehetséges — azt hiszem erre a minősítésre aligha tartana igényt, mert számára csak pillanatnyi s a holnapi teendő létezik -Pozsgay Imre is beszélt, illetve válaszolt a felgyülemlett kérdésekre. Veretes mondatai olyan egyéniségről vallottak, aki végig- küzdötte külső és belső harcait, aki tisztán látja, mit akar, aki sohasem húzódozik a közérdek néha töviskoronás szolgálatától. Újra hangsúlyozta, hogy ne csak a nép nevében, hanem érdekében kormányozzanak az arra jogosultak. Figyelmeztetett arra, hogy az új vállalása tetteket, s nem szólamokat követel. Egyetlen kényes témát sem került el, valamennyi jelzést vette, s minden problémát kendőzés nélkül elemzett. Méltán emlegette az egészséges toleranciát, a konstruktív mérlegelést, a demokratizmus további szélesítésének sürgető igényét. A fiatalok tapsa olykor felcsattant. Jó volt hallani, mert nem szervilizmusból, fésült szol- galelkűségből, hanem a partner megsejtéséből, azaz bensejükből fakadt... Pénteken — az előbbi eszmekörhöz kötődve — két program is felkeltette kíváncsiságomat. Az egyik a délelőtti Vitatkozunk!? volt. Itt szó esett a politikai kultúra létéről vagy hiányáról, s világossá vált, hogy léteznek olyan hagyományok, amelyekre bármikor építhetünk. Ez akkor is igaz, ha évtizedekig nem számított kifejezett erénynek ajószándékú, a segítőkész, de határozott véleménynyilvánítás, pedig hát ez az ember elidegeníthetetlen, ősi joga, s mindenképpen előbbre viszi a világot. Jelenünkben — legalábbis látszólag — ezt senki sem vonja kétségbe. A gyakorlat visszaigazolása — s ez is természetes — esetenként késhet, dehát rajtunk múlik, hogy ezekből a jogos, szép álmokból mikor lesz mindnyájunkat örvendeztető hétköznapok egymásutánja. Ujjonganunk azért kár lenne. Ezt tudatosította bennünk a Húszas stúdió péntek esti jelentkezése. Bizonyára emlékeznek arra, hogy Hegyi Imre riporter néhány hónappal ezelőtt arról készített dokumentumműsort, hogy mi okozta egy ifjú apostagi főmezőgazdász tragikus halálát. Rá kellett döbbennünk, hogy ennek az ambiciózus személyiségnek a felőrlődés jutott osztályrészül, mert szembekerült a tsz-el- nök és környezetének diktatórikus klánjával. Reméltük a visszhangot s ez nem is maradt el. íme a történtek. A kiskirály hiába csapdo- sott, próbálkozásait mégsem kísérte siker: a közgyűlés nem szavazott neki bizalmat. Ám az sem lelkesítő, hogy a megye illetékesei azt a volt közös gazdasági párttitkárt bízták meg az irányítással, aki előbbi posztján mindent bizonyított, csak szellemi érettségét nem. A kör bezárult? Aligha, mert a lakosság már nem hajbókol, hanem töpreng. Szerencsére hatnak rá az előremutató országos állapotok. Az egyik 1951-es párttag így fogalmazott: sohase torpantam meg, ha az igazságért kellett kiállnom. A részletekre, a kifejletre majd fény derül. Jósolgatni kár lenne, akkor is, ha körvonalazódik a megoldás. De jó tudni, hogy a fény felé haladva oszladoznak az árnyak, s az az éra nemesül, amelyért számos esztendőn át dolgoztunk, keseregtünk, füstölögtünk, s az is biztató, hogy mindez tőlünk, millióktól is függ... Pécsi István Öregdiákok szeptemberi áhítata Szeptemberi napfény aranyozza fákat. Vasárnap van. Fecskeraj száll a tiszta levegőégen, útra kész madárcsapat. A toronyban harang kondul, mint mindig, húsz, harminc, negyven, ötven vay hatvan év előtt. Akkor is, most is a múló idő jeleként. Éppen csak most vesszük észre jobban, az évek tova suhantával, az emlékezés pillanataiban. A véd iskolára emlékezünk, amely igazából nem is oly vén, csak az épület, amely otthont adott neki. Akik hat évtized előtt léptek ki kapuján a nagybetűs ÉLETBE, még fiatalnak tudhatták, s szívükben — a még közöttünk lévők — annak érzik ma is. Mi később, a harmincöt vagy negyvenéve maturáltak már férfikorúnak ismerhettük. Tudatunkban így él ma is. E szeptemberi vasárnapon különösképp, amikor nemzedékek gyűlnek egybe a hajdan volt diákkort megidézni... Nincs becsöngetés, mégis halljuk a csengőt, zárva a tanári szoba, mégis látni véljük, hgy megnyílik az ajtó, s jönnek a tanárok osztálykönyvvel — naplóval a kézben. Ki-ki számot vete gyorsan, mik az esélyei, mondhatja-e bátran: „Tanár Úr! Én készültem!” Ma mindenki készült. Emlékeket gyűjtött, újra élte az izgalmas, szép perceket, talán verseket is skandált, vagy a kamatos kamat számításának fortélyain töprengetet, meg a logaritmuson, netán azt latolgatta: eligazodik-e még magabiztosan Magyarország hegy- és vízrajzi térképén. S tán van, aki gondolatban sorokat ró a pad alatt a gyorsíró füzetbe — gyakorolván a sorob lévő rövidítéseket, más meg a könyvvitel alapszabályát ismételgeti, mely valaha így szólt: „A könyvitel az a tudomány, mellyel a gazdálkodó) a mezőgazda, az iparos, a kereskedő) a vgyonában beállott változásokat nyilvántartja.” És most egyszerre felhangzik a Himnusz,miként akkor régen is mindig, az évnyitó ünnepén, nem hangszórón, nem énekkar előadásában, zenekari kísérettel, csak emberi hangon, a vox hu- mana természetes intonációjával. Énekeljük százan vagy száz- húszan (valójában nem is a szám a lényeges/, azzal a régi ifjúi, ám mégis, már akkor is felnőtt komolysággal s áhítattal, ahogy énekelni illik, illett. Énekelünk, mindenki igyekszik pontosan és szépen, mert az öreg iskola polihisztor tanárára, Virágvölgyi Béla tanár úrra is emlékezünk, ki mestere volt a zenélésnek, s kit sohasem illett, s most kiváltképp nem illik — a hajdani közös éneklésekre is emlékezve — zenei pontatlansággal megbántani. Aztán egyszerre csend lesz, majd halk morajjal „leül az osztály”, s már vánánk, hogy a hetes jelentést esz: „Tanár Úr! Tisztelettel jelentem az osztály létszám...” Mennyi is az osztálylétszám? — kérdezik magukban a negyven, ötven év előtt s a még régebben érettségizettek. Ki tudja- pontosan, hányán is vagyunk, tavaly óta kik hiányoznak innét — immáron örökre... Gondolatainkban így hát a jelentés metamorfózisa következik: nem a hetes jelent a tanár úrnak, hanem az öreg diákok, sorra mind, dallal, verssel és szép emlékező szavakkal^ tanár úrnak, akinek szelleme itt van, s nem is csak azért, mert családtagjai eljöttek, hanem mert emléke mindnyájunk szívében él... Hogy is volt csak? Negyven éve is elmúlott már, hogy legendákat hallottam nálam idősebb „keristáktól”, legendákat, melyek Virágvölgyi tanár urat már életében övezték. A tanárurat, aki tanított számtant, vegytant, fizikát, továbbá gyors- és gépírást: ha a szükség úgy kívánta, helyettesítette (szakszerűen!) a német és a magyar órát, meg a kereskedelmi levelezést, de a történelmet, meg a földrajzot is; aki bal kezével osztott, a jobbaí — ha kellett — gyököt vont; aki — ha dalt tanított — bal kézzel írta a hangjegyyekete, jobbjával alá a szöveget; aki hegedült, orgonátl, zongorázott; xaki kiránduláson diákjait megelőzve gyalogló versenyt nyert; s aki még számtalan dologban volt rendkívül járatos, és — mindezekkel együtt — érző szívű, diákot szerető ember és tanár. Aztán egyszer eljött az a nap is, amikor én is szemtől szemben találtam magam a tanár úrral, elsős „keristaként”, a számtan órán. Úgy volt minden, ahogy a legendás történetek mesélői tudták. Reggel fél nyolc tájban váratlanul robbant be az osztályba s lefülelte a házi feladatot másolók nem is maroknyi csapatát, aztán tovatűnt anélkül, hogy bármit is feljegyzett volna. A harmadik órán (ez volt a számtan) ahogy bejött, első dolga volt a mulasztókat raportra hívni. Lehettek úgy nyolcan-tízen, s csak egy maradt ülve, lapítva a padban — gondolván, hogy a tanár úr úgysem emlékezik már mindenkire. Emlékezett. A legendás kis notesz egyik lapján, barátunk neve mellé is oda került az elégtelen. De milyen rejtelmes is volt ez a notesz, a kis tanári zsebkönyv, melynek lapjain rendre követték egymást az osztálylajstgromok, s a tanár úr pontosan tudta, mely lkapokon szerepelnek az I. Á osztály nebulói. Ki sem vetete köpenye zsebéből, fellapozta a megfelelő helyen, s apró ceruza- csonkkal rejtve véste be maradandóan a megérdemelt jegyet. Mire volt jó a titkolózás? Egyre biztos: minden nap ébren tartotta a diák lelkiismeretét. Hátha csak elégséges'volt az a felelet? Hátha csak jó és nem jeles, s ha jobb eredményt akarok, úgy készülnöm kell holnap is, holna- után is. Az elégtelen osztályzat persze sohasm maradt titok,. így múltak az órák, izgalmakkal, derűvel vegyesen, s Virágvölgyi tanár úr mindig sziporkázott. Nemcsak az osztály névsorát tartotta emlékezetében, de azt is, mikor, melyik órán, s milyen anyagból felelt a diák utoljára, s mennyit kell még „zaklatnia”, hogy tudásának eesetleges fogyatékosságait pótolja. S persze tudta fejből a logaritmust, zenekari művek partitúráját, extra gyorsírásos rövidítések sokaságát, Goetehe- verseket németül, s még annyi mást, mi szellemi kincstárát gazdagította. Zaklatott idők jártak akkoriban (1950-et írtunk/, de derűje ronthatatlannak tűnt, — mindaddig, míg velünk maradhatott. Mert egy napon — jól benne jártunk már a tanévben — Virágvölgyi tápár úr nem jött be az órára. Élparancsolták felsőbb hatalmak más városba, büntetésképpen, mert — mint mondták akkor nekünk — „klerikális szellemben nevelte az ifjúságot”. A sors fintora volt, hogy helyette egykori cisztercita paptanár került Virágvölgyi tanár úr helyére. Őt még magasabb helyről parancsolták ide, megintcsak büntetésképpen... Végig pereg emlékezetem filmszalagja most, közel negyven évvel az esemény után, s közben hallgatom az emlékezés szavait. Vallomásokat, diákokét s a családtagokét, melyek nyomán egy példásan nemes és etikai tisztaságú személyiség s egy megpróbáltatásokkal, nehézségekkel teli életpálya stációi elevenednek meg. Mert stációkkal teli élet vo- la az övé. Gyerekkori eredetű betegség, háborús nélkülözés, az édesapa váratlanul korai halála, az immár csonkává lett nyolctagú család anyagi gondjai s megannyi más — belőlük egy-kettő is elegendő, hogy szárnyszegetté, meghasonlottá tegye az embert. De rendkívüli adottságokkal megáldott fiatalember nem roppant össze. Leérettségizett, diplomát szerzett, közben zenét tanult és nyelveket, aztán helyettes tanár lett (ez is egyike Volt stációinak/, végül rendes tanári státusba került s akkor már az a Virágvölgyi Béla volt, aki egyszerűségével, tiszta emberségével, páratlan tudásával s vele született természetes ösztönökből fakadó, divatos teóriáktól mentes nevelői adottságaival s felkészültségével nyűgözte le környezetét. Tanártársait s a diákokat egyformán. S hogy milyen hatásfokkal, azt ez a szeptemberei vasárnap is példázza, amikor úgy ül a száz és egynéhány öregdiák az egykori öreg iskola termében, mintha számadásra készülődne, újabb matúrára: „Tanár Úr! Én készültem, az egykor tanultakat: tudást és emberséget íme makulátlanul megőrizni s hasznosítani igyekeztem...” Lőkös István