Népújság, 1988. szeptember (39. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-15 / 221. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. szeptember 15., csütörtök „A mi kezűnkben van a diagnózis...” Beszélgetés dr.Bíró Györggyel, a Magyar Higiénikusok Társasága elnökével Egyetlen korty víz, egy szip- pantásnyi levegő, vagy akár egy gyanútlanul elfogyasztott sárga­répa méreg lehet, ha nem megfe­lelő helyről származik. A hét­köznapokban még mindig ke­véssé gondolunk bele, mennyi ártalmat rejthet a környezet szá­munkra. S viszonylag kevés szó esik még mindig az egészségügy­nek azon munkásairól, akik a kö­rülöttünk leselkedő veszélyeket kutatják,jelzik. S még mindig ke­véssé hallgatunk rájuk. A nyár derekán Egerben tar­totta XXIV. vándorgyűlését a Magyar Higiénikusok Társasá­ga, mintegy ötszáz közegészség- ügyi és járványügyi szakember. A tudományos testület elnöké­vel, Bíró György professzorral, az Országos Közegészségügyi Intézet, valamint az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudo­mányi Intézet vezetőjével ez al­kalomból beszélgettünk aktuális kérdésekről, tennivalókról: — Professzor úr, a közvéle­mény előtt kevéssé ismert, mivel foglalkozik a higiénikusok társa­sága, s mi a céljuk? — Negyedszázada azzal a kö­telezettséggel alakult ez a fórum, hogy a közegészségügyi és jár­ványügyi kérdésekkel gyakorlati és tudományos szinten foglal­kozzon. A problémákat többnyi­re a élet veti fel, a feladatunk ezek elméleti tanulmányozása, s alapelvek kidolgozása. A társa­ság a higiéniai intézetek kutatóit, a Köjál kirendeltségek dolgozóit tömöríti, de hívunk szakembere­ket az állategészségügy, növény- védelem, élelmiszeripar kapcso­lódó területeiről. Szükség van a véleménycserére. Közös célunk, hogy kiszűrjük, regisztráljuk az embereket érő káros hatásokat, s olyan optimális környezetet ha­tározzunk meg, mely az egészsé­ges élet alapfeltétele. — Az egészségmegőrzés kor­mányprogramja is ezt segíti... — Idei találkozásunk aktuali­tását méginkább aláhúzza a kor­mányprogram. Azokat a vizsgá­latokat, amelyeket eddig is vé­geztünk, a jövőben még átgon­doltabban, összehangoltabban kell szerveznünk . Tudott dolog, hogy a környezeti hatások együt­tesen érnek bennünket. Nem le­het különválasztani a munkahe­lyet a lakóhelytől, és így tovább. Ahol csak az ember napi tevé­kenysége során megfordul, ve­szélyeknek van kitéve, s ezek összeadódnak. A kérdésnek te­hát mentálhigiénás, pszichés háttere is van. A mérési eredmé­nyek ezért a vizsgált lakossági csoport életmódjával összefüg­gésben értékelhetők. — Nem tart attól, hogy mind­ezek ellenére ha elvégzik a méré­seket, meghatározzák a feladato­kat, a megvalósulás gazdasági vagy egyéb okok miatt meghiú­sulhat? Magyarán, mindaz, amit javasolnak, egyelőre pusztába kiáltott szó? — Kétségtelen van ilyen érzé­sünk. S ezt eddig is kifejezésre juttattuk. Meg tudjuk mérni, hogy melyek s milyen mértékűek a a szennyező anyagok például a levegőben. Ennek ellenére az ipari üzemeknél késve, vagy rosz- szul építik meg a szűrőberende­zéseket. A közlekedést kedve­zőtlen irányba fejlesztik. Nálunk még ólommentes benzinről szó sincs, a tömegellátásból hiányoz­nak a korszerű gépkocsik. Ézek ellen nem tudunk mit tenni. Csak utalunk a veszélyre. Úgy vélem, nagy előrelépést jelentene, ha minden ilyen esetben elvégezhe­tő lenne a közegészségügyi intéz­kedések közgazdasági elemzése. Erre törekszünk a jövőben. Ki­mutatni például azt, hogy a mun­kaerő megőrzésében milyen nyereséggel jár egy látszólag költséges intézkedés. Számos or­szágban végeznek ilyet. Bebizo­nyították azt is, hogy például egy ipari üzem kiadásának 20-25 százalékát teszi ki a levegő tisztí­tása. A szűrőberendezések meg­építése nem olcsó, de hosszú tá­von megtérül. — Az egyén is sokat tehetne a káros hatások ellen, de nem tud­ja, hogyan. — Ma még nálunk az emberek szemlélete nem egészen korsze­rű. Ez vonatkozik az orvosokra is. De ez már felveti az orvoskép­zés problémáját, ami külön té­ma. És azt is, hogy a közegész­ségügy ma még kissé függetlenül működik a gyógyító orvostudo­mánytól. Mi meghatározzuk az optimálisnak ítélt környezet pa­ramétereit. Javaslatokat teszünk. A gyógyító orvosok sokat segít­hetnének abban, hogy ennek megvalósulását ellenőrizzék. A diagnózis a mi kezünkben van. A medicinát is megmondjuk, de hogy bevette-e a beteg...? Eredményeink is vannak. Pél­dául a munkaegészségügy terü­letén azok a változtatások, me­lyeket a bányászok szilikózisá­nak megelőzésére tettünk. Ma már ez a betegség nagyon ritka. Vagy ilyen a csecsemőkori úgy­nevezett ’’kékbetegség”, mely az oxigénszállítás zavarából adó­dik, van település, ahol magas az ivóvíz nitrátértéke. Mégis, az 50- es évektől fokozatosan beveze­tett ellenőrzések eredményeként ez az elváltozás megszűnt. Víz­művek épültek, az újszülöttek zacskós vizet kapnak. — A táplálkozás területén ki­ki maga is sokat tehet, hogy elke­rülje a betegségeket. Ön könyvé­ben Az éhezéstől az elhízásig címmel tudományos bizonyíté­kokkal is meggyőzi olvasóit. Ám áttörésre nem számíthatunk... — Több évtizedes szokásokat kellene megváltoztatnunk. A negyvenes évek végén jártam egyetemre. A tankönyvünkben az állt, hogy a fehér kenyér a ma­gyar nép évszázados eledele, s lám milyen jó, hogy újra ehetjük az elnyomó fasiszták barna ke­nyere után. — 5 mára megdőlt ez az igaz­ság, hiszen az ideális étrend mai ismereteink szerint rostdús, s en­nek része a korpás kenyér is. — A múlt esztendő végén az MTA Élelmiszertudományi Komplex Bizottság keretében ki­dolgoztunk egy táplálkozási ajánlást a lakosság számára, melynek elterjesztését szorgal­mazzuk. Ennek alapelve, hogy a többféle anyagból elkészített változatos étrend a helyes. Olyan sütési, főzési módokat részesít előnyben, amelyekhez nem kell zsír. Csökkenteni kell a sót, az édességeket, különösen a fő ét­kezések között. A zöldségeket, salátákat nyersen vagy párolva ajánlatos fogyasztani. Ám az ajánlások megvalósítása a gya­korlatban számos problémát fel­vet. Többek között, ha a gabona héján, mely így bekerül a kenyér­be, környezetszennyező növény­védőszerek vannak, már ártot­tunk vele. Ugyánez vonatkozik a nyersen fogyasztott zöldségfé­lékre is. A sárgarépában például felhalmozódhat a nitráttartalom. Hiába adunk a kisgyermeknek jó, nitrátmentes vizet, ha a káros anyagot egy reszelt sárgarépában megkapja. Ezekre a szempon­tokra is ügyelni kell. Hosszú idő­be telik tehát, míg az elmélet gya­korlattá válhat, hiszen gazdasági feltételekre épp úgy szükség van, mint a tudati változásokra. A cé­lokat kijelöltük, melyeket lassan, folyamatosan el lehet és kell érni. Jámbor Ildikó Történelmünk képes forrásai Magas homlok, erős áll, széles nagy orr, határozottságot sugalló tekintet. Ilyen lehetett Mátyás, a király, akiről legendák keltek szárnyra, akinek alakját oly sok­szor megidézte késői korok iro­dalma, képzőművészete? A király hiteles portréját And­rea Mantegna, az észak-olasz quatrocentro legnagyobb művé­sze festette meg. A kép — Man­tegna más magyar vonatkozású műveivel együtt — az idők folya­mán elveszett. De fenn maradt Tobias Stimmernek e festmény alapján készült fametszete. II. Rákóczi Ferencről és fele­ségéről a drezdai, berlini, bécsi udvarban működő svéd szárma­zású David Diditer udvari festő ecsetje nyomán őrzünk hiteles képeket. Hogyan történt a Lánchíd alapkőletétele, kik voltak jelen a hídépítés kezdeténél, azt Bara­bás Miklós festménye közvetíti számunkra, aki az esemény hely­színén és idejében vázlatot készí­tett, majd több évtizeden át fog­lalkozott a témával. S végül 1864-ben nagyméretű képen festette meg az eseményt. Ezeket a képeket a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztá­lya, a Történelmi Képcsarnok őrzi. ” A Történelmi Képcsarnok — úja dr. Rózsa György, a Nemzeti Múzeum osztályvezetője — a magyar történelem képes forrá­sainak gyűjtésére és feldolgozá­sára hivatott közgyűjteményünk. A magyar történelem szereplői­nek képmásai, eseményeinek ké­pei, magyarországi látképek mellett ide tartozik minden olyan kép, amely a magyar kul­túrtörténet egy-egy jellemző részletét a valóságnak megfele­lően ábrázolja. Ezekre támasz­kodhat az írott források mellett a történelmi rekonstrukció”. Amikor 1884. május 13-án Trefort Ágost kultuszminiszter felhatalmazást kapott az uralko­dótól, hogy lépéseket tegyen ”egy magyar történelmi képcsar­noknak az Országos Képtárral kapcsolatban Budapesten létesí­tendő felállítása iránt” — a gyűj­temény anyaga lényegében már együtt volt. Jóval korábban, szinte a Nem­zeti Múzeum alapításával egy időben kezdődött el ugyanis a gyűjtő munka. Miller Ferdinánd, a Nemzeti Militz J. M.: Gróf Festetics Pálné, Bossányi Júlia arcképe Múzeum első igazgatója 1808- ban az országgyűlés elé terjesz­tette javaslatát, egy nemzeti Pantheon megalapítására. De re­ménye nem vált valóra. A főúri családok nem váltak meg őseik portréitól. Csak később Kubinyi Ágoston teremtette meg közada­kozásból a Nemzeti Múzeum magyar képtárát, s az ő igazgató­sága alatt kezdődött meg a törté­neti ikonográfiái vonatkozású festmények tudatos gyűjtése. Trefort Ágost miniszter Pulszky Károlyt, a neves műtör­ténészt, a közgyűjtemények fel­ügyelőjét, az Országos Képtár igazgatóját bízta meg a Történel­mi Képcsarnok megszervezésé­vel. Pulszky a festményeket a Nemzeti Múzeum Képtárából, a metszeteket az Országos Széche­nyi Könyvtárnak még Széchenyi Ferenc által adományozott anya­gából válogatta ki. Századunkban ajándékozás­sal, vásárlással folytatódott a gyarapodás. A 30-as években el­árverezett Ernst Lajos-hagya- tékból került sok kép a gyűjte­ménybe. Thaly Kálmán a Rákó- czi-szabadságharcra, a kuruc korra vonatkozó képes doku­mentumait ajándékozta a Kép­csarnoknak. A II. világháború után vásárlásokkal, hivatalos át­adásokkal gazdagodott a fest­mény- és grafikai gyűjtemény (a volt Parlamenti Múzeumból, a budai várpalotából). Az utóbbi években lehetőség nyílik arra, hogy külföldről is vá­sároljon a Képcsarnok. Ezen kí­vül hazai és külföldön élő ma­Gróf Zrínyi Miklós képmása gyarok ajándékaival bővül még napjainkban is a kollekció. Á mai 2500 művet számláló festmény és 40 ezer lapos grafi­kai gyűjtemény számos darabja forrásértékén kívül művészileg is kvalitásos. Különösen gazdag a Történel­mi Képcsarnok 19. századi anya­ga. Olyan művészek neve fémjel­zi a minőséget, mint Borsos Jó­zsef, Barabás Miklós, Lotz Ká­roly, Telepy Károly, Székely Ber­talan, Brocky Károly, August Pettekoffen, Benczúr Gyula, Than Mór. A Történelmi Képcsarnok el­ső kiállítását 1886. januárjában rendezték 161 mű felvonultatá­sával, az Ybl Milós tervezte Vár­kert bazárban. Aztán a gyűjte­ményt átköltöztették az országos képzőművészeti kiállítás pavi­lonjába, ahol 1895-ig kapott he­lyet. Az épületet ugyan át kellett adni a millenneumi kiállítás cél­jaira. Ekkor az anyag raktárba került, és csak 1906-ban, a Szép- művészeti Múzeum felépülte után jutott az új épületbe költö­zött Országos Képtár helyén önálló helyiséghez a Képcsar­nok. A Magyar Tudományos Akadémia palotájában 528 fest­ményt és 604 grafikai lapot állí­tottak ki. Az első világháború alatt bezárt intézmény 1922-ben nyílt meg újra. A Szépművészeti Múzeum szervezetéhez tartozó képcsarnokot 1934-ben a Törté­neti Múzeumhoz kapcsolták, és átköltöztették a Nemzeti Múze­um épületébe. 1945 óta a Kép­csarnok a Magyar Nemzeti Mú­zeum osztályaként működik. A gyűjtemény képei a Nemze­ti Múzeumban és külföldi kiállí­tásokon szerepelnek. Fábián László: CSALÓDÁS un. Fegyelmezett és félszeg gye­rek voltam, ha gondoltam is olykor szökésre, nyilvánvaló­an csak az ábrándozás hajszol­ta elém, különben nem illett hozzám a gondolata sem. Helyzetemet viszont elviselhe­tetlennek éreztem családom nélkül, esténként újra meg újra felötlött szemem előtt anyám telt alakja, amint azzal a jól is­mert, kissé hintázó járásával visszaindul az állomásról, ahonnét a nyögdécselő viciná­lis lassan kizötyög velem. Ba­rátaim nemigen akadtak; né- ném ugyan összehozott egy kövérkés házmestergyerekkel, aki azonban sehogy sem akart tetszeni nekem, és hamar meg­értettem, az osztály sem fogad­ta rokonszenvébe. Hanem a tanító néni, az igen! Életem­ben (pedig már a hetedik éve­men is túl jártam) sem láttam ilyen finom, ilyen csodálni va­lóan szépséges, gyönyörű nőt, illetőleg, olykor álldogált az utcasarkon, a kocsma előtt egy szépséges fekete, minduntalan vele hasonlítgattam össze. A tanító néni is, az a fekete is gondosan ki volt festve, és nem tudtam eldönteni,a tam'tó néni ciklámenbe hajló szájfestéke vagy a fekete eszelős vérvöröse hat rám erősebben. Igaz, a fe­ketét inkább csak estefelé lát­tam (keresztanyámhoz szalad­tam át olyankor), a kezdődő szürkület talán megcsalhatott. A tanító néni viszont nappali ragyogásban állt a fekete tábla előtt: az ablakon betörő fény csillogva futott végig szép bar­na hajának puha hullámain. És az illata! Soha nem gon­doltam, hogy a szépség az em­berben is ilyen pompás talál­kozást adhat az illatoknak. Otthon mi a virágokról szólva is csupán szagokról beszél­tünk. Legjobban azonban a tam'tó néni írását csodáltam. Nem azt, amivel a táblára írt, ott a számunkra is kötelező zsinórí­rást használta. Hanem amivel — teszem azt — ráírta egy füze­temre a nevemet. Ilyen betűket még nem láttam: egyiket-má- sikat külön erőfeszítésembe került azonosítani. Kivált az m betű tetszett, már-már egy büszkén üldögélő kandúrra emlékeztetett. Természetes, hogy nyomban utánozni pró­báltam; délutánok teltek el, se­lejtes papírlapok meg a gya­korlásával. És sikerült is, ezt még időnként osztálytársaim is elismerték. Én azonban legin­kább a tam'tó néni elismerésére vágytam, úgy véltem, írásunk hasonlósága közelebb visz hozzá, ugyanakkor, persze, a világért sem hivalkodtam vol­na azzal, hogy eltanultam szépséges betűinek titkát. Akkoriban nehezen éltünk. Nyakunkba szakadt ugyan a boldog élet, csak éppen nehéz volt kezdeni vele, s talán amiatt is kerültem én a fővárosba, hogy anyám valahogy elvisel­hesse a terheket. Parasztgye­rekből proligyerekké avanzsál­tam; egyelőre nemigen fogtam föl előnyeit. Azaz hogy egyet igen hamar. Nagynénéméknél naponta friss kenyeret ehet­tünk, nem kellett várni rá az újabb sütésig, ami otthon álta­lában kéthetenként követke­zett be. Én pedig nagyon sze­rettem a friss kenyeret. Az- időtt, persze, jegyre ment, aho­gyan jegy kellett minden egyébhez is; liszt, krumpli és tojás azonban akadt bőven, ar­ról anyám gondoskodott. Nagybátyámtól csodálatos töl­tőtollat kaptam, karcsú sárga­réz teste azonban újra meg újra lelkes szidolozást kívánt. Oda- adóan dörgöltem (nagybá­tyám még egy darabka szar­vasbőrt is levágott hozzá az ab­laktisztítóból), így lehetett iga­zi fényt varázsolni rá. Ezt a tol­lat csaknem az egész osztály irigyelte (egy jólmenő cukrász fia nem, annak kulija volt), a tanító néni ugyancsak megcso­dálta. Titkon reménykedtem, hátha egyszer kölcsönkéri. Egyáltalán, mindent meg­próbáltam, hogy a figyelmét magamra vonjam, hogy vegye észre legalább, én vagyok a legkiválóbb, a többi fajankóval foglalkozni sem érdemes. Volt nekem akkoriban egy rózsa­szín mintás ingem, nagyanyám varratta a sógorasszonyával, akit mi — ma sem értem, miért -, ángyinak szólítottunk, ün­nepnapokra, vasárnapi iskolá­ba rendesen azt vettem föl. Egy alkalommal addig erősza­koskodtam a nénémmel, míg­nem rámadta az iskolába (még azt az árat sem sokalltam, hogy prédikációit végighallgassam), én pedig buzgón feszítettem ruhatáram legszebb darabjá­ban, vártam a meghódoló elis­merést. Amint a tam'tó néni az osztályba lépett, üdvözlésére fölálltunk, ő középre libegett, köszöntöttük egymást, ezen­közben félszemmel mustrálga- tott bennünket, és láttam, nyomban konstatáltam, észre­vette ingemet. De csak amikor visszaül­tünk a padba, akkor hangzott el a megsemmisítő ítélet: ’’Mi­lyen kislányos holmikban jársz”. Mit mondjak? Nem egészen ezt vártam. Ha azonban már mindenképpen mondania kel­lett, legalább ne az osztály előtt tette volna, honnét, mint a bo­londbugyorból, szakadt föl a fékevesztett röhögés, amelyre azok a nyavalyások még rá is lapátoltak, hiszen szabad volt, tanítónői engedéllyel történt. Álltam a padban (ha szóltak hozzánk, kötelező volt föláll- nunk), nem tudtam, mit kéne csinálnom, leülhetek-e már, vagy viselnem kell a megszé­gyenítést ítéletnapig. Fejemet leszegtem, azt sem vettem észre, amikor végre a tanító néni legyintett, hogy le­ülhetek, a padtársam rángatott le maga mellé. De még akkor is szemtelenül a képembe röhö­gött. Ezt már nem bírtam elvisel­ni. Irgalmatlanul pofon csap­tam. (Folytatjuk) Ki mit tud? Készül a gyöngyösi Vidróczky A Heves megyét képviselő gyöngyösi Vidróczky néptánce­gyüttes - mint szeptember 10-én, szombaton este láthattuk a tele­vízióban - helyt állt a Ki mit tud? középdöntőjében is. Nehéz és szoros mezőnyben 33 ponttal ju­tottak tovább, s mint emlékezhe­tünk, holtversenyben álltak a Nyírség néptáncegyüttessel. Vé­gül a zsűri egy tagjának kézfel- nyújtásán múlott, hogy ott lehet­nek az utolsó fordulóban, szep­tember 17-én. A most bemuta­tott palóc táncokat, Zsuráfszky Zoltán koreográfiáját 12 pár és 7 zenész mutatta be. A fegyelme­zett felkészülés mellett az eredeti szép népviselet is hozzájárult a sikerhez. Megjegyzendő még, hogy a szereplők egy része jelen­leg sorkatonai szolgálatát tölti, ezért szükség volt és van a Ma­gyar Néphadsereg támogatására is. Mint Baranyi Imrénétől, a fenntartó intézmény, a gyöngyö­si Mátra Művelődési Központ igazgatóhelyettesétől megtud­tuk, az együttes jelenleg is éjjel­nappal próbál a szombati alka­lomra Zsuráfszky Zoltán művé­szeti vezető és Ómbódi András aszisztens irányításával. Hogy mivel lépnek színre, az maradjon titok egyelőre. Annyit elárultak, hogy ezt a műsorszámot már hosszabb ideje készítik elő.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom