Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-18 / 197. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 18., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Ötvenéves a Magyarok Világszövetsége írta: dr. Randé Jenő, az MVSZ főtitkára Ma ötven éve annak, hogy a Magyarok Világszövetsége alakuló közgyűlése elfogadta a Világszövetség alapszabályát, amely kimondja: A szövetség célja támogatni minden olyan munkát, mely arra irányul, hogy a külföldön élő magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze, az összetartást ápolja, az óhaza és a külföldi magyarok között a kapcsolatokat erősbitse, a külföldi magyarok életét és a külföldön elért eredményeit állandóan figyelemmel kísérje. A Magyarok Világszövetsége megalakulásának előzményei hosz- szű időre nyúlnak vissza. A múlt század végén megindult tömeges kivándorlás már a század elején olyan komoly gondokat okozott, hogy 1902-ben az Országgyűlés napirendre tűzte a kivándorlási törvény tervezetének vitáját, melynek néhány hozzászólása rávilágított a kivándorlás valódi okaira. Czemoch János hozzászólásából: ”. . . A javaslathoz csatolt indoklás elmondja, hogy az egyik fő ok a folytonos szegényedésben rejlik; hogy továbbá a kereseti alkalmak hiánya okozza a kivándorlást. Én mindezeket elfogadom, és a magam részéről is ezekben látom a fő okokat. Azonban egy hiányt látok a javaslatban, és ez az, hogy nem mutat rá a kivándorlás egyik fő okára, amely legalábbis a Felvidéken dívik, és amely nem más, mint a közigazgatási tisztviselők helytelen magatartása és bánásmódja a néppel szemben.” Magyarország legnagyobb embervesztesége: 1871—1914 között mintegy 1,3 milliónyian vándoroltak ki Amerikába. Pontos szám a magyar és az amerikai statisztikák különbözősége miatt nem állapítható meg. Az akkori kivándorlás jellemzője az ideiglenesség volt. A kivándorlók nagy része amolyan vándormadárnak nevezhető, ha sikerült a hazai boldoguláshoz szükségesnek vélt összeget megtakarítani, hazatért. Volt olyan év, például az 1908-as amerikai dekonjunktúra éve, amikor a visszatértek száma nagyobb volt, mint a kivándoroltaké. Az első világháború gyökeres változást jelentett, mivel a hazatérés lehetetlenné vált. Ettől kezdve a kivándorlás jórészt végleges és változó összetételű lett. Nagy vonásokban: a Tanácsköztársaság bukását követő politikai emigráció, a húszas években — a korábbinál jóval szerényebb mértékben — újrakezdődő gazdasági indíttatású kivándorlás, a hitlerizmus ellen menekülők a harmincas években, a második világháború után nyugaton maradtak, a koalíciós harcok politikai és gazdasági vesztesei, az ötvenhatosok, az azóta legálisan vagy illegálisan nyugatra távozott újabb tízezrek. Becsült számuk 1,2—1,3 millió, ami abban különbözik az első világháború előtt kivándoroltak hasonló számától, hogy abban „csak" mintegy egyhar- mad lehetett magyar, a többi különböző nemzetiséghez tartozott. Az „óhaza”, mint bevezetőben utaltam rá, már a század elején felfigyelt az emberveszteségre, az akkori parlamenti vitának az alaphangját azonban az ellenzéki padsorokból megnyilvánuló érzelmi hatások mellett javarészt gazdasági aggodalmak — az olcsó munkaerő elvesztése — adták meg. Az első világháború után jelentősen változott a kép: a magyarság egyharmada nem él Magyarország határain belül. A rendszer a Tanácsköztársaság leverése után egy évtizeddel még korántsem volt nemzetközileg elfogadott, amikor 1929-ben összeült Budapesten a Magyarok Világkongresszusa, elsősorban az Egyesült Államokban élő magyarok politikai jellegű támogatására számított. Az ő képviselőik voltak többségben a külföldi magyar egyesületek 362 küldöttje között, akikhez a kor fellengző stílusában így szólt báró Perényi Zsig- mond országgyűlési képviselő: ”. . . még a fák és virágok is azt suttogják, hogy szeretnie kell ezt a magyar földet még annak is, akinek valamikor vándorbotot adott a kezébe”. A Világkongresszus záróülésén kimondta, hogy „mostani tanácskozásával nem tekinti működését befejezettnek”. A folytatásra tíz évet kellett várni. 1938 Magyarországon az Eucharisztikus Kongresszus éve, Szent István király halála 900. évfordulójának az éve, a szomszédos Ausztriában egész Európára, s mint hamarosan kiderült, Európán túlra is kiható hatással az Anschluss, Ausztria nemzeti önállósága megszűnésének éve. Amikor a másodszor ösz- szeülő Magyarok Világkongresszusa ebben az évben megalakította a Magyarok Világszövetségét, a hazai politikai vezetés nem feltétlenül németbarát szárnya az angolszász országoktól támogatásra is számított az ott élő magyarok befolyása révén, a hitlerizmus fenyegetése ellen. Ezért is fogalmazták körültekintően az alapszabályt, ezért nem esett szó revízionizmusról, ezért hangsúlyozta gróf Teleki Pál vallás- és közoktatási miniszter ünnepi beszédében: „Minket nem szavak, jelszavak, nem jelvények, nem mivoltunknak mesterséges üres definíciói kapcsolnak össze, hanem nemzedékek öntudata, akarata és hagyományai”. Jött a háború, s utána nagyon gyorsan, 1945 tavaszán koalíciós alapon újjászerveződött a Magyarok Világszövetsége, s 1946. május 1-re meghirdette az új Világkongresszus összehívását. Érre azonban — korabeli források szerint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kívánságára — nem került sor. Az újabb időpont 1948. augusztusa, amikor újra kérdésessé vált, szükség van-e a Magyarok Világszövetségére. A külföldi kapcsolatok egyre inkább a baloldali kanadai és egyesült államokbeli magyar csoportokra korlátozódtak, majd azok is elsorvadtak. 1956 után nehéz volt a munka újrakezdése, aminek jelentős dátuma a Világszövetség újjáalakulása, majd az 1963-as amnesztiarendelet, amely eltörölte a „tiltott határátlépés” büntetőjogi következményeit. Ennek az évnek júniusában Beöthy Ottó főtitkár már így fogalmazhatta meg a Világszövetség feladatait: „. . . a külföldön élő magyarok minden rétegével érintkeznie kell, világnézeti, vallási és generációs különbségek nélkül, amennyiben azok ezt szívesen fogadják, és nem ellenségesek egykori hazájukkal szemben.” A fél évszázad második felének, az elmúlt huszonöt évnek a története, amire az évfordulón elsősorban emlékezünk, már ismertebb a hazai közönség előtt. Az anyanyelvi mozgalom — melynek feladatát első konferenciáján 1970-ben Bárczy Géza akadémikus így fogalmazta meg: Meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy ne múljon elá magyar ember lelkében az anyanyelv csengése — hozta létre a nyelvi táborokat a Balatonon, Sárospatakon, Baján s legújabban Esztergomban, ezekben 1971 óta 38 országból 3789 magyar származású gyerek vett részt; a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban 1983 óta működő angol—magyar osztályokat, amelyekben az elmúlt tanévben 40 külföldi fiatal tanult; a Debreceni Pedagógus Továbbképző Tanfolyamot, amelynek az elmúlt 14 év alatt 19 országból 462 résztvevője volt. 1984 óta rendezi a Magyar Fórum, az Értelmiségi Találkozók Védnöksége a szakmai találkozókat, melyeken mérnökök, közgazdászok, könyvtárosok, történészek, agrár- szakemberek, orvosok folytatnak tudományos eszmecserét (ezekben a napokban ülésezik a második orvostalálkozó). Tankönyvek készültek a gyerekek számára, a Magyarok Világszövetségével kapcsolatban lévő európai egyesületek szívesen fogadnak előadókat, művészeket, zenei együtteseket, tánctanárokat. Az 1985-ben Budapesten és több vidéki városban rendezett népművészeti fesztiválon csaknem 500 külföldi táncos vett részt. Előkészületben van a második Tisztelet a szülőföldnek kiállítás, amelyen magyar származású külföldi képzőművészek mutatkoznak be. Az anyanyelvi mozgalomban részt vevő hazai és külföldi szakemberek vitáktól sem mentes együttműködése olyan területeken is hozott eredményeket, mint a könyvkiadás, a nyugati magyar írók alkotásainak egyre szélesebb körű megismertetése lapjainkban, folyóiratainkban. Amikor szeptember 6-án összeül a Magyarok Világszövetsége Elnöksége, amelyben ma már jelen vannak Nyugat-Európa, Amerika, Ausztrália magyarságának képviselői, áttekintik az elmúlt negyedszázad eredményeit, aztán kerekasztal- beszélgetésen vitatják meg a múlt tanulságait és a jövő feladatait. A közelmúlt hazai és nemzetközi eseményei szélesítették Magyarország kapcsolatait a nyugati magyarokkal, mint ezt Grósz Károly miniszte- relnök-pártfőtitkár a magyar emigráció képviselőinek New York-i találkozója is jelezte. Ennek a tanulságait is le kell vonnunk a magunk és a külföldön élő magyarok számára. Ehhez hozzásegíthetnek a külföldről meghívott vendégek, a Magyarok Világszövetségével kapcsolatot tartó százéves, vagy annál nagyobb múltú egyesületek küldöttei s a szomszédos országok magyarságának képviselői, akik eddig is szívesen látott résztvevői voltak az anyanyelvi konferenciának és a Magyar Fórum rendezvényeinek. Az elnökségi ülés bizonyára megerősíti azt az eddig vallott álláspontunkat, hogy a külföldön élő magyarok legyenek a befogadó ország hű állampolgárai, őrizzék magyar nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Ehhez — lehetőségeinkhez képest — a továbbiakban is szívesen adunk segítséget. A döntés felülbírálható Mikor szabad fölperzselni a tarlót? A MÉM koordinációs bizottsága megtárgyalta a tarlóégetéssel kapcsolatos kérdéseket, tekintettel arra is, hogy az utóbbi időben a sajtó többször foglalkozott a témával. A bizottság szükségesnek tartotta a közvélemény tájékoztatását arról, hogy ez a tevékenység jogilag szabályozott; rendeletek és utasítások határozzák meg, hogy mikor, milyen körülmények között és feltételek mellett lehet fölégetni a tarlót. A rendelkezések szerint a szalma elégetése tilos! A tarló fölper- zselésére csakis növényvédelmi céllal és akkor kerülhet sor, ha a fertőzöttség más módon való megszüntetése az égetésnél is nagyobb környezetvédelmi ártalmat okozna. A döntés joga a mezőgazdasági üzem vezetőjéé. A tarlóégetést az illetékes elsőfokú tűzvédelmi hatóságnak, illetve a környezetvédelmi hatóságnak legalább 24 órával korábban be kell jelenteni. A hatóságnak lehetősége van arra, hogy felülvizsgálja és felülbírálja a döntést. Az égetésnél be kell tartani az előírt biztonsági rendszabályokat. A MÉM-ben hangsúlyozták: következetesen eljárnak azokkal szemben, akik a rendelkezéseket megsértik és indokolatlanul, bejelentés nélkül égetik föl a tarlót. vilAgjArAs HA A „TENGERRÉ MAGYAR!” felszólításnak mindmáig sem lett különösebb foganatja, a világnak azért többé-kevésbé nekivágtak, nekivágnak honfitársaink. Különösen, hogy immár az egész földkerekségre szól a magyar útlevél, s nemigen firtatják hivatalos szerveink a hovát, miértet. Szóval, felpezsdült, buzog az „utazhatnék”, legalábbis Ausztriáig eljut majd minden turistánk. Mert Isztambulnál lényegesen közelebb van, és az „osztrák sógoréknál” is bőségesen lehet válogatni, vásárolni az üzletekben. Bécsben az érdeklődés viszonzásaként s a forgalom további élénkítésére — újságolják — már száznál is több boltban, árudában, áruházban beszélik a nyelvünket is. Derék szomszédainknak minden bizonnyal megéri a fáradságot, talán még arra is, hogy szép szavainkat valóban ékesen ejtsék. Igaz, nem nagyon kell törniük magukat, hiszen a mindennapi társalgás meglehetősen szűk témát érint, az eszmecsere rövid, egyoldalú: mi, mennyibe kerül, ami netalán hiányzik, azt hol találja az ember? Egyéb irányban — sajnos — ma is kevés az elmozdulás. A kirándulás jobbára csak bevásárló turizmus, az éves szabadságból kiszakított néhány vagy mindössze egyetlen napból egyébre aligha futja. Másra, többre mérsékelt a kíváncsiság, akit izgat is még ez, vagy az, a rohangálás miatt elodázza. A tréfás gunyorral már-már „Magyarhilfer Strasse”-nak nevezett biznisznegyedben talán meg is bocsátják a szemellenzős száguldást, miután a kereskedők számára elsősorban az alku, a pénz a fontos. Látszólag mit sem törődnek azzal, hogy mi mással lehetne még szerencsésebb, gazdagabb a külföldi látogató, ha egyéb iránt is vonzalmat mutatna. A kirándulóinkra csimpaszkodó ügynököknek eszükben sincs többre is felhívni a látogatók figyelmét. Már hogyisne! Nyitogassa csak itt az erszényét a vendég, amíg valami is lapul az alján. PEDIG — bármilyen vékony is az a tárca — bizony elővehetné a „világjáró” a szomszédos főváros még annyi érdekes, szép helyén. S megtekinthetné a történelmi Bécset jelentékenyebb kiadás nélkül is, akár puszta sétálgatással, az utazási irodák legkisebb igénybevételével. Nem beszélve arról, hogy útközben is jobban szétnézhetne. Felkereshetne még egy sor helységet az általánosabb tájékozódás igényével. S perzse, Ausztrián túlra is eljuthatna. Mert — ugye? — korántsem csak az említett ország jelenti a világot. Beláthatatlan, bejárhatatlan a glóbuszunk, még elérhetőbb részei is sokunkat életre szóló programmal csábítanak. Nem utolsósorban pedig — ha közhelyként hangzik is — saját hazánk sem szűkölködik éppen élményt adó értékekben, nevezetességekben, amelyeket szintén érdemes lenne közelebbről, jobban megismerni. Anyagilag biztosan gyümölcsözőbb egy-egy „seftutazás”, a többszöri még inkább. Ám kérdés: valójában az ilyen éri-e a legtöbbet? Lehetünk-e igazán elégedettek, ha ugyan birtokunkban tudjuk a legdivatosabb, legértékesebb cikkeket, de többre nem figyelünk, minden más mellett elsuhanunk, minden egyebet kirekesztünk az életünkből, úgy lépünk át a „túlsó partra”, hogy a világról alig tudunk valamit? Aligha. AZON LEGYÜNK hát, hogy az időnkből több mindenre fussa. Annál is inkább, mivel még a legjobb szándék, akarat mellett is csak kevésre telik. Legfeljebb ismerkedhetünk a minket körülvevővei — de igazán megismerni képtelenek vagyunk. Gyóni Gyula A kedvencek egészségéért... A Heves Megyei Állategészségügyi Állomás egri állatkórházában évente 5200 „beteget” látnak el, gyógyítanak az itt dolgozó szakemberek. Feladataik közé tartozik a megye mezőgazda- sági és háztáji nagyüzemeinek 200 ezer sertés- és 50 ezer szarvasmarha-állományának állategészségügyi felügyelete is. Az idegenforgalom kapcsán ide látogató külföldi vendégek négylábú kedvencei is itt kapnak megfelelő ellátást, ha igénylik. Alfred Seiter a bécsi posta dolgozója az egri kempingből tért be négylábú kedvencével, „Lá- ra”-val, a német juhásszal kezelésre A dobermann kutyusnak csontrendszeri problémái vannak . . . (Fotó: Szabó Sándor — MTI) Az állatkórház mentőautójából egy sérült „pacit” vezetnek elő
