Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
Népújság, 1988. augusztus 20., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. Feleki Kamill 80 éves Személyes ismeretségünk harminchat éve kezdődött, amikor az első interjút készítettem vele. 1952-t írtunk, s ezt csak azért tartom elmesélésre érdemesnek, mert jellemzi korunk és gondolkodásunk akkori torzulásait. Feleki Kamill akkor éppen a Luxemburg grófja Sir Basil szerepében bűvölte el a közönséget, s azt találtuk ki akkori munkahelyemen, a Béke és Szabadság című képes hetilapnál, hogy Feleki Kamill elmondja majd nekem sikeres szerepformálásának első számú titkát. A kor őrülete az volt, hogy mindezt nem bíztuk a véletlenre, előre elhatároztuk, a színész mit fog mondani. A Sztanyisz- lavszkij-módszer egyedül üdvözítő voltáról beszél majd, mert a saját tehetsége ugyan mennyit érne enélkül? A voluntarista politika mindenre, a kultúrára is rányomta a bélyegét: akkoriban még írni is így kellett, no meg nyilatkozni, s mentségünk csak annyi, sokunknak legalábbis, hogy tiszta hittel csináltuk. Meghívott ebédre Kamillka (csak így szereti hívatni magát, mindig utálta a „művészura- zást”), a magánéletben bűbájos volt és barátságos és szellemes és eredeti. A Sztanyiszlavszkij- módszer különben — amelyről az akkori kötelező szemináriumokon persze ő is hallott már — csakugyan értelmes és használható színházi elveket fogalmazott meg. Csakhogy ezek legtöbbjét Feleki Kamill már akkor tudta, amikor Sztanyiszlavszkij- ból még az Sz betűt sem ismerte, így hát tulajdonképpen egy dolog maradt fenn csak abból a hajdani riportból, amit ma is maradéktalanul vállalhatok: az, hogy leírhattam, Feleki Kamill nagy színész! Kérdéses azonban és mindig is az volt, hogy vajon ő maga, bármilyen hízelgőnek tűnjék is ez ránézve, vállalja-e ezt a jelzőt? Ő ugyanis meglepően szigorú, konzervatívnak látszó elveket vall a színművészetről. Mellesleg: éppen emiatt, vagyis az elvek gyakorlati betartása miatt nagy színész. Az ő megfogalmazása szerint azonban nincs se „nagy” színész, se „jó” színész, hanem — s azt sem tagadta egyetlen nyilatkozatában, hogy a dolgot egyik feledhetetlen partnemőjétől, Gombaszögi Ellától tanulta — „csak színész van”. Feleki és Gombaszögi Ella ugyanis ezt vallják: „Mi az, hogy jó színész? Van villa, kanál, szőnyeg és van színész. Aki nem jó színész, az talán kanál, villa, vagy szőnyeg, de — nem színész!” Lehet, sőt: bizonyos, hogy ez túlzás. A meghatározás mögött azonban az van, hogy a kötelességet mindig a legnagyobb alázattal és a maximális erőkifejtéssel kell teljesíteni! Színész számára ez a kötelesség a játék, és ő életének immár nyolcvan, illetve színészi pályafutásának hatvan esztendeje alatt ezt mindig így csinálta. Olykor ezért nevezték összeférhetetlennek, de legalábbis nehéz embernek. Mert soha nem kötött kompromisszumot, soha nem viselte el — és mindig volt bátorsága szóvá is tenni! — a partnerek léhaságát és lazaságát. Igen, ehhez erkölcsi bátorság kellett, vállalni, hogy esetleg strébernek, esetleg konformistának nevezik. És amikor képtelen volt maga rendet teremteni a fellazult előadásban, levonta a végső konzekvenciát: kilépett belőle. Megesett, hogy a színházból is, talán ez az oka, hogy többször is „végleg” visszavonult a színpadtól —, aztán egy-egy igen jó szerep visszacsábította. Nem volt még húszéves, amikor először színpadra lépett a Király Színházban. Pedig előtte, Rákosi Szidi színiiskolájának növendékeként, már csaknem ki- szuperálták. A Királyi Színház (amely Rákosi Szidi fiáé, Beöthy Lászlóé volt) rendezője a színiiskolában keresett statisztákat, mindenki sorbaállt. Felekit azonnal kiállította a sorból, mondván: ez a fiú olyan kicsi, hogy nem éri meg a napi 2,60-as statisztapénzt. Ugyanez a rendező egy év múlva azt nyilatkozta róla: ezt a gyereket idővel úgy fogja megtapsolni a közönség, mint most Rátkait. Nos, ez a második jóslata vált be. Egyébiránt annyiban hasonlatos Rátkai Márton és Feleki Kamill pályaképe, hogy mindketten nagyon sokáig a könnyű múzsát szolgálták, a legtüzesebb táncoskomikus hírében álltak, mígnem kiderült róluk, hogy egyszersmind a legnagyobb drámai színészek is. Ha van tudatos színész, Feleki Kamill igazán az. Minden szerepének minden másodpercét megtervezi, kidolgozza, begyakorolja — azért hat nála minden annyira spontánnak, mintha ott, előttünk, abban a pillanatban születnék minden cselekedete, keletkeznék minden gondolata. Miska pincér a Csárdáskirálynőben, Peacock a Koldusoperában, az Állami áruház Glauziusz bácsija, a Napsugár fiúk, a Waterlooi csata, a Nagybácsi, az Orfeusz az alvilágban, A nadrág, a Sybill és sorolhatnám még a darabokat, meg a benne játszott szerepeit a végtelenségig, de minek? Egyhangúvá válnék a részletezés, mert mindegyik mellé csak azt tudom írni: ebben is kitűnő volt, meg abban is, itt is vastaps köszöntötte, meg ott is óriási sikert aratott —, a színháztörténet aligha jegyzett fel fellépései között egyet is, amelyben megbukott volna. A színházat nem a színészeknek találták ki, hanem a közönségnek — nyilatkozta egyszer. Igaz, de mit érne az egész ilyen színészek nélkül, mint amilyen Feleki Kamill? Érre csak megvonja a vállát, s annyit mond szerényen, talán álszerényen, de neki az is megengedhető: „Kicsi vagyok, selypítek, de eljutottam idáig. Ennyi volt bennem.” Néha milyen sok tud lenni az az ennyi! Barabás Tamás „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. . ■” Bródy és Gárdonyi után a 150 éve elhunyt Kölcsey Ferencet köszönti az emlékezés. Annak a szoros kapcsolatnak, amely társadalmi életünkben a felvilágosodás és a reformkorszak között az 1820-as évektől kezdve kialakult, létrehozója a nemzeti függetlenség visszaszerzésének és a polgári átalakulás szükségességének felismerése volt. Ám a két célért folyó törekvés sokáig külön utakon járt, nemegyszer egymást keresztezve. Az egymásra találás és összefonódásuk csak a reformkorszakban valósult meg. Fejlett polgárság htján az új eszmék harcosa a nemesi uralkodó osztály haladó rétege: a liberális ellenzék. Ebből a rétegből került ki Kölcsey Ferenc is s tűzte zászlajára a „haza” és a „haladás” jelszavát. A költészet, az irodalom minden korban tükrözi a történelmi és társadalmi események nyomán támadt érzéseket és gondolatokat: a reformkor irodalma pedig már jellegzetesen politikus költészet. Már a fiatal Kölcsey tele van a francia forradalom jakobinus örökségével, egyre jobban felsejlik benne az érlelődő magyar „negyvennyolc”, s az elnyomott, feudális Magyarországból egy szabadabb, műveltebb, polgárosultabb Magyarországba vágyik. A nyelv programját együtt vallja Kazinczyval, országgyűlési beszédeiben, melyeknek művészi nyelvén egy Kossuth szónoki stílusa csiszolódott, a humanizmus, a nemzeti egység s a nép sorsa javításának vágya találkozik. Parainézise nemcsak a reformkori ifjak elé állítja eszményképül a közéleti tisztaságot, de a mai ifjú magyar nemzedék számára is megszívlelendő tanítás. Kölcsey lelkén átviharzanak korának legnagyobb kérdései, s nem meglepő, hogy nem egy versében a pesszimizmusba zuhan. A magyar feudális elmaradottság szorongató élménye előbb provinciális környezetében, majd a fővárosban nehezedik rá súlyos nyomásként. Egyformán harcolnia kell az értetlenséggel és a titkosrendőri megfigyeltetéssel, de rendületlenül küzd az egyetemes emberi haladás részeként felfogott demokratikus patriotizmusért. A magyar nemesi ellenzék, a nemzeti ellenállás megyei és rendi korlátoltsága, a haladásért való harc törpesége miatt érzett fájdalom torzul gúnnyá a Vanitatum vanitas- ban, s vezeti el a nemzethalál víziójáig a Zrínyi dalában. így lesz Kölcsey akárhány versében a fájdalom kifejezője, de azé a fájdalomé, amelyből elhatározást érlelő érzések és hazafiúi tettvágy fakadnak. Hazafias költészetének mai megítélésünk szerint is egyik legnagyobb remeke a HIMNUSZ. 1823-ban, amikor megjelenteti, az ország már forrong a törvénytelen újonc- és adószedés miatt; az önkényes rendelkezések nemcsak az ország függetlenségét veszélyeztetik, de a kiszipolyozott polgárság nyomorát is fokozzák. A nemzetébresztésnek irodalmi eszköze ebben az időben a dicső múlt és a sivár jelen összehasonlítása ... A Himnuszban jelen van a nemzeti öntudat, de ugyanakkor a fájdalmas önbírálat is. A költő mondanivalóját a cenzor megtévesztése céljából a régmúlt „zivataros” századaiba helyezi, a nemzetsors felpanaszlása Istennek a XVI- XVII. századi prédikátorok zordságával hangzik el ajkáról, de valójában itt is saját korához szól. Az áldások és büntetések felsorolásával vázolja történelmünk dicső és fájdalmas mozzanatait: a földnek természet adta termékenységét, a honfoglalás, a Hunyadiak nagyszerű korának képeit idézi, de emlékeztet a nemzeti katasztrófákra is: a mongol dúlásra, a török rabigára. Ä belső bűnök közül egyet említ, mint legártalmasabbat: az egység hiányát, a széthúzást. Akárcsak az egykori hittérítők, más reális erők hiányában Kölcsey is a természetfölöttihez, Istenhez fordul, hogy áldást, de legalább szánalmat kérjen a bűneiért sokszorosan megszenvedett magyar népnek. Borúlátását ez az egyetlen fénysugár képes feloldani. Soha nagyobb karriert nem futott be magyar vers, mint Köl- cseynek ez a verse. A húszas évektől egyre jobban megérett az idő, hogy nemzetünknek legyen egy olyan éneke, amely majd helyettesíteni tudja az addig énekelt és meggyűlölt „Gott erhalte”-!, amelyet majd nemzeti himnuszának tekinthet. Amióta Erkel Ferenc 1844-ben az általa megzenésített Kölcsey-verssel elnyerte a Nemzeti Színház pályadíját, a költői gondolat egy zseniális zenei alkotó dallamával szárnyalhat, s mert a vers mondanivalója az egész nemzethez szólt, a nemzet himnuszává válhatott. A szöveg és dallam együtteséből valami csodálatos erő árad, amely létünk és cselekvéseink hétköznapjait ünneppé varázsolja: összetartozásunkra figyelmeztet: hiszen egyazon hazának vagyunk gyermekei. Hol harci riadó, hol inkább templomi áhítat szülötte, amely békességért eseng. A gyermek általa érti meg: mit jelent az, amikor egy nemzet imádkozik: a győzelmi emelvényen álló marcona hős nem szégyellni kicsorduló köny- nyeit, mikor a nemzet himnuszának hangjaira magasba kúszik a magyar lobogó; az aggastyán „vigyázzállásba” rendezgeti fáradt tagjait, miközben elszoruló torokkal énekli: Isten áldd meg a magyart! Benne van utolsó két sorában az önfelmentés bűneinek következményei alól, hiszen annyit szenvedtünk már, hogy a jövőért is megbűnhődtünk. És ehhez a tudathoz társul a velünk maradó remény, hogy egyszer mégis csak eljön a „víg esztendő”, a boldogabb jövő minden igaz magyar számára, határainkon innen és — határainkon túl . . . Abkarovits Endre Filmforgatás a Várban „Az ördög Bécsben” címmel, bérmunkában filmet készít a Mafilm Nemzetközi Osztálya a Budai Várban. A megbízó az amerikai Walt Disney Stúdió. A régi autókat, lófogatukat felvonultató jelenet az 1938-as időket idézi. Rendező: Arthur Siedelman. (MTI FOTÓ — E. Várkonyi Péter) Mindennapi nyelvünk A versbeli idegen szavak szerepvállalása A versszeretők nagy tábora eltérő módon nyilvánít véleményt az idegen szavak versbeli szerep- vállalásáról. Vannak, akiket szinte zavar és ingerel, hogy napjaink versköteteiben megszaporodnak az olyan alkotások, amelyek hivalkodó módon példázzák az idegen szavak felesleges és célszerűtlen felhasználásának divatját. S ebben a jelenségben és gyakorlatban nyelvünk önvédelmi erejének gyengülését is látják. Mi most az idegen szavak versbeli szerepvállalásának hátterében meghúzódó sajátos tartalmi mozzanatok, érzelmi és indulati töltésű áthallások tekintetbevételével kívánjuk megmutatni, hogy egy-egy idegen szó esztétikai és stiláris célzattal hasznos eleme lehet a költői mondanivalót megfogalmazó szövegrészieteknek. Garai Gábor Túlélés című költeményének azt a szövegrész- letét mutatjuk be, amelyben a kulcsszói szerepet két idegen szóra bízta a költő: „Defenzív gének rendelik /ezt a védekezést,/ A kényszer-agresszivitást /nem ússza meg a védtelen se”. A pontos, az egyértelmű mondanivalóra utaló idegen terminológiák korszerű és időszerű kicsengést biztosítanak az egész vers belső logikájának és gondolati tartalmának. A megfelelő környezetrajzban, ironikus célzattal ugyancsak Garai Gábor éppen az idegen szavak halmozásával mutat be egy mai szerkesztőséget, s annak okoskodó, szakszerűsködő, s az idegen szavak használatával hivalkodó főnökét: „Egy őszi napon a szerkesztőségben /főnöke hívatta, s szólt /Kassák Lajostól — verseket kérsz: /a konszolidáció organikus/processzusában olyan magas szintre /jutottunk, úgy véljük/ hogy ezt a színt is/ tolerálhatjuk még — persze mértékkel” (Garai: A férfi). Az idegen szavak halmozása sajátos stíluseszköz a vers idézett szövegrészletében, s a megfelelő magyar szavak, a megszilárdulás, folyamat, szerves, megtűr, nem alkalmasak a szerző elítélő kritikájának közvetítésére. Hasonló jelenséggel állunk szemben Fabó Kinga Csupa Miss Havisham című versének abban a szövegrészletében, amelyben az idegen szavak halmozása a nagypolgári rétegek és az idegen nyelvi műveltségüket célszerűtlenül fitogtató személyek ábrázolásában elhatároló szerepet kapott: „Egzaltált egzotikus elit és exkluzív /Elzárt magasnyakú extrém. . ./ Csupa bolond Kisasszonyok, Baroneszek . . .” A versbeli beszédhelyzetben, az elítélő és gunyoros költői szándék megfogalmazásában a szertelen, furcsa, előkelő, elzárkózó, túlzó magyar megfelelők a vers kommunikációs irányultságát tompították volna. A szójátékszerű fintor és a nyelvi meglepetés, továbbá az azonos vagy hasonló hangzáson alapuló szójáték sajátos szerepkörének vállalásáról árulkodnak azok az idegen szavak, amelyek az alábbi versrészletekben jutottak kulcsszerepekhez: „Akit illet, annak nonszensz,/hogy nem ihlet, midőn non szesz’’(Ladányi Mihály: Helyzetdal). — „Egy nagy gumi az élet, egymáshoz szorít, és nem ereszt, szürke levet csak, navigare neszeszer est" (Parti Nagy Lajos: Diletták), A navigare necesse est (hajózni szükséges) nemzetközi szólásforma alakjának és mondanivalójának visszájára fordításával a nyelvi humor merész jelentkezésének tanúi lehetnek a versolvasók. Még egy tanulságról befejezésül: az idegen szavak használatának megítélésében a megfelelő beszédhelyzetet és szövegkörnyezetet is tekintetbe kell vennünk, s azokból kiszakítva, önmagukban az idegen szavak használatának célszerűségéről nem ítélkezhetünk. Dr. Bakos József Kölcsey Ferenc (1790-1838)
