Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-12 / 192. szám
é NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 12., péntek GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Együtt az emberért! Józanságra törekszünk Hatvaniak az alkoholizmus ellen I Nem hiszem, hogy lenne olyan felnőtt nia Magyarországon, aki ne hallott volna rémítő statisztikai adatokat, vagy ne tudna a szűkebb-tágabb környezetéből példákat mondani az alkoholizmus pusztításáról. Elmondhatjuk, hogy az egy személyre jutó szeszfogyasztásban a világ élvonalába küzdöttük fel magunkat. Az alkohol térhódítását figyelmeztető mérföldkövek jelzik: az esetenként teljesen fellazult rend, fegyelem, a széthullott családok; a magányos, illetve intézetekben nevelkedő gyermekek sokasága; az értelmetlen halál az utakon. De itt kell említeni a rengeteg erőszakos bűncselekményt; a magas — és éppen a legaktívabb korosztályt sújtó halálozási arányt; az öngyilkosságokat, stb. Van statisztikai adatunk az alkoholforgalomról, de még ma sincs arról, hogy mennyi anyagi kár származik a túlzott mértékű szeszfogyasztásból. Azt már megpróbálták összesíteni, hogy mennyit taksál a közvetlen kár (az igaz, hogy ez több csatornára oszlik, a bevételek viszont egy- gyen jelennek meg), azonban a közvetett károk még óvatos becslések szerint is elérik a közvetlenek volumenét. S mindezek mellé még oda kell tennünk az erkölcsi és politikai veszteségeket is. Nálunk évezredes hagyománya van az ivásnak, a „magyar virtusnak” — s csak közel 30 éves történelme az ellene való szervezett küzdelemnek. S a sórs iróniájaként a küzdelem időszaka alatt növekedett a fogyasztás, s hatványozottan jelentkezett a kártevés. Már nem csak a férfiak, hanem — sajnos egyre nagyobb számban — a nők és a fiatalkorúak is rabjaivá váltak és válnak. A megoldás nem e harc feladása, hanem sokkal inkább szélesítése, társadalmasítása. Az adminisztratív szabályozás eredménytelensége egyre inkább felszínre hozta azokat az erőket, akik nem hajlandók tétlenül nézni az „új morbus hungaricus” dúlását, s az utóbbi idők új — megújulást hozó — szelei tisztára söpörték az utat a társadalmi szervezkedés előtt. Napjainkban kezd rádöbbenni népünk, hogy már nem is csak a jelen felnőtt generáció, hanem gyermekeink, unokáink fogják kifizetni italszámláinkat. Az alkohol roppant alattomos mét.ely: a kapcsolatba lépés első szakaszában általában örömét leli benne az ember, — s a kedvezőtlen, riasztó hatása csak akkor jelentkezik, amikor már nagyon nehéz tenni ellene. A fogyasztás növekedésével egyenes arányban csökken a szervezet és a társadalmi környezet toleranciája is, a jópofáskodó, spicces cimborából megvetett, lenézett, elítélt lesz. Ma még ritka, hogy időben és humánusan be tudnánk avatkozni. Magánügyként kezeljük, pedig tudjuk mindannyian, hogy korántsem az. A humanitásra, emberi jogokra hivatkozva közönyösen tapossuk sárba az igazi humanista társaink iránt érzett felelősségérzetünket. Belül tudjuk, hogy tenni kéne, de a legtöbben nem tudjuk, hogy mit és hogyan! Ezt próbálják a közelmúltban megalakult „Józan Élet” Egészség- és Családvédő Egyesületek megtanulni, megtanítani és megtenni. Ilyen a hatvani egyesület is, amely a Hazafias Népfront keretén belül működik. Ez is azt példázza, hogy a társadalom legszélesebb rétegeire számít, legyen az kommunista vagy hívő, munkás, paraszt vagy értelmiségi, nő vagy férfi, felnőtt vagy gyermek. Félreértés ne essék: nem önmegtartóztatást, alkoholmentes világot akarunk. Mint már nevünk is mutatja: józanságra törekszünk, mértékletességre, önfegyelemre akarjuk megtanítani magunkat, barátainkat, gyermekeinket. Nemcsak a szervezet biológiai felépítésén múlik, hogy kiből lesz alkoholista, hanem a szokásainkon, környezetünkön, kultúránkon. Ezért az elkövetkező nemzedék érdekében is fel kell emelni szavunkat az alkoholos italok burkolt reklámozása ellen. Teljes absztinenciát hirdetünk a közlekedésben, a terhesség időszakában (persze a szoptatás idejére is), a munkahelyeken, a mértéket vesztett és gyógyulni akaró alkoholbetegek körében. Szigorú intézkedéseket várunk az illetékesektől a fiatalkorúak kiszolgálási tilalmát megszegőkkel, a lerészegítőkkel szemben. A hatvani egyesület is elsősorban a fiatalok körében kíván tevékenykedni. Az iskolákban — társadalmi segítséggel — be akaijuk vezetni az olcsó rostos üdítőital forgalmazását. Az egyesület klubjaiban és baráti köreiben rendszeres — józanságra, egészséges életvitelre, kreativitásra nevelő — programokat biztosítunk. Tekintettel arra, hogy az alkoholizmus sok családot sodor válságba, a bajbajutottak részére bürokráciamentes és azonnali segítséget kívánunk nyújtani. Bővíteni és állandóvá kívánjuk tenni a telefonos lelki segélyszolgálatot, jelzőrendszert akarunk működtetni, amelynek feladata a válsággócok felderítése és a hatékony, de tapintatos beavatkozás. Az alkohol világa mellé meg akarjuk honosítani az alkoholizmustól mentes világot, igazi emberi kapcsolatokkal, az alternatívák közül az egészséges életmódot választó gyermekekkel, felnőttekkel. Hisszük, hogy győz a józan ész, hiszünk a humanitásban, a szolidaritásban, hiszünk abban, hogy a társadalmi összefogás ereje e förtelmes járványra is medicinát jelent. Hiszünk az emberi felelősségérzetben, az önzetlen segítőkészségben. Aki velünk együtt ugyanígy érez, kérjük, hogy a Hazafias Népfront Hatvan Városi Bizottságát keresse fel. Az egyéni jelentkezők mellett kollektívák támogatására is számítunk. — Szolnoki Csaba egyesületi aktivista Románia 1988 nyarán Szabálytalan útínapló (5. befejező rész) Sok kulturális intézményt mutatnak be számomra: iskolák, múzeumok, színházak sorát. Nagy gondot fordítanak a művelődésre és a kultúrára: az izmosodó nemzeti tudat, s az „egységesülés” igazi műhelyei ezek. Kötelező a tíz osztály elvégzése, s ahogy a iasi 22-es számú általános iskolában tapasztaltam: szigorúan számon is kérik, s magas színvonalú az oktatás. Ráadásul sokkal kevesebb a veszélyeztetett gyermek, mint nálunk: az ottani 1400 tanulóból csupán hétre figyelnek külön. Hazánkban egy lakótelepi iskolában jóval nagyobb volna ez az arány. Az együttműködés kitűnő a szülőkkel: a legkisebb kérdéstől a leg- nagyobbig. A tantestület kísérletező kedvű, például bevezették tantárgyként a sakkot, mivel — ahogy mondják — fejleszti a logikát. Egyébként nagyjából ugyanaz jellemzi az iskolai életet, mint hazánkban: talán a nyári közös tengerparti kirándulások jelentenek különbséget, melyeken a tanulók többsége részt vesz. A szünet június 26-tól szeptember 15-ig tart, úgyhogy még alkalmam nyílt találkozni a gyerekekkel is az utolsó tanítási napok egyikén. Olyanok, mint a hasonló korúak bárhol a világon: talán ruházatuk kevésbé színes. Az intézményben itt is, ott is a nép vezetőjét éltető transzparensek, tablók. Egy magyarul beszélő kislányra bukkanok közöttük, erdélyi nagyszülőktől ragadt rá a nyelv. Mikor szólítják, tisztességtudóan áll fel a pádból, de szégyenkezik: szavát sem igen lehet venni. Szóba kerül a bukási arány is, amely meglepően alacsony. Amikor az ok felől érdeklődöm, elmesélik, hogy aki kétszer megbukik, azt egy különleges iskolába íratják át. „Az ijedtség—jegyzem meg — biztos szárnyakat ad. „ Valahogy úgy” — válaszolnak mosolyogva. Az ismerkedést a Victoria nevű ipari iskolában folytatom, ahol háromezren sajátítják el a szövést, szabászatot, a kötést, a gyapotfeldolgozást és a gépjavítást. Főleg a várost és a megyét látják el munkaerővel. A tájékoztatóban jól felszerelt, modern laboratóriumokról, tanműhelyekről hallok, viszont a látvány másról árulkodik. A szemléltetőeszközök elavultak, számítógépeknek a hírét sem hallották. A kopott környezetben egyenruhában dolgoznak a lányok, kötelező számukra a szabványviselet. Amikor mindezt szóváteszem, elmondják, hogy napirenden a korszerűsítés, mert nem szabad elszakadniuk a holnap iparától. Bár azt is megtudom, hogy a mellettük lévő gyárban, amely a meghatározó számukra, külföldről leselejtezett gépeket szereltek fel Újabb helyszín: egy gyermekszínház. Nemrég készült el, nagyon impozáns, célszerű berendezésű. De a 12 színészre óriási teher jut: egy esztendőben 400- 450 előadást teljesítenek. A fizetések alacsonyak, a túlterhelés nem mindennapi. Itt is az ön- fenntartás jelszava érvényesül, iskolákkal, óvodákkal tartanak kapcsolatot, hogy a kötelező olvasmányok feldolgozásában segítsenek. Iasiban központi helyet foglal el a múzeum. A kultúrpalota a moldovai uralkodók székhelye volt, a román nemzet egyesülését is itt mondták ki. Múzeumi célokat 1965 óta szolgál s évente egymillió látogatót fogad. A képző- művészeti, a technikai, a hangszertörténeti szárny helyett, a történetit választom most. Gyorsan végighaladunk a termeken, itt is a „több ezer éves folytonosság” tanúbizonyságait sorolják fel. S a végén ott a nevezetes térkép, ami az ország vezetőjének külföldi útjait ábrázolja. A tárgyi bizonyságok a bukaresti nemzeti múzeumban találhatók: az adományok gyűjteménye valóságos kincsestár. Sok-sok termében részben azok az ajándékok láthatók, amelyeket a különböző megyék és tájegységek képviselői készítettek Ceausescu és a felesége tiszteletére. Egyik ámulatból a másikba esek, míg a termeket járom. A legkülönbözőbb tárgyak, rajtuk különböző magasztos pózokban ez a pár. Fémből, kristályból, szövetből, kőből, s ki tudja milyen anyagból mosolyognak rám. A festményeken többször uralkodói pózokban tündökölnek. Máshol úgy tűnik fel az első ember, mint a nagy királyok utóda: Decebal, Trajanus és a többiek leszármazottja. Csodálatos még az a gyűjtemény is, ahol a házaspár különböző tudományos fokozatait, kitüntetéseit mutatják be, s nem mindennapi az az összeállítás, amelyen a külföldi látogatások során kapott tárgyakat állítják ki: rengeteg értékes csecsebecsét, festményt. A katalógusból értesülök róla, hogy hazánkban egy hatalmas herendi vázát kaptak, melyen Munkácsy Mihály Siralomházban című festményének másolata díszeleg. Hiába, mindig volt humorunk. Bukarest egyébként látványosan jelenti az ország szellemi központját. Hatalmas középületek és óriási parkok tagolják. Megnézem az új kormányzati negyedet is, amely a szakértők véleménye szerint ennek az egész társadalmi és állami berendezésnek az építészeti szimbóluma. Leesik az állam, mert valóban gigantikus. Egy régi városrész tűnt el, hogy helyet adjon a tízemeletes minisztériumoknak, s a sugárút végén az új pártszékháznak, amely állítólag ezer helyiséget foglal magába. A föld alatt is húzódnak szintjei, olyanfajta látvány, mintha a piramisokkal, vagy az Eiffel-toronnyal állnék szemközt. A sajátos stílus vagy stílustalanság tovább árnyalja az összhatást: itt minden hasonlat sántít. Valahol igaz az a megállapítás, hogy ebben a kolosszusban koncentrálódik az ország szelleme. ' Ä búcsúzás előtt még nekiszánom magam, hogy megnézzem a vasárnap esti tévéműsort. Az a „Megéneklünk Románia!fesztivál egy darabja. Miről is szólhatna másról, mint az ország vezetőjének dicsőítéséről. Egy megye amatőrjei és hivatásosai szerepelnek benne: munkások és művészek hirdetik az elmúlt, több mint két évtized, az ottani szó- használat szerint a „napfényes Ceausescu-korszak” értékét. Egy megyeszékhely tűnik fel a képsorokon, a főtér egy kb. 30 méteres fotóval díszítve: a főtitkár arcképe. Előtte sok ezer énekes, aki dalba foglalja az első ember jó tulajdonságait. Lenyűgöző, s megdöbbentő az összhatás. A kétórás program jelentős részét ez a sajátos produkció foglalja el. Többször szóba került utam során, hogy román ismerőseimnek mi a véleményük a Magyar- országra menekültekről. Különbözőképpen nyilatkoztak, legtöbbjük azért legalábbis hallomásból tudott a dologról. A sajtó, a televízió, a rádió egyáltalán nem beszél erről a kérdésről. Valahogy úgy foglalnak állást, mint mi néhány évvel ezelőtt azokról, akik tőlünk nyugatabbra keresték boldogulásukat. Azt tartják, hogy vonzza őket a magasabb életszínvonal, de megtanulják, hogy nálunk sem fenékig tejfel. Ritkán merülhetett föl, hogy a kenyérgondokon túl, valami más is az ország elhagyására késztetheti őket. Pedig az összhatás valóban nyomasztó: a fölső kinyilatkoztatásokra figyelő bizonytalanság, a sanda várakozás, hogy hátha az irreális elképzeléseken túllép az idő, nagyon bénítóan hathat. De hát élni kell: legyintenek csodálkozásaimra és megbotránkozásaimra, hogy: „ez van . . .” Esetleg felidézik a mi jelenünk gondjait, amelyeket jobban feltárnak előttük a tömegtájékoztatásban, mint lehetőségeinket. Nemigen értesültek például a világútlevélről. Náluk különleges juttatás a külföldi út, csak csoportosan, és jó előre bejelentve juthatnak a határokon túlra. Még akkor sem biztos, hogy sikerül. A mérlegelés nehéz dolog innen és túl: mi nagyon sok körülményről nem tudunk, ahogy ők is felemásan látják a magyarországi helyzetet. De hozzá kell tenni, hogy azokat az eredményeket, amelyeket a népesedés- politikában, a lakáshelyzetben vagy a gigantikus építészetükben elértek, nem kis áron valósították meg. A kisember „hátán”, a mezőgazdaság erőteljes elvonásaival, az ipar túlfeszítettségei- vel. A látvány persze lenyűgöző: nekik áll az óriási Nemzeti Színházuk Bukarest szívében, amely nálunk egyelőre csak a vágyálmok közé tartozik. A főtitkár és felesége számára külön hatalmas kaput készítettek, amely csak akkor tárul fel, ha ők foglalnak helyet a díszpáholyukban. Egyébként úgy mondják, kultúraszerető, mert gyakori vendég a premiereken. Székhelyét csupán tisztes távolságból tudom megszemlélni, mert páratlan biztonsági intézkedések vigyázzák épségét. A Központi Bizottság jelenlegi székháza előtt a hatalmas tér mind a gépkocsi, mind a személyforgalom elől le van zárva. Ráadásul a karhatalom a fővárosban hangsúlyosan jelen van: a rendőrök géppisztollyal fölfegyverkezve járnak. Állandóan visszatérő vitatéma romániai ismerőseimmel: egyén vagy közösség, jelen vagy jövő . . . Nehezen értik meg, amikor dialektikusabban próbálom értelmezni a dolgot, hogy a személyes szabadság nélkül nagyon nehezen elképzelhető a társadalomé. Hogy a dolgok egymásra épülnek, s ha valamikor, mint most itt gondolják, a kilencvenes években kijelentik, hogy vége a megszorításoknak, mert visszafizettük az adósságot, nem tudnak mihez Jcezdeni. Gazdasági erejük egyébként nem kicsi: a tényleg alacsony színvonalú mezőgazdaságon kívül nem szükségszernek a hiányok. Az üzletek szegényessége nem egyszerű függvénye a gyárak, a téeszek termelékenységének. Azt sem látom be, hogy—a törlesztések ilyen erőltetett üteme jó dolog, tán még a külföldi bankok is meglepődnek ezen a nagy igyekezeten. Benyomásaim inkább arra utalnak, hogy tudati célokat szolgál mindez: egy mozgástér nélküli egyént, s az ezekből kialakuló társadalmat könnyebb agyagként formálni, gyúrni. S arctalanná, jellegtelenné is igyekeznek tenni, úgymond „egységessé” a „közösséget”, egy sajátos szocializmuskép nevében. Újra a repülőtéren. A szokásos vizsgálat, bár némileg lazább, mint amikor érkeztem. S itt ért utam egyik legrosszabb benyomása: egy magyar sportküldöttség tagjai gőgösen és valami felsőbbségi tudattal áthatva veszekednek a repülőtéri személyzettel. Azok nem értik — szerencsére — a trágár káromkodást, de az indulat magasra emelkedik. Fáradtan, elgyötörtén érkezek haza. Budapesten tüntetést szerveznek a romániai településrendezés ellen: kíváncsi vagyok, erről mennyit tudnak majd odaát. Ott, ahol sok olyan embert hagytam, akiket szívesen választanék barátomul,' most mégis egyre több fal emelkedik közöttünk. Tanácstalan vagyok, hogy , miként is érthetnénk jobban egymást. S újra Kazantzakisz szavait mormolgatom: „A kínaiaknak van egy különös átkuk: Szüless te érdekes időben.” Élmények helyett így hoztam útipoggyászomban nehezen emészthető gondokat. Gábor László \ Korszerűsödött a szombathelyi MÁV-személypályaudvar Befejeződött a MÁV szombat- helyi személypályaudvarának teljes felújítása. Az 1986-ban megkezdett és 639 millió forintot felemésztő munka keretében elkészült az aluljáró,-több fedett peron, számítógép által vezérelt utastájékoztató rendszer. A felújított személypályaudvar épülete Az állomás (M TI Fotó: Czika László)
