Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-11 / 191. szám

4.

KULTÚRA

KÖZMŰVELŐDÉS

NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 11., csütörtök

A televízió jövője, a jövő

televíziója

Arc a nyári egyetemről

Ahol a film a fegyver

Az Orion Villamossági Vállalat a Magyar Alumíniumipari Tröszt és a Budapesti Műszaki Egyetemmel együttműködve kétfajta dir- rekt sugárzó, műholdvételre alkalmas parabolaantenna gyártására készült fel. Az antennával együtt előállítják az úgynevezett beltéri egységet is, amely az egyedi és a közösségi vételt teszi lehetővé. Képünkön: Kovács János és Gervin Géza a mérőszobában, az antennával

(MTI Fotó: Balaton József)

Néhány évvel ezelőtt, amikor a műholdas tévéműsorok még csak távoli konkurenciának tűntek, elhangzottak már illetékes és kevésbé illetékes helyekről: a Magyar Televíziónak fel kell készülnie a versenyre. Jó ideig csak mondogattuk, írtuk: közel a kihívás, valamit tenni kellene. Aztán, amikor már itt volt a „nemzetközi szórakoztatás” (egyelőre) három csatornán is, kiadták a jelszót: a versenyben csakis a nemzeti televíziózás hozhat nekünk sikert.

Es ebben sok igazság volt — van. Mert nekünk valóban az az érdekes, az a fontos, ami velünk, életünkkel, létünkkel kapcsolatos. Ami klasszikus és mai irodalmi-művészeti értékeinket mutatja fel a képernyőn. Ami nekünk és rólunk szól. Ami múltunkat, jelenünket és jövőnket idézi politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból.

Aztán a vártnál hamarabb jött a kihívás. A Sky Chanel, a Super Chanel és a TVS programja ontja a krimit, a sci-fit, a westemt, a sportműsorokat, a sikerfilmeket, a pop- és rockkoncerteket — szóval a könnyű szórakozást. Ámbár egyik-másik programban feltűnnek dokumentumműsorok, természetfilmek, nyelvleckék, komolyzenei hangversenyek, némi kísérlet az ismeretterjesztésre, értékközvetítésre.

Magyarországon a közönség feltétlen érdeklődéssel, kíváncsianfogadta az „ égből jött” műsorokat. Egyre többen szereltetnek fel parabolaantennát, egyre többen tartanak igényt a többféle választékra.

No de mit tett a mi televíziónk, hogy versenyben maradjon? Egyesek szerint semmit se kell tennie — ez van, itt magyarul beszélnek, ehhez nem kell külön antenna —, ezt kell szeretni. Ám szerencsére vannak, akik a jobb későn, mint soha elvét alkalmazva, legalább most akarnak tenni valamit. Az külön szerencse, hogy éppen a tévé felelős vezetői is az utóbbi nézetet vallják.

Tény, hogy nincs az az izgalmas kalandfilm, amely felvenné a versenyt egy dokumentumműsorral. Aligha volt nézettebb műsora televíziónknak, mint a

A magyarországi zeneoktatás megújítására kísérleti tantervű 12 évfolyamos képzés indul ez év szeptemberében az újpalotai Kontyfa utcai iskola keretében. A Kodály Zoltán Kórusiskolában az ének-zene órák száma ugyanannyi, mint a hagyomápártértekezletről szóló közvetítés, mint a csernobili katasztrófáról tudósító dokumentumfilm, mint egy-egy fórum, mint egyikmásik gazdasági-politikai műsor.

Csakhogy az ember szórakozásra is vágyik, kikapcsolódásra, elandalodásra, vagy éppen némi izgalomra, sokkra. És akkor aki teheti, átkapcsol a műholdas műsorra, meg az osztrák, jugoszláv, olykor még a szlovák tévé adására is. Nem mintha a hazai kínálatban ne találna olykor felüdülést, művészi katarzist. Olykor. Kivételes alkalmakkor. De nem ám főműsoridőben, hétvégeken,

nyos általános iskolákban, ám itt valamennyi gyerek tanul hangszeres zenét. Az egész napos oktatás során a szabadidős tevékenységbe integrálódik a zenei képzés. Emellett harmadik osztálytól kezdve angolt, hatodik osztálytól pedig intenzív módeste nyolckor. Akkor, amikor még nem ért haza az ember a munkából, amikor holtfáradtan beesett az ágyba, amikor az egyenesen focimeccset közvetítenek, vagy amikor a krimire szavaz a család. És legfeljebb utólag, a kollégáktól, a villamoson, a kritikából tudja meg: valamit elmulasztott.

Külföldi televíziókban (szocialista országokban is) a műsor- szerkesztés — szakma. Tudományos mérlegeléssel sorjázzák egymás után és mellé a műsorokat.

A közelmúltban űj művészeti főszerkesztő — Érdi Sándor —

szerrel orosz nyelvet tanulnak a gyerekek. A negyedik osztályban egy éven át a latin nyelv alapjaival is megismerkednek.

A Kodály Zoltán Kórusiskola első, második és harmadik osztályaiba jó hangú és zenei képességű gyerekek jelentkezését várják,

kapott megbízatást a televízióban. Olyan helyzetben, amikor a kevésnél is kevesebb pénz, technika jut a televízió művészeti műsoraira. (Évente 250 millió forintot fordítanak tévéjátékok, tévéfilmek készítésére. Á Szomszédok című sorozat ebből 40 milliót visz el, miközben egy-egy tévéfilmre 4—4,2 millió forint marad. S az elmúlt 6—8 év alatt az elkészült tévéjátékok száma 70—80-ról 50-re csökkent.)

Védekező-visszaromló helyzetben van a kultúra a tévében is, csakúgy, mint az élet más területén. Országos jelenség, hogy a kultúra, a művelődés a társadalmi érdekszférában háttérbe szorult. A művészet ellen hat a felgyorsult életforma, az anyagi gondok sokasodása — családban, közösségekben és országos méretekben is.

Ám mégis — vagy éppen ezért — most nagyobb szükség van a televízió kultúrateremtő, -terjesztő, értékőrző szerepére, mint valaha.

Felröppent a hír, hogy a tévé második programja a közeljövőben „átváltozik” kereskedelmi csatornává, amolyan állandó MTV-plusz műsorrá. A hír, amely a tévéhíradóban is elhangzott, félreértésen alapult. Szerencsére. De amíg ki nem derült, szakmai körökben felettébb nagy felháborodást okozott. Rendezők, szerkesztők adták tanújelét aggodalmuknak éppen egy országos televíziós ünnepen, a 18. Veszprémi Tévétalálkozón. És ezt jó jelnek tekinthetjük. Akár művészi hitvallásnak is. Valóban ijesztő lenne, ha a televízió lemenne az olcsó szórakoztatás irányába, ha feláldozná idejét — energiáját a mindenáron való pénzszerzésért.

Mit tehet a televízió, ha kevés a pénze, és mégis vállalnia kell a kihívást? Semmi esetre sem azt, amit némelyek javasolnak, vagyis hogy nem kell tudomást venni a versenyhelyzetről. Semmiképpen sem mondhat le — más egyebek mellett — művészeti műhely szerepéről, írókat, rendezőket orientáló feladatáról.

Versenyezni kell, a nehezebb körülmények között is jobban építve a meglévő szellemi tőkére. Azokra a televíziós alkotókra, akik olykor felragyogtatják tehetségüket a képernyőn.

(K. M.)

mindazokét, akik az új tantervű képzés szerint szeretnék tanulmányaikat folytatni. Jelentkezési lapok a XV. kerületi Kontyfa

utcai iskolában szerezhetők be.

*

A jelentkezőket az iskola augusztus végén hívja be felvételire.

Az Egri Nyári Egyetem film- művészeti tagozata ebben az esztendőben újított: nem egy rendezői életművet állított középpontba, hanem egy vonulatot. A vetítések, az elemzések és beszélgetések során arra igyekeznek rávilágítani a szakemberek, hogy a művészeti ág miként tükrözte a magyar falu változásait. A számos külföldi vendég egyike Mario Fiedra, aki Kubából érkezett.

— A kubai filmklubszövetség titkára vagyok — mondja bemutatkozásként. — A havannai filmintézetben dolgozom, amelynek az a célja az 1959-es megalakítása óta, hogy megalapítása a nemzeti filmművészetet, s új nézőközönséget teremtsen.

— Milyen szerepet tölt be Kuba életében a szövetség, amelyet képvisel?

— Nemrégen alakult, 1985- ben, de már 130 közösség tartozik hozzánk. Habár fiatal a szervezet, mégis nagy a nemzetközi tekintélye Latin-Ámerikán túl is. Ezt mutatja az is, hogy a filmklubok nemzetközi szövetsége, a FICC alelnökévé választott. Hazánkban kiemelkedő jelentőségűek, nagyon népszerűek a filmek: föl kell vennünk a harcot az erős észak-amerikai hatással.

— Mifelénk is sok Amerikában gyártott alkotással találkozhattunk, mégsem fogalmaznánk így. Mért ítélik ilyen veszélyesnek ezt a befolyást?

— Úgy látom, hogy Európában igen erősek a kulturális gyökerek. Ezen a földrészen a kommersz művek egyszerűen csak rosszak. Nálunk az amerikai mozi fegyver, amely meg akaija változtatni az emberek gondolkodását, olyan életformát állítva eléjük, amely nem lehet egy latin-amerikainak a példaképe. Folyamatosan érezzük az Egyesült Államok jelenlétét e történetek által, amelyek azért készülnek, hogy „megdolgozzák” az emberek gondolkodását.

— Hogyan lehet egy klubban ezekkel a kérdésekkel szembenézni?

— Nemcsak a művészeti problémákat vitatjuk meg. Ezekben a közösségekben a legrosszabb, legkommerszebb alkotásokat is bemutatjuk, elemezve, hogy mi a hatásmechanizmusuk. Szembeállítjuk velük a jó, a tartalmas műveket, aláhúzva a különbséget. Hozzánk tartoznak az amatőr filmesek is: olyan felvételeket készítenek, amelyek kötődnek a helyi eseményekhez, így gazdagítjuk lehetőségeinket.

— Mennyire ismerik hazájában a magyar filmgyártást?

— Jobban, mint önök a mienket. így például nagyon népszerű nálunk Fábry Zoltán, Szabó István: szép sikert aratott a Redl ezredes, a Mephisto, de sorolhatnám tovább. Talán az a baj, hogy

(Fotó: Szántó György)

a művek ritmusát nagyon lassúnak érezzük. így például Jancsót azért nem fogadta el nálunk a nagyközönség, mert unja a tempóját. Érdekes, hogy egy kitűnő fiatal rendezőnk róla készítette vizsgamunkáját, de mondanom sem kell, hogy nála az események sokkal gyorsabban mentek végbe.

— Nem lehet-e, hogy az eltérő vitalitásból következik mindez, hiszen köztudott, hogy a latinamerikaiak felfokozott életet élnek?

— Négy napja vagyok itt, s úgy látom: nem az életstílusból fakad a gond, sokkal inkább filmnyelvi probléma. Egyébként is: úgy érzem, hogy a magyaroknak nagyon jó a humorérzékük, s ezt sem találom meg az alkotásokban.

— Mit kapott a nyári egyetem eddigi napjai során?

— Nagyon fontosnak tartom a felvetett problémát. Hasznos tapasztalatokkal térek haza: a havannai egyetemen tanítok, s fel fogom tenni a kérdést: miért hiányzik ez a vonulat nálunk? Csupán négy város található Kubában, amelyben több mint százezer ember él. A többi település kicsi. S el kellett jönnöm Magyarországra ahhoz, hogy rádöbbenjek: ezzel az életformával mi nem foglalkozunk. Bizonyára megvan az oka, de ezen még gondolkodnom kell. Az is nagyon megütött, hogy az itt látott művekben a tsz-szervezésről szerezhettem benyomásokat. Nálunk ez napirenden van, ezért külön izgalmas volt szembenézni a magyar tapasztalatokkal.

(gábor)

Megalakult a Kodály Zoltán Kórusiskola

(III/3.)

r

A

lom jött a szemére. — Csak egy óra és rendbejövök. Erzsikém! — már félálomban szólította a feleségét, — hát miért kellett nekünk elválnunk? . . . Jobb így neked? — Elaludt.

Két óra múlva visszament a presszóba, és nekifogott a csöppnyi helyiség tapétázásához. Juci a lehető legolcsóbb tapétát vette, szakadt, mint a rossebb. Ketten voltak. Juci újabb fél üveg ver- muthot tett a pultra. — Igyon. Amennyi jólesik. Én is iszom, a párom nem jön el, ugrott a vacsora. Segítsek?

Kis Mihályt mérhetetlen boldogság fogta el, bólintott, lehet. Elfelejtett minden megaláztatást, nézte a mellette szorgoskodó Jucit, és arra gondolt, hogy talán mégis csak szimpatizál vele

ez a nő . . . Elfelejtette a feleségét, a gyerekeit . . . mindent. Van még egy sanszom, nem hagyom ki, mosolygott magában. Már félig készen voltak a tapétázással, délután négy felé járt az idő, amikor megzörgették a lehúzott vasrácsot. A szokásos férfikompánia állt a bejáratnál. — Kinyitni! Kinyitni!

Juci egy szempillanat alatt megváltozott. Felrántotta a rácsot, vidáman mondta: — Gyertek csak fiúk, gyertek. Mindjárt készen leszünk. Igaz mester?

Kis Mihály nem szólt semmit, leült a földre, és akkurátusán rágyújtott. Nézte a falat, már csak négy tekercset kellett volna felragasztaniuk, ha nem jönnek ezek a barmok . . . Akkor talán minden másképpen történik . . . Vacsorázni is mehettek volna. Együtt.

Juci túláradó kedvességgel fogadta a vendégeket. — Még egy fél óra! Mihály addigra kész lesz. Mit kértek? — A pult mögé szaladt. — Parancsoljatok! A kiszolgálás zavartalan.

Kis Mihály eldobta a cigarettáját, elhárította magától a dicsérő szavakat . . . Hogy milyen klassz minden, milyen ügyes fiú vagy... Na látod, így kell ezt . . . Én megmondtam . . . Tudsz te ... — Bekente ragasztóval a következő tapétacsíkot.

Váratlanul megszólalt a telefon. Juci a raktárba rohant. Sír- va-zokogva mondta, kiabálta: — Hát mégis jössz? Az asztal foglalva van . . . Nem, nem ... Itt minden rendben van. Várlak . . . Gyere, gyere. Azonnal, várlak .. . Életem.

Kis Mihály marokra gyűrte a tapétát, és a földre vágta. Juci könnyes-mosolygósán jött ki a raktárhelyiségből: — Mihály! Gyorsan fejezze be, jön a párom! . . .

Ekkor Kis Mihály lerántotta az első frissen felrakott tapétacsíkot, aztán a másodikat . . . Ekkor lefogták a kezét, és ütni kezdték. Juci üvöltözni kezdett: — Mit csinál maga szerencsétlen? Itt van ezer forint, és tűnjön a fenébe! Takarodjon! Takarodjon innét a fenébe! — Kis Mihály csak mosolygott és ez Jucit még inkább felingerelte. — Te koszos paraszt, hát mit képzeltél? . . .

Kellenék neked, mi?!

Kis Mihály hirtelen tért magához. Az ezrest az overállja zsebébe dugta, és miután lerázta magáról a férfiakat, emelt fővel távozott a presszóból. Semmit nem vitt magával. Még a létrát sem.

Kitántorgott a parkba, lerogyott egy padra, elájult. De az ájulása nem tartott sokáig, kemény férfiöklök térítették magához. Ütötték, verték, ahol érték.

Kis Mihály hajnalban ocsúdott fel. Kereste az ezer forintját, nem volt sehol. Végignézett magán: festékkel és vércsöpökkel volt tele a ruhája. Legyintett, nem számít. . . Felszakadt véres ajkát megnyalta, leporolta magát, és elindult a vasárnapi napfelkeltében.

(Vége) Újhelyi János