Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-10 / 190. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 10., szerda GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3. A KSH Heves Megyei Igazgatóságának jelentése 1988.1. fél évről Megyénkben az első fél év gazdasági folyamataiban az éves nép- gazdasági terv előirányzatával megegyező, illetve attól eltérő je­lenségek, tendenciák egyaránt megfigyelhetők. Gazdasági jelzőtábla 1988. 1. fél él . . az előző év Megnevezés , fé| évének %-ában Szocialista ipar A termelés volumene 93,3 A foglalkoztatottak száma 97,3 Az egy foglalkoztatottra jutó termelés 95,9 A fizikai foglalkozásúak nettó átlagbére 105,4 Kivitelező építőipar Az építőipari termelés volumene 96,7 A foglalkoztatottak száma 97,6 Az egy építőipari fizikai foglalkozásúra jutó építőipari termelés 97,2 A fizikai foglalkozásúak nettó átlagbére 106,4 Kiskereskedelem Eladási forgalom (fogyasztói folyó áron) 109,9 Ezen belül: bolti élelmiszerek és élvezeti cikkek 109,7 vendéglátás 105,6 ruházati cikkek 104,3 vegyes iparcikkek 112,2 A lakosság központi forrásból származó pénzbevételei 111,7 Románia 1988 nyarán Szabálytalan útinapló A szocialista ipar 1988. első félévi termelése 6,7%-kal elma­radt az egy évvel korábbitól. Az átlagosnál jobban csökkent a bá­nyászat és a villamosenergia-ipar termelésének volumene. Csak az építőanyag- és az egyéb ipar ter­melése nőtt. Az egy foglalkozta­tottra jutó termelés 4,1%-kal mérséklődött. A megyei székhe­lyű iparvállalatok és szövetkeze­tek — összehasonlítható áron — belföldre 14%-kal kevesebbet, exportra 20%-kai többet értéke­sítettek, mint az előző év azonos időszakában. A külkereskedelmi célú átadásukon belül a rubelel­számolású némileg csökkent, a nem rubelelszámolású 34%-kal nőtt. A szocialista iparban fog­lalkoztatottak átlagos létszáma 1300 fővel (2,7%-kal) csökkent, jobban, mint egy évvel koráb­ban. Az átlagosnál gyorsabban fogyott a foglalkoztatottak szá­ma a bányászatban, a gép-, az építőanyag- és a könnyűipar­ban, ugyanakkor a villamosener­gia- és az egyéb iparban folytató­dott a növekedése. A fizikai fog­lalkozásúak nettó havi átlagbére 5735 forint volt, 5,4%-kal több, mint az előző év első fél évében. A megyei építőipari vállalatok és szövetkezetek építőipari ter­melésének volumene 3,3%-kal kisebb az 1987. első félévinél. Az egy évvel korábbitól eltérően a szövetkezeti kivitelezők építői­pari termelése is mérséklődött. A félév során 123 lakást adtak át a megrendelőknek, 59-cel keve­sebbet, mint egy évvel korábban. A június végén kivitelezés alatt álló lakások száma 608 volt, szintén 59-cel kevesebb, mint az előző év azonos időpontjában. Az egy építőipari fizikai foglal­koztatásúra jutó építőipari ter­melés értéke 2,8%-kal elmaradt az 1987. első félévitől. A kivitelező építőiparban fog­lalkoztatottak száma 165 fővel (2,4%-kal) csökkent, mérsékel­tebben, mint az előző év azonos időszakában. A szövetkezeti ki­vitelezőknél az átlagosnál job­ban fogyott a létszám. A fizikai foglalkozásúak nettó havi átlag­bére 5767 forint volt, 6,4%-kal több, mint 1987. első fél évben. A mezőgazdaságilag művelt terület valamelyest tovább csök­kent, de a gyep kivételével min­den művelési ág területe nőtt, leg­jobban a szőlőültetvényeké. A kedvező időjárás következtében május végén a vetetlen szántóte­rület 12%-kal kisebb volt az egy évvel korábbinál. A mezőgazda- sági munkák végzésére és a nö­vények fejlődésére eddig az idő­járás kedvező volt, a terméskilá­tások biztatóak. Az állatállo­mány változása csak részben kedvező. Június végén a szarvas- marhák és a juhok száma több, a sertéseké és a tyúkféléké keve­sebb volt, mint tavaly ilyenkor. A gazdaságok a központi árualap­ba vágóállatokból és állati ere­detű termékekből mintegy 9%- kal kevesebbet értékesítettek, mint 1987 első fél évben. A csökkenés a vágóállat és a tojás értékesítésénél különösen szá­mottevő. A foglalkoztatottak száma az állami gazdaságokban 180 fővel (8,2%-kal), a mező- gazdasági termelőszövetkezetek közös gazdaságaiban 1200 fővel (6,5%-kal) fogyott. A kiskereskedelem eladási forgalma fogyasztói folyó áron 9,9%-kai nőtt, összehasonlítha­tó áron azonban 6,2%-kal csök­kent. Az eladott áruk mennyisége minden árufőcsoportban keve­sebb volt, mint 1987 első fél évé­ben. Legnagyobb mértékben a vendéglátás esett vissza, legke­vésbé a vegyes iparcikkeké. Élel­miszerekből és élvezeti cikkek­ből a kínálat összességében ki­egyensúlyozott, a kereslet — az olcsóbb termékek kivételével — mérsékelt volt. Több élelmiszeri- pari termékből (pl. sertéshús, marhahús, vágott baromfi) a ke­reslet mérséklődése miatt az egy évvel korábbinál lényegesen ke­vesebbet értékesített a kereske­delem. A ruházati cikkek több­ségénél a rendelkezésre álló áru­alap megfelelt a jelentősen mér­séklődő keresletnek. A tartós fo­gyasztási cikkek közül nem volt elegendő villamos mélyhűtőből, automata mosógépből, kem­ping- és versenykerékpárból. Ja­vult viszont a kínálat hagyomá­nyos mosógépből, centrifugából, porszívóból, színes televízióból, motorkerékpárból. Az építő­anyagok kereslete továbbra is élénk volt, az igényeket egyes építőanyagokból (pl. égetett tég­la, tetőfedő anyag, fa- és fűrészá­ru) nem sikerült kielégíteni. Szi­lárd tüzelőanyagokból mennyi­ségben elegendő állt rendelke­zésre, a választékhiány azonban továbbra is jellemző volt. A lakosság központi forrásból származó pénzbevételei lénye­gesen jobban nőttek, mint 1987 első fél évében. Leggyorsabban a társadalombiztosítási kifizeté­sek emelkedtek, jórészt az áreme­lések miatti jövedelemkiegészíté­sek következtében. 3. Autónk gyorsan hagyja maga mögött Iasit, a megyeszékhelyet. Nemsokára néhány kisebb tele­pülést érintünk. Egyik kisváros­ban piaci sokadalmat látok: szin­te félve lépek a szegényes porté­kát — zöldséget, ruhaneműt, ba­zárárut — kínáló kofák közé. Legjobban a lángossütők, laci­konyhák hiányoznak, mifelénk túlságosan hozzászoktunk az ilyen helyen ezekhez. Errefelé viszont nagy kincs az élelem: pél­dául a hús, az olaj, a liszt, a pu­liszkaliszt, a cukor jegyre kapha­tó, ha éppen van a boltban. Az adagok szűkösek, s törheti a fejét a háziasszony, miből főz. Ráadá­sul mindennap kell táplálni a csa­ládot, mivel nagyrészt ismeretlen a nálunk természetes szolgálta­tás: az üzemi, az iskolai étkezte­tés. A legtöbb gyárban a terme­lés három műszakos, s ha végez vagy munkába indul: az asszony­nak helyt kell állni otthon a fő­zéssel, a nem is kis létszámú csa­lád gyomrát megtöltve az állami­lag kiporciózott adagból. Váro­son kincset ér a falusi rokon, de szerencsére sokaknak van is, kü­lönben nehezen lehetne megélni. Első úticélunkhoz érünk, Cu- cuténba, egy 1200 lakosú telepü­lésre, amely elsősorban régészeti feltárásokról híres: egy nagyki- teijedésű ötezer éves kultúrát e faluról neveztek el. Még három falu tartozik ide, ezek közül az egyik ezer, a másik 700, a harma­dik 500 lakosú. A legkisebb kö­zülük pusztulásra ítélve. A nép­tanács Cucutenben van: elnöke, s a települések párttitkára Mihai Tun. Szikár, cserzett arcú paraszt- ember, aki első látásra is szóki­mondónak, egyenes jelleműnek tűnik. Mint elmondja, a falvak egy termelőszövetkezetbe tömörül­tek. Ennek a terveivel is ő számol el. Ez az erős központosítás — mint kiderül — az utóbbi évek fejleménye. Eleinte nem tetszett a tsz vezetőinek, hogy beleszól a munkájukba a néptanács, de már kezdenek beleszokni. Egyéb­ként kicsi a különbség a falvak között, csupán annyi, hogy a leg­kisebben nincs kultúrotthon. A tsz-tagok fejenként három­Hogyan szokták mondani? Is­ten látja a telkemet, soha nem iri­gyeltem senkitől semmit. Úgy voltam vele, mindig tudtam, mi az, amit elérhetek és mi az, amit nem. Ha valakinek több jutott a földi javakból, mint amennyi ne­kem, egyszerűen tudomásul vet­tem. Erre a belenyugvásra pedig eddigi életem néhány évtizede alatt elég sokszor nyílt módon. Nálunk ez már csak így van: az ember kénytelen bizonygatni, hogy semmiféle rossz szándék nem vezeti, ha valamiről a véle­ményét megkísérli megfogal­mazni. Mert nálunk ez már csak így van: nem szoktunk hozzá, hogy véleményt mondjunk, hogy véleményt fogadjunk, mert azt mindjárt okvetetlenkedésnek érezzük. Aki pedig okvetetlen- kedik, az egy lehetetlen fráter, az isten mentsen tőle. Maradjunk csak meg a jó be­vált szokásnál: én nem mondok semmi kényelmetlen dolgot, de nekem se mondjon senki semmi­lyen kényelmetlen dolgot. Hogy ezzel a nemtörődömséggel nem sokra megyünk? Ezt hagyjuk most. Ilyen hosszas magyarázgatás- ból kitetszhet, hogy valami szo­katlan megállapítással akarok kirukkolni. Hát . . . nem taga­dom, így igaz. Miről is van szó? Egy előteijesztésről. A városi hektárnyi földért felelnek. Meg­műveléséért terményjárandósá­got kapnak, csupán az esztendő végén, a zárszámadáskor jutnak pénzhez. Az elmúlt esztendőben 56 lej járt egy munkaegység után, s ezekből megközelítőleg kétszázat teljesített egy tag. A 2300 hektár termőföldet a két kezükön kívül 16 traktorral és nyolc kombájnnal művelik meg. Sok fejtörést okoz, hogy kevés a benzin. Fogatokat használnak a szállításhoz: a tsz 40 szekérrel rendelkezik. A faluban élők a terményjára­dék egytizedét a helyi sütödének és kenyérboltnak adják át, vagy pedig maguk dagasztják a ke­nyeret. A háromezer lakóra együttvéve tizenegy személygép­kocsi jut, de azokat sem igen használják, mert nincs üzem­anyag. Érdeklődésemre elmondja, hogy ne higgyem, hogy nehe­zebb itt az élet, mint városon. Több az élelem az éléstárban: ott a liszt, a kukorica, a hús, jegyre csak az olajat és a cukrot szerzik be. A pénzhez nem szoktak hoz­zá a parasztok, így nem hiányzik nekik a havi fizetés. Úgy mondja, hogy ez az egy, pusztulásra ítélt falu majd „szé­pen kihal”. Nagyrészt öregek lakják, ahogy túlnyomó többség­ben az idősek népesítik be ezeket a településeket. Építési enge­délyt már nem adnak oda, a há­zak ma is düledeznek. A köz- pontosításnak a haszna az, hogy nő a művelhető terület. Errefelé nem túl sok a gyermek, ahogy mondja: „a vénasszonyok már nem szülnek.” A fiatalok meg el­mentek városra, mert jobb életre vágytak. Három-négy éve azon­ban már nincs üres munkahely a városokban: itt kell, hogy ma­radjanak az ifjabbak is. Számuk­ra már másfajta élet kell, nem elégednek meg az eddigi körül­ményekkel. Egyelőre egy tízla­kásos tömbház épült a központ­ban, fokozatosan teremtik meg a modem létfeltételeket. Ezután elvesznek abba a ne­vezetes múzeumba, amely egy ötezer évvel ezelőtti uralkodó te­metkezési helye. A körkörös épület belsejében ott az óriási, tanács végrehajtó bizottsága en­nek az alapján dönthetett az úgy­nevezett helyi támogatás odaíté­léséről. Magyarán: mennyi tíz­ezer forintot ad úgy, hogy azt so­ha nem kell megadni, és men­nyi tízezret ad úgy, hogy kedvező feltételek mellett kell visszafizet­ni. Azok vehetik igénybe ezt a se­gítséget, akik önerejükből akar­ják lakásgondjukat megoldani. Mellesleg: ez egy nagyon jó üzlet a tanácsnak. Ilyen módon egy lakásügyet letudhat száz-, százhúszezer forint árán. Hol le­hetne ennyiért lakást adni a vá­ros bármelyik polgárának? Díja­zandó kitaláció. Ráadásul, aki kapja, az is jól jár. Még hálás is le­het a tanácsnak. Az is. Aki kap. Mert nem mindenki kap. Lássuk a példát! Kondor Béla és a felesége egy fillért sem kaphat. Ugyanis az egy személyre jutó jövedelmük meghaladja a havi 4000 forintot. Hogy hol kapnak ilyen szép fize­tést? Nem is hinnék. Ezért meg­mondom. Mind a ketten a húsi­pari vállalat dolgozói. Lám, ilyen az élet. Kaphat viszont dr. Várday Kálmán és a felesége, mert az ő átlaguk 2162 forint. Úgy ám! Amikor a szövegben idáig jutot­tam, megdörzsöltem a szemem. Micsoda? Mennyi az átlaguk? Atyaúristen! Hol dolgoznak ezek a szerencsétlenek? Úgyan, kövekkel körülrakott sír. A táb­lákon sok Ceausescu-idézet: az egyik szerint „Ebből a kiállítás­ból meg lehet tanulni, hogyan élt a mi népünk. ” A kisajátított múlt zarándokhelye ez: nemcsak a hi­vatalosan vallott két-háromezer, de egyenesen ötezer esztendős folytonosságról mesélnek a vitri­nek. Azt az államilag táplált tév­eszmét bizonygatják, hogy itt semmi nem szakadt meg: a rög­höz kötött nép megőrizte karak­terét, jellegzetességeit. A racio­nalizmussal átitatott történetírás egy újonnan kialakított nemzet­tudatot táplál: látványos ebben a múzeumban, hogy a tudósok nagy- ívűen konstruált elemzései fel­váltva szerepelnek a tablókon az ország első emberének megnyi­latkozásaival. Bizonyítva, hogy itt nem egyszerűen egy elméleti problémáról, de egy napi politi­kai kérdésről van szó. Mikor magunk mögött hagy­juk mindezt, akkor a néptanács elnöke bosszús mosollyal meséli, hogy nemrégiben a környéket rózsával ültette be, de a felsőbb- ség kiszedette vele, merthogy a tövek francia származásúak vol­tak. „Vesse be inkább lóherével — kapta az ukázt — mert az tős­gyökeres román, és tüntesse el ezeket a virágokat: „Ahol sok a tudomány, ott sok a bolondság is” — gondolom, míg elsétálunk onnét a lóherével borított réten. Kérésemre a halálra szánt falu felé kanyarodunk. Úttalan uta­kon haladunk arra, eső idején vagy télen járhatatlan a kátyús földút. A házak a mondottak szerint nagyon rozogák, bontás­ra érettek, villanynak vagy víz­nek nyoma sincs. De miből is tel­ne bármire is a parasztnak: saját erejéből képtelen segíteni ma­gán. Nincs pénze, magánerőből képtelen házat építeni, vagy re­noválni a régit. Az utóbbi néhány évben csak állami lakások épül­nek, s azok a betontömbök eljut­nak a falvakba is. Azokat viszont képtelenség szétszórni, minden falvacskába külön-külön elhe­lyezni. Amit más országban, így nálunk is a paraszt a saját jószán­tából tett meg; épített, csatorná­zott, vizet vezetett be, az itt elkép­zelhetetlen. Nincs saját erő hoz­kérem. Hol dolgozhatnának? A félj orvos, a felesége pedig peda­gógus. Micsoda jövedelem üti a markukat havonta . . . ! Nem csoda, ha lakást akarnak építeni. Méghozzá nem is más­hol, mint Mátrafüreden. Utó­végre ott igazán potyán adják a telek négyzetméterét. Nem igaz? Különben is abból a havi éppen- hogy kétezer forintos átlagból ne futna egy szép, mátrafüredi ház­ra? Azonkívül még ki tudja, mi mindenre? Gondoljuk csak meg, egy ilyen mátrafüredi ház alig kerül­het bele néhány rongyos milli- ócskába. Azt pedig a kisujjukból kirázzák a havi kétezerből. Nem? A példák pedig világosak: a szegény jövedelmű orvosnak te­lik házépítésre, utóvégre a ta­nácstól 120 000 forintot várhat, ha a végrehajtó bizottság is így látja jónak. A gazdag hentesnek pedig ég­het a bőr az arcán, hogy ő még a markát nyújtotta a tanácsnak, utóvégre havonta több mint négy­ezer forint jut náluk egy személy­re a családban. Hogy van ez? Én már nem tudom. Vagy én látok rosszul, vagy a papírt babo- názták meg, és összevissza fir­kálhatta valaki. Tulajdonképpen mit akarok? Semmit. Elmondtam, hogyan zá. Míg végighajtunk a falun, az arcok üresen merednek felénk: csodálják az autót, amely ritka vendég errefelé. A mozdulatok­ban a kiszolgáltatott létezés las­súsága, csak föntről, a hatalom csúcsairól lehet várni a megol­dást. A szóhasználat egyébként is általában az, hogy ezt vagy azt „ Ceausescu elvtárs adta ", s ez va­lahol fedi is a valóságot: az elvo­nás akkora, hogy az egyénnek már nincs lehetősége semmire. Különösen itt, faluhelyen. A „te­rületrendezés” sokszor emlege­tett fogalma mögött egy olyan szerkezetű gazdaság áll, amely­ből logikusan következik ez az elgondolás. Az extenzív iparosí­tás szakasza lezárult, a városok már nem tudják felszippantani a fiatal falusiak tömegeit. Az in­tenzív szakaszra nemigen akar­nak átállni, belső tartalékot így ez a meglehetősen fantaszta el­képzelés rejteget. Szótlanul emésztgetem ma­gamban ezt a felismerést, míg Hírlan városába érünk, ahol az ottani néptanács elnöke fogad. A tizenkétezer lakosú település — ahogy mondja — a pártfőtit­kár „értelmes vezetése alatt” vi­rágzott fel. Türelmesen hallga­tom a fiatalember hosszas fejte­getéseit: néhány hónappal ez­előtt még munkás volt, onnan emelték erre a posztra. Ezután egy közeli állami gaz­daságba visz utunk. A Maxut tu­lajdonképpen kutatóintézet. Az itteni látogatás romániai utam legszebb élménye. Ugyanis itt a gazda egy Rominger nevezetű mérnök, aki édenkertet terem­tett, a 215 hektáros meggy-, cse­resznye- és almaültetvényből. A lugasos rendszerű sorok eleje ró­zsával van beültetve, míg a szem ellát. Önellátóak: csirkét, disz­nót hizlalnak. Az emberek kere­sete átlagfölötti. A központban a klasszicista kúriából fönséges kastélyt varázsoltak. A főnök va­lódi szakember, ráadásul mene­dzsertípusú vezető. Az álomi tá­jon végtelennek tetsző délutánt töltök: ez az ország e lehetőséget is magában rejti. Kár, hogy töré­keny a varázslat, s a hangulat ha­mar elszáll. (Folytatjuk) Gábor László támadtak bennem furcsa gondo­latok az előteijesztést olvasván. A megoldás? Megfogadom, so­ha többé nem nézem meg, hogy kik kapnak helyi támogatást a la­kásügyük rendezésében. Erre mondta valamikor az egyház: boldogok az együgyűek. Megígérem, nekem még egy ügyem sem lesz ezután. Bosszan­kodjék, aki akar. Emlegesse az a társadalmi igazságot, aki ráér er­re. Robbanjon fel előttem az író­gép, ha mégegyszer ilyen sza­márságok lekopogtatására ad­nám a fejem. Ugye, így gondol­ják? Nagyon haragszanak rám? Belátom, igazuk van, mert elkö­vettem azt a tapintatlanságot, hogy esetleg megzavartam ebéd­utáni csendes szundikálásukat. Belátom, engem nem azért fizet­nek, hogy kellemetlen perceket okozzak az olvasóimnak. Hiszen annyiszor mondjuk mostanában: békés egymás mel­lett élés, tolerancia meg minden. Erre én? Jaj, majdnem elfelejtettem. Újabban hallani vélek olyan szót is, hogy nyíltság. Vagy csak hal- lucinálnék? Segítsenek nekem a megfelelő választ megtalálnom. Fáradozá­sukat előre is köszönöm! G. Molnár Ferenc Többszörösen érthetetlen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom