Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 186. szám (187. szám)

NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 6., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. BARTHA LÁSZLÓ NYOLCVANÉVES Bartha László műtermében (Molnár Edit felv.) Kolozsvárott született 1908. augusztus 5-én. A festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a tör­téneti korszakok szerint osztá­lyozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éve, amikor — ő maga mondta így — „fejben kellett festenie”. 1933-ban jött el a képzőmű­vészeti főiskoláról, ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanár­segédje volt. Ugyanebben az év­ben — és ennek már ötven éve — fedezte fel magának Tihanyt, a legszebb magyar tájak egyikét. Az erdélyi fiatalembernek min­dig is sokat adott a természet: az erdők, az erdei emberek mellé, most modellül a Balaton és nyu­galmas vidéke kínálkozott. Soly­már István írta róla: „felfedezni a lelki tájának megfelelő másik tá­jat”. Az 1937—39-es éveket Ró­mában tölti mint ösztöndíjas. Ám soha nem lesz a római iskola, az űjklasszicizmus képviselője. Alapvető élményt számára itt az olaszok mindennapjainak meg­figyelése, megélése, az ösztöndí­jas és a helybéli művésztársak,s a művészet jelenvalósága nyújt. Mindegyik időszaka meghoz­za a maga nagy képét: az Önarc­kép főiskolás korában már bizo­nyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló könyvében: „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárá­sa .. . a tömegek biztos érzékel­tetése, a szerkezet gondos meg­választása, a motívumok rend­szerezett kiépítése.” Tihany fé­nyei, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás. A római termést bemutató ki­állítás után ismét fordul Bartha László útja. A háború éveit szü­lőföldjén tölti, a Hargitán, Szé- kelyvarságon, egy pásztorfalu­ban. Itt születnek meg a kemény erdei "embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei. 1946-ban nemcsak az újjászü­lető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb tapasztalatszerzési le­hetőség is előre iendíti: Párizs. 1948-ban érkezik haza tervek­kel, akvarellekkel, immár kitelje­sedett érett festői szemlélettel. És ekkor jönnek a „fejben-fes- tés” évei. Eleinte még dolgozni tud műemlékesként, restaurá­torként, majd 1952-től ez a lehe­tőség is beszűkül. 1955-ben ne­vezik ki feleségét, Veronikát Ti­hanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé tereli. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? — kérdi magától. Aztán megszület­nek az első képek a téli Balaton­ról. A tó rianásos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. A mediter­rán hangulatok, a párizsi akva- rellek, az erdélyi havasok festője, a könyvillusztrátor, a díszletter­vező Bartha rátalál arra az egye­temes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megte­remti képeinek. Felismerhetővé teszi a mindenütt jelenvaló lé­nyeget, szerkezetben és színben, de legfőképpen gondolatban. Solymár István úja róla: „ ... a koloristát nem feltétlenül a har­sány színek jellemzik, hanem in­kább az egyéni összhangzatok.” Kék-zöld összhangzat a rianó Balaton,vörös-fehér az 1962-es Alumínium — ajkai, gyári élmé­nyeinek summázata —, szürke­fekete-viliózó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a ma­gyar képzőművészet egy-egy korszakát is jelzi. Barthánál ugyanis a korsza- kolhatóságnál fontosabb, jellem­zőbb a logikus egymásra épülés­ben kitapintható folyamat. Kö­rüljárja a témát, akvarelljein, gouache-ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esz- szenciája lesz mindannak a ta­nulságnak, amit addig felvetett. A valóságból egyre több általá­nosítható jegyet bont ki. Mai ké­peinél a szemlélőnek egyre hosz- szabb felfedező utat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésé­ben; igaz, jelei egyszerűek, tisz­ták. Mélyeiben közös gondjaink fogalmazódnak. 1968 óta, húsz éve Kőszegen él. A felkapott Tihanyból erdő- sebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lényegre törően fogalma­zott képeit. Hetvenötödik szüle­tésnapján ezt mondta az Életünk munkatársának: „ .. . abból kell mentenünk, amiből valamiféle üzenetet tudunk hozni. Más be­lőlünk nem érdekli a világot”. Torday Aliz Bartha László: Akt (Gere László felv.) (MTI Fotó) Fortuna-kút Veszprémben A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság megbízásából Mihály Gá­bor szobrászművész készítette el az ország első köztéri Fortuna- kútjának szoboralakját. A veszprémi Fortuna-udvarban július 19-én az első Fortuna-napon leplezték le az alkotást. (MTI Fotó: Arany Gábor) Valaki. • • • • Farkas András: EZ IS SZÍNHÁZ Tájékoztató A Világosság összevont számából Etnikum, nemzet, nemzettudat — ez a címe a Világosság augusz­tus-szeptemberi összevont 160 oldalas számának, amely a mai et­nikai és nemzeti problémák új je­lenségeiről és a történelmi gyöke­rekről, az elméleti összefüggések­ről közöl tanulmányokat — a téma ismert szakembereinek tollából. A számot egy rendkívül izgal­mas kerekasztal-beszélgetés vezeti be: Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Kosáry Domokos és Juhász Gyula disputájában többek között szó van arról, hogy hol tart ma a ma­gyar nemzet, ki tartozik bele a ma­gyar nemzetbe, milyen összefüg­gés van a nemzeti tudat fölerősö­dése és a válságból való kijutás esélye között. Igen nagy érdeklődésre szá­míthat Makkai László akadémi­kus tanulmánya a középkori Er­dély etnikai viszonyairól, Galántai József írása az első világháború utáni békeszerződések kisebbség- védelmi koncepciójának kialaku­lásáról, Nyíri Kristóf cikke a ha­gyományról, mint azonosságtuda­tot formáló tényezőről vagy Szabó Miklós nagyigényű munkája a „történelmi nemzet” felfogásáról. Ugyancsak széles érdeklődésre tarthat számot Kovács András ta­nulmánya a zsidókérdés történel­mi dilemmáiról, Báthory János át­tekintése arról, hogy a legutóbbi évtizedben a politikai állásfoglalá­sok miként foglalkoztak a hazai ci­gánykérdéssel. Megemlítjük még a jogtörténész, Herczegh Géza ta­nulmányát arról, hogy a nemzet­közi jog hogyan foglal állást az et­nikumok védelmében. A folyóirat tartalmas nemzet­közi szakirodalmi tallózót is közöl, s szovjet és nyugati cikkek és ta­nulmányok alapján szemlét ad a Szovjetunió mai etnikai-nemzeti­ségi problémáiról. A bontólapon földig omló függöny, előtte, a rivaldatérbe tűzve egy toll. Szálló madár tolla, amit írásra használtak eleink. Aki megpillantja az enyhén ró­zsaszínbe hajló világosbarna be­tűket, arra gondol, hogy vala­mely gáláns lovag helyezi le hó­dolatát a színház múzsájának, Tháliának függönnyel rejtett lá­ba elé. Aki csak egy pillantással méri fel ennek a költői vállalko­zásnak a mivoltát — téved. A gá­láns lovagok alakját a messzi múlt rejti már s bár a szerző, az Eger művelődési életében oly közismert Farkas András nem jelöli meg könyve műfaját, az el­ső sorokból kitűnik, hogy a szatí­ra világába léptünk. A szatíra torzító tükörrel világít rá kora, helyszíne, emberei állapotára, viselkedésére s bár a műfaj olyan régi eredetű, hogy a két és fél ezer éves görög Pratinastól G. B. Shaw-ig ível át, Farkas András­nak még mindig van mit tartani a torzító tükör elé. A szatíra örök életű, míg van, aki kritizál s van kit, mit kritizálnia. Jelen esetben a színház és az élet összevetése adja azt a csil­lámló felületet, ami ebben a könyvben villog. A szerző belép a nézőtérre, mint színházi mű­ítész s már a nézők gyülekezése­kor észre kell vennie, milyen vizslaszemekkel fürkészik egy­mást, hogyan fészkelődnek a ki­csik, fürödvén a nagyok fényé­ben. Majd változik a helyszín. A Hamlet előadása után egy sze­szes- és táncoshelyen összetalál­koznak: a Kritikus és a színház együttese, igazgató, rendező, szí­nészek. Beszélgetés indul, vita parázslik de csak magában az íróban hévül fel olykor, számba- vehető vitafél nincs. A szerep­osztás ürügyén indul a tükör útja. Mindenki megkapja a magáét olyan „érzékletes” jelzőkkel, olyan félreismerhetetlen rajzok­kal, hogy már aggódásunk kíséri a szerző lépteit személyes talál­kozás esetére. Mert kitűnhetik, milyen kockázatos lehet egy kis­városban a szatíra fegyverhasz­nálata az érintettek indulati álla­potának és testi erejének „függ­vényében”. (szakkifejezés a po­litikai-gazdasági tájszótárból) Persze, azért nem kell meg­ijedni. Mert a mű tulajdonkép­pen — vers. Igaz: egy vers. Egyetlen vers. De hát voltak és vannak hosszú versek a Gilga­mestől Juhász Ferencig, aki nem­csak hosszában, hanem széké­ben is hosszú verseket ír, hogy a sorvégek lelógnak a papírról. Farkas ezzel szemben rövid so­rokkal írja meg 4120 sort kitevő költeményét. Különös, hogy minden sora ugyanaz a képlet: — .. —az úgynevezett görög adonisi sor. Makacs fegyelemmel ezekbe a sorokba tömöríti a történetet Farkas András s mert nyilvánva­lóan érzi a buktatók figyelmezte­tését — húszsoronként verssza­kokká metszi a művet. Egyéb­ként is változatossá kívánja tenni a téma feldolgozását s drámael­méleti fejtegetéseit olyan való­ságelemekkel keveri, hogy még a tizenévesek is pálmát nyújtaná­nak feléje. Töpreng és elmélke­dik: ... a Hamlet / lényege-er- kölcs. / És ez az erkölcs / hang­zik ezúttal / Hol nemesebb a / lélek, a tűrés / nyűge alatt, vagy / láza, a tette / pillanatában. / Vallja a jellem /, hány a teen­dő?/ Ebben a bölcselkedő-elemző keretes elbeszélésben egy másik szál is bogozódik. Onnan indul el, hogy a szerző mellé ül egy szép asszony, aki asszonyi forró­ságával már az első pillanatban áthevíti vérét és képzeletét. Ez a szál mindegyre befonódik a me­sébe és annál forróbbá teszi, mi­nél jobban közelednek egymás­hoz a táncolok: Vad, buja szel­lem / búg a zenében, / egyre le­mélyül / mint a sötétség, / mely nem a lélek / cinkosa itt, de / zsarnoka minden / mozzana­tunknak/. . . . mintha e buzgó /. egybekelésben / érteni tudnám, hogy ki, miért öl / hogy ki, miért tud / áldozatot, sőt / marcona tébolyt / összeterelni / asszonyi testért. Ez a néhány sor összevillantja a színházi színpadot az élet szín­padával, a nagy shakespear-i kri­mit a Kék fény rémtörténeteivel, a modern kriminálpszichológia jegyében. Kapor Elemér Nem véletlenül írunk a címbe­li általános jelentésű és használa­ti értékű határozatlan névmás­ról, illetőleg annak gyakori je­lentkezéséről mindennapi nyelv- használatunkban. Több olva­sónknak is feltűnt, hogy köze­lebbről meg nem határozott sze­mélyt jelölő nyelvi forma a leg­különbözőbb'' beszédhelyzetek­ben amolyan mindenre jó szó­alakként jelentkezik. A bizalmas társalgási nyelvben valóban sű­rűn halljuk ezeket a szövegrész- leteket: Valaki csengetett, nyis­son neki valaki ajtót, vegye fel már valaki a telefonkagylót, menjen el valaki a boltba, jöjjön valakivé lem a városba stb. A névtelenségre, a személyte­lenségre is utaló valaki az adott beszédhelyzetben valaki révén személyes jellegűvé válik, és ma­gára érti végül is valaki a határo­zatlan névmás nagyon is határo­zottá váló használati értékét. Fo­kozottabban érezzük a valaki nyelvi forma mögöttes és áthal- lásos jelentéstöbbletében azt is, hogy igen változatos és árnyalt közlő, kifejező szerepet is vállal­ni képes a valaki határozatlan névmás. Ez a példasor is erről bi­zonykodik: Végre én is lettem va­laki; úgy látszik, van valakije; a senkiből lett végre valaki; azt hi­szi, hogy ő a Valaki; talált már valakit magának stb. A sajtó hasábjain megjelent közlések szövegrészleteiben is gyakori a valaki névmás szerep­körének változása, illetőleg tá­gulása: „Azt is megérdemli a cseh-magyar kulturális kapcso­lat kutatása, hogy egy életet szenteljen neki valaki, s nem gondoltam, hogy én magam is ilyen »valaki« leszek.” (Népsza­badság, 1988. máj. 14.) — „A föld alatt nem lehet papírba cso­magolni a mondanivalót. Ha víz­betörés van, nem lehet azt mon­dani, valaki állítsa meg. Minden­ki pontosan tudja, mi a dolga.” (Népszava, 1988. ápr. 22.). A merő gúnyba csomagolt elítélő kritikát érzékelteti ez a szöveg­részlet, s benne a valaki sajátos szerepvállalása: „A törvény nem minden paragrafusa vonatkozik arra, aki Valaki.”(Élet és Iroda­lom, 1988. máj. 13.) Hogy az átvitt értelmű nyelvi formák körét is bővíti a valaki szóalak, arról azok a költemé­nyek tanúskodnak, amelyekben versbeli kulcsszerepet vállal. Garai Gábor Doktor Valaki té­velygései című verskötetének ironikusan szellemes versbeli be­szédhelyzeteiben mutatja be lírai hősét, akinek nevét nagybetűvel írja: Valaki, illetőleg Doktor Va­laki, s aki „rég túl volt azon már, hogy tudja magáról, hogy ő vala­ki”. (A fogadás.) A névmás tu- lajdonnevesített használatával a szóalak stiláris hatása is felerősö­dött; annál is inkább, mert a köl­tő önmagával azonosította az al­kalmilag főnevesített nyelvi for­ma hordozóját. Ladányi Mihály is megnöveli a valaki névmás közlő, kifejező erejét ebben a versbeli szöveg- részletben: „Tudom, örülsz már ennek is a szótlan, sunyi ég alatt,/ Hogy valaki néz rád,/Valaki hív/, valahol számon tartanak.” (Himnusz-töredék.) Weöres Sándor versépítő eszköztárában is sajátos poétikai szerepkört vál­lal a valaki névmás. Erről bi­zonykodnak ezek a versrészletek is: „Lettem kísértet,/ Valaki he­lyettem/ a ködben beszélget.” (Szürke.) — „ Valaki halkan a fa­lu meredekjén / indul fölfelé — / valaki ügyel / hogy az estét / ne háborítsa.” (Vidék) Weöres írta le ezt a humorba mártogatott mondatot is: „Hogy majdnem valaki lettem ” (Ének a határta­lanról.) A valaki névmás névte­lensége, személytelensége és ha­tározatlansága mögött megbúvó „tolakodó személyesség” (Illyés Gyula) is fel-felcsillan akkor, amikor a befolyásos, a jelentős embert is így emlegetjük: Valaki áll mögötte, valaki ezt is megte­heti stb. Dr. Bakos József

Next

/
Oldalképek
Tartalom