Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 186. szám (187. szám)
NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 6., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS 7. BARTHA LÁSZLÓ NYOLCVANÉVES Bartha László műtermében (Molnár Edit felv.) Kolozsvárott született 1908. augusztus 5-én. A festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a történeti korszakok szerint osztályozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éve, amikor — ő maga mondta így — „fejben kellett festenie”. 1933-ban jött el a képzőművészeti főiskoláról, ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanársegédje volt. Ugyanebben az évben — és ennek már ötven éve — fedezte fel magának Tihanyt, a legszebb magyar tájak egyikét. Az erdélyi fiatalembernek mindig is sokat adott a természet: az erdők, az erdei emberek mellé, most modellül a Balaton és nyugalmas vidéke kínálkozott. Solymár István írta róla: „felfedezni a lelki tájának megfelelő másik tájat”. Az 1937—39-es éveket Rómában tölti mint ösztöndíjas. Ám soha nem lesz a római iskola, az űjklasszicizmus képviselője. Alapvető élményt számára itt az olaszok mindennapjainak megfigyelése, megélése, az ösztöndíjas és a helybéli művésztársak,s a művészet jelenvalósága nyújt. Mindegyik időszaka meghozza a maga nagy képét: az Önarckép főiskolás korában már bizonyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló könyvében: „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárása .. . a tömegek biztos érzékeltetése, a szerkezet gondos megválasztása, a motívumok rendszerezett kiépítése.” Tihany fényei, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás. A római termést bemutató kiállítás után ismét fordul Bartha László útja. A háború éveit szülőföldjén tölti, a Hargitán, Szé- kelyvarságon, egy pásztorfaluban. Itt születnek meg a kemény erdei "embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei. 1946-ban nemcsak az újjászülető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb tapasztalatszerzési lehetőség is előre iendíti: Párizs. 1948-ban érkezik haza tervekkel, akvarellekkel, immár kiteljesedett érett festői szemlélettel. És ekkor jönnek a „fejben-fes- tés” évei. Eleinte még dolgozni tud műemlékesként, restaurátorként, majd 1952-től ez a lehetőség is beszűkül. 1955-ben nevezik ki feleségét, Veronikát Tihanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé tereli. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? — kérdi magától. Aztán megszületnek az első képek a téli Balatonról. A tó rianásos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. A mediterrán hangulatok, a párizsi akva- rellek, az erdélyi havasok festője, a könyvillusztrátor, a díszlettervező Bartha rátalál arra az egyetemes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megteremti képeinek. Felismerhetővé teszi a mindenütt jelenvaló lényeget, szerkezetben és színben, de legfőképpen gondolatban. Solymár István úja róla: „ ... a koloristát nem feltétlenül a harsány színek jellemzik, hanem inkább az egyéni összhangzatok.” Kék-zöld összhangzat a rianó Balaton,vörös-fehér az 1962-es Alumínium — ajkai, gyári élményeinek summázata —, szürkefekete-viliózó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a magyar képzőművészet egy-egy korszakát is jelzi. Barthánál ugyanis a korsza- kolhatóságnál fontosabb, jellemzőbb a logikus egymásra épülésben kitapintható folyamat. Körüljárja a témát, akvarelljein, gouache-ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esz- szenciája lesz mindannak a tanulságnak, amit addig felvetett. A valóságból egyre több általánosítható jegyet bont ki. Mai képeinél a szemlélőnek egyre hosz- szabb felfedező utat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésében; igaz, jelei egyszerűek, tiszták. Mélyeiben közös gondjaink fogalmazódnak. 1968 óta, húsz éve Kőszegen él. A felkapott Tihanyból erdő- sebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lényegre törően fogalmazott képeit. Hetvenötödik születésnapján ezt mondta az Életünk munkatársának: „ .. . abból kell mentenünk, amiből valamiféle üzenetet tudunk hozni. Más belőlünk nem érdekli a világot”. Torday Aliz Bartha László: Akt (Gere László felv.) (MTI Fotó) Fortuna-kút Veszprémben A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság megbízásából Mihály Gábor szobrászművész készítette el az ország első köztéri Fortuna- kútjának szoboralakját. A veszprémi Fortuna-udvarban július 19-én az első Fortuna-napon leplezték le az alkotást. (MTI Fotó: Arany Gábor) Valaki. • • • • Farkas András: EZ IS SZÍNHÁZ Tájékoztató A Világosság összevont számából Etnikum, nemzet, nemzettudat — ez a címe a Világosság augusztus-szeptemberi összevont 160 oldalas számának, amely a mai etnikai és nemzeti problémák új jelenségeiről és a történelmi gyökerekről, az elméleti összefüggésekről közöl tanulmányokat — a téma ismert szakembereinek tollából. A számot egy rendkívül izgalmas kerekasztal-beszélgetés vezeti be: Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Kosáry Domokos és Juhász Gyula disputájában többek között szó van arról, hogy hol tart ma a magyar nemzet, ki tartozik bele a magyar nemzetbe, milyen összefüggés van a nemzeti tudat fölerősödése és a válságból való kijutás esélye között. Igen nagy érdeklődésre számíthat Makkai László akadémikus tanulmánya a középkori Erdély etnikai viszonyairól, Galántai József írása az első világháború utáni békeszerződések kisebbség- védelmi koncepciójának kialakulásáról, Nyíri Kristóf cikke a hagyományról, mint azonosságtudatot formáló tényezőről vagy Szabó Miklós nagyigényű munkája a „történelmi nemzet” felfogásáról. Ugyancsak széles érdeklődésre tarthat számot Kovács András tanulmánya a zsidókérdés történelmi dilemmáiról, Báthory János áttekintése arról, hogy a legutóbbi évtizedben a politikai állásfoglalások miként foglalkoztak a hazai cigánykérdéssel. Megemlítjük még a jogtörténész, Herczegh Géza tanulmányát arról, hogy a nemzetközi jog hogyan foglal állást az etnikumok védelmében. A folyóirat tartalmas nemzetközi szakirodalmi tallózót is közöl, s szovjet és nyugati cikkek és tanulmányok alapján szemlét ad a Szovjetunió mai etnikai-nemzetiségi problémáiról. A bontólapon földig omló függöny, előtte, a rivaldatérbe tűzve egy toll. Szálló madár tolla, amit írásra használtak eleink. Aki megpillantja az enyhén rózsaszínbe hajló világosbarna betűket, arra gondol, hogy valamely gáláns lovag helyezi le hódolatát a színház múzsájának, Tháliának függönnyel rejtett lába elé. Aki csak egy pillantással méri fel ennek a költői vállalkozásnak a mivoltát — téved. A gáláns lovagok alakját a messzi múlt rejti már s bár a szerző, az Eger művelődési életében oly közismert Farkas András nem jelöli meg könyve műfaját, az első sorokból kitűnik, hogy a szatíra világába léptünk. A szatíra torzító tükörrel világít rá kora, helyszíne, emberei állapotára, viselkedésére s bár a műfaj olyan régi eredetű, hogy a két és fél ezer éves görög Pratinastól G. B. Shaw-ig ível át, Farkas Andrásnak még mindig van mit tartani a torzító tükör elé. A szatíra örök életű, míg van, aki kritizál s van kit, mit kritizálnia. Jelen esetben a színház és az élet összevetése adja azt a csillámló felületet, ami ebben a könyvben villog. A szerző belép a nézőtérre, mint színházi műítész s már a nézők gyülekezésekor észre kell vennie, milyen vizslaszemekkel fürkészik egymást, hogyan fészkelődnek a kicsik, fürödvén a nagyok fényében. Majd változik a helyszín. A Hamlet előadása után egy szeszes- és táncoshelyen összetalálkoznak: a Kritikus és a színház együttese, igazgató, rendező, színészek. Beszélgetés indul, vita parázslik de csak magában az íróban hévül fel olykor, számba- vehető vitafél nincs. A szereposztás ürügyén indul a tükör útja. Mindenki megkapja a magáét olyan „érzékletes” jelzőkkel, olyan félreismerhetetlen rajzokkal, hogy már aggódásunk kíséri a szerző lépteit személyes találkozás esetére. Mert kitűnhetik, milyen kockázatos lehet egy kisvárosban a szatíra fegyverhasználata az érintettek indulati állapotának és testi erejének „függvényében”. (szakkifejezés a politikai-gazdasági tájszótárból) Persze, azért nem kell megijedni. Mert a mű tulajdonképpen — vers. Igaz: egy vers. Egyetlen vers. De hát voltak és vannak hosszú versek a Gilgamestől Juhász Ferencig, aki nemcsak hosszában, hanem székében is hosszú verseket ír, hogy a sorvégek lelógnak a papírról. Farkas ezzel szemben rövid sorokkal írja meg 4120 sort kitevő költeményét. Különös, hogy minden sora ugyanaz a képlet: — .. —az úgynevezett görög adonisi sor. Makacs fegyelemmel ezekbe a sorokba tömöríti a történetet Farkas András s mert nyilvánvalóan érzi a buktatók figyelmeztetését — húszsoronként versszakokká metszi a művet. Egyébként is változatossá kívánja tenni a téma feldolgozását s drámaelméleti fejtegetéseit olyan valóságelemekkel keveri, hogy még a tizenévesek is pálmát nyújtanának feléje. Töpreng és elmélkedik: ... a Hamlet / lényege-er- kölcs. / És ez az erkölcs / hangzik ezúttal / Hol nemesebb a / lélek, a tűrés / nyűge alatt, vagy / láza, a tette / pillanatában. / Vallja a jellem /, hány a teendő?/ Ebben a bölcselkedő-elemző keretes elbeszélésben egy másik szál is bogozódik. Onnan indul el, hogy a szerző mellé ül egy szép asszony, aki asszonyi forróságával már az első pillanatban áthevíti vérét és képzeletét. Ez a szál mindegyre befonódik a mesébe és annál forróbbá teszi, minél jobban közelednek egymáshoz a táncolok: Vad, buja szellem / búg a zenében, / egyre lemélyül / mint a sötétség, / mely nem a lélek / cinkosa itt, de / zsarnoka minden / mozzanatunknak/. . . . mintha e buzgó /. egybekelésben / érteni tudnám, hogy ki, miért öl / hogy ki, miért tud / áldozatot, sőt / marcona tébolyt / összeterelni / asszonyi testért. Ez a néhány sor összevillantja a színházi színpadot az élet színpadával, a nagy shakespear-i krimit a Kék fény rémtörténeteivel, a modern kriminálpszichológia jegyében. Kapor Elemér Nem véletlenül írunk a címbeli általános jelentésű és használati értékű határozatlan névmásról, illetőleg annak gyakori jelentkezéséről mindennapi nyelv- használatunkban. Több olvasónknak is feltűnt, hogy közelebbről meg nem határozott személyt jelölő nyelvi forma a legkülönbözőbb'' beszédhelyzetekben amolyan mindenre jó szóalakként jelentkezik. A bizalmas társalgási nyelvben valóban sűrűn halljuk ezeket a szövegrész- leteket: Valaki csengetett, nyisson neki valaki ajtót, vegye fel már valaki a telefonkagylót, menjen el valaki a boltba, jöjjön valakivé lem a városba stb. A névtelenségre, a személytelenségre is utaló valaki az adott beszédhelyzetben valaki révén személyes jellegűvé válik, és magára érti végül is valaki a határozatlan névmás nagyon is határozottá váló használati értékét. Fokozottabban érezzük a valaki nyelvi forma mögöttes és áthal- lásos jelentéstöbbletében azt is, hogy igen változatos és árnyalt közlő, kifejező szerepet is vállalni képes a valaki határozatlan névmás. Ez a példasor is erről bizonykodik: Végre én is lettem valaki; úgy látszik, van valakije; a senkiből lett végre valaki; azt hiszi, hogy ő a Valaki; talált már valakit magának stb. A sajtó hasábjain megjelent közlések szövegrészleteiben is gyakori a valaki névmás szerepkörének változása, illetőleg tágulása: „Azt is megérdemli a cseh-magyar kulturális kapcsolat kutatása, hogy egy életet szenteljen neki valaki, s nem gondoltam, hogy én magam is ilyen »valaki« leszek.” (Népszabadság, 1988. máj. 14.) — „A föld alatt nem lehet papírba csomagolni a mondanivalót. Ha vízbetörés van, nem lehet azt mondani, valaki állítsa meg. Mindenki pontosan tudja, mi a dolga.” (Népszava, 1988. ápr. 22.). A merő gúnyba csomagolt elítélő kritikát érzékelteti ez a szövegrészlet, s benne a valaki sajátos szerepvállalása: „A törvény nem minden paragrafusa vonatkozik arra, aki Valaki.”(Élet és Irodalom, 1988. máj. 13.) Hogy az átvitt értelmű nyelvi formák körét is bővíti a valaki szóalak, arról azok a költemények tanúskodnak, amelyekben versbeli kulcsszerepet vállal. Garai Gábor Doktor Valaki tévelygései című verskötetének ironikusan szellemes versbeli beszédhelyzeteiben mutatja be lírai hősét, akinek nevét nagybetűvel írja: Valaki, illetőleg Doktor Valaki, s aki „rég túl volt azon már, hogy tudja magáról, hogy ő valaki”. (A fogadás.) A névmás tu- lajdonnevesített használatával a szóalak stiláris hatása is felerősödött; annál is inkább, mert a költő önmagával azonosította az alkalmilag főnevesített nyelvi forma hordozóját. Ladányi Mihály is megnöveli a valaki névmás közlő, kifejező erejét ebben a versbeli szöveg- részletben: „Tudom, örülsz már ennek is a szótlan, sunyi ég alatt,/ Hogy valaki néz rád,/Valaki hív/, valahol számon tartanak.” (Himnusz-töredék.) Weöres Sándor versépítő eszköztárában is sajátos poétikai szerepkört vállal a valaki névmás. Erről bizonykodnak ezek a versrészletek is: „Lettem kísértet,/ Valaki helyettem/ a ködben beszélget.” (Szürke.) — „ Valaki halkan a falu meredekjén / indul fölfelé — / valaki ügyel / hogy az estét / ne háborítsa.” (Vidék) Weöres írta le ezt a humorba mártogatott mondatot is: „Hogy majdnem valaki lettem ” (Ének a határtalanról.) A valaki névmás névtelensége, személytelensége és határozatlansága mögött megbúvó „tolakodó személyesség” (Illyés Gyula) is fel-felcsillan akkor, amikor a befolyásos, a jelentős embert is így emlegetjük: Valaki áll mögötte, valaki ezt is megteheti stb. Dr. Bakos József
