Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-05 / 186. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. augusztus 5., péntek Ötödik „zenés nyár” Hatvanban Először vendég az egri színház pádról a közönség, s legalább húszperces ráadással kellett honorálniuk a lelkes fogadtatást. — Augusztus legvégén egy országos dixieland-találkozó vendégei leszünk, ezért örömmel fogadtuk el az újabb hatvani in vitá- lást — mondotta telefonbeszélgetésünk kapcsán Almási István. — Kitűnő alkalom lesz ez új műsorunk bemutatására, a megméretésre. Persze nem félünk! Az együttes tagjai, akik között ott muzsikál Enikő lányom és Attila fiam is, tavaly óta nemcsak különböző főiskolákon gyarapították a tudásukat, hanem a reneszánszát élő dzsessz szintén mélyebben beléjük ivódott. És hát ösztönzően hatott ránk a Magyar Televízió nyilvánossága is, amely országszerte növelte hírünket, rangunkat . . . Huszka-operett Csabáról A századfordulót követően, még 1902-ben lépett a nagy nyilvánosság elé Bob herceg című operettjével Huszka Jenő, hogy megalkossa a magyar zenés játék klasszikus alapját. A mű szinte egy csapásra ismertté tette a szegedi származású muzsikust, akiből eztán szinte ömlött a melódia, megtörve a bécsi és az angol operett egyeduralmát. Hogyan vélekedett később Huszka magáról a műfajról? Én csak a klasz- szikus nagyoperettet nevezem operettnek, amelyet átkomponált finálék gazdagítanak és zenéjét, csakúgy, mint szövegét, drámai hév fűzi — mondotta egyszer. — S aligha tévedek: ennek a műfajnak van még jövője .. . E nyárvége ismét bizonyíthat Huszka oldalán, hiszen talán legnagyobb sikerű, világszerte évtizedek óta játszott művével, a Lili bárónővel látogat augusztus 31-én Hatvanba a békéscsabai Jókai Színház, amely kezdettől vendége e Heves megyei városka nyári vállalkozásának, s művészei nem egy díjjal térhettek visz- sza otthonukba. Közülük a Já- szai-dijas Dénes Piroska — Agáthaként — ismét a zenés nyár vendége lesz, mint ahogyan bizonnyal osztozik majd a sikerben a Malomszegi báró szerepében „domborító” Gyurcsek Sándor vagy a Chrisztinát bő humorral megformáló Nagy Mari. Egy új Latyi? A hatvaniak nyár végi előadás-sorozata az idén egy ugyanHa minden igaz, s a természet is kegyes lesz a hatvaniakhoz: augusztus 21-én immár ötödik alkalommal szólal meg a város népkerti szabadtéri színházában a zenés nyár szignálja, hogy szeptember 2-ig további három estén csendüljön a fülünkbe. Ez egyben arra is utal, hogy ismét négy együttest kötött le új műsorral, újabb darabokkal a vállalkozást kezdeményező Hatvani Galéria, amelynek vezetője — Moldvay Győző — kissé rezignáltan jegyezte meg: amit leginkább szerettek volna bemutatni, a Csokonai Színház Traviátája: kicsúszott a kezükből! A debreceni produkció költségei ugyanis nincsenek arányban a bevételi lehetőséggel. A bérletek árát viszont nem kívánta emelni a Galéria, s talán ennek is tulajdonítható, hogy közel négyszáznak már gazdája van. Charley nénje Mi kerül színre az első estén? Vagyis augusztus 21-én, vasárnap fél 9-kor? Ami talán az elmúlt évad legnagyobb közönség- sikere volt az egri Gárdonyi Színházban. Ez pedig B. Thomas: Charley nénje című zenés vígjátéka, aminek kapcsán így nyilatkozott Gáli László igazgató-főrendező. — Fiatal társulat lévén először veszünk részt a Hatvani Zenés Színházi Nyár programjában. Egyáltalán: először tesszük be lábunkat Hatvanba. Nos, ami engem illet: bízom benne, hogy a Charley nénje sikere megyénk e mozgalmas kultúréletű városában folytatódni fog, amire biztos garancia a fordulatos rendezés, valamint a főbb szerepeket formáló, a darabot végigmókázó művészek, mint például Ribár Éva, M. Horváth József, Kiss László vérbő játéka ... A dzsessz reneszánsza A tavalyi előadás-sorozat alkalmával már megismerték a hatvaniak a vásárhelyi Promenade Dixieland együttest, amely aztán decemberben a Galéria hagyományos „Karácsonyi ajándékkosár” című estjének szenzációját szolgáltatta. Az Almási István vezette fiatal muzsikusokat, énekeseket a gála végén egyszerűen nem engedte le a színCharley nénje: M. Horváth József (Lord Franc Babberléy) és Kiss László (Sir Francis Topplebee) Mónus Ferenc remekei Az idei, az ötödik Hatvani Zenés Színházi Nyár — túl a kelleEgy bolond százat csinál: Somfai Éva (Lulu) és Bata János (Bankár) Lili bárónő: Gyurcsek Sándor (Malomszegi), Nagy Mari (Chrisztina) és Dénes Piroska (Agátha) csak nem fiatal zenés vígjátékkal zárul szeptember 2-án. Főszerepét — Dömötör főpincér, alias Suarez Rodrigó gróf, a félelmetes oroszlánvadász, — annak idején Latabár Kálmán, a kis Latyi formálta remekbe. S nem lehet kétségünk: Szüle Mihály, Har- math Imre, Walter László zenés vígjátékában — Egy bolond százat csinál — Ó. Szabó István hasonlóan próbára teszi hasizmainkat. Petrik József főrendező is így summázta a bevallottan kacagta- tásra született mű „mondandóját”: — Két jó barát, kihajíttatván az eddig munkát adó lokálból, elhatározza, hogy szmokingban, vendégként visszatér oda, s egyszer végre ők lesznek, akik mu- • latnak, nem pedig mulattatnak ... így az álszakállt ragasztó főpincért oroszlánvadász grófnak nézik, barátját világhírű halbiológusnak, s máris itt a komikus szituáció, a komédia lehetősége . . . Továbbiakban egy ugyancsak tévedő főlakáj elég, hogy hőseink eljussanak az igazi gróf kastélyába, s most már csak az szükséges, hogy megérkezzen a valódi Suarez is! A többi megy tovább, mint a karikacsapás: már jöhetnek a grófok, fcÜakájok, pincérek, jazz-zenészek, bankárok és rendőrök, elmegyógyintézeti ápolók és ápoltak, táncosnők és amerikai úrilányok, mulatóhelyek, örökzöld melódiák, tévedések és szerelmek. Ennyi ez a franciás könnyedségű, ellenállhatatlanul szórakoztató darab, s ez nem kevés . . . mes szórakozást ígérő vendégszínházakon, együtteseken — a legjobbak díjazásában sem marad el a korábbi évek gyakorlatától. A konzervgyár által négy esztendeje alapított Aranyfá- cán-embléma, Dévényi János ötvösművész munkája azonban most nem ólomkristály vázák, hanem hasonlóan értékes fazekasremekek, a hódmezővásárhelyi Mónus Ferenc, a népművészet mestere három bokálya „nyakát” ékesítik 'majd. Hogy pedig melyik produkciónak, melyik kiemelkedő férfi, illetve női szerep alakítójának a tulajdonába kerülnek . . . ? E kérdésben társadalmi zsűri dönt, miként a különböző nívódíjak sorsáról. Egy dologgal azonban még adósai vagyunk az olvasónak. A szabadtéri játékok köztudottan az időjárás kiszolgáltatottjai. Sikerük kibontakozását eső, vihar zavarhatja meg. És most, ugyancsak a helyi közművelődés mostoha helyzete okán, nincs lehetőség, hogy alkalmi, sportcsarnoki nagy színpadra vigyék be a produkciókat. A színházak, együttesek azonban vállalták, miszerint zenés darabjukat hangversenyszerű formában állítják közönség elé a Damjanich Szakmunkásképző Intézet apró színpadán. Különben erre mondta az egyik hatvani „elménc”: szegény galériások vízzel főznek, de ez is több a semminél. . .! — őz — SZIVÁRVÁIMYHÍD ... II/2. Óvatosan közelebb húzta a szép arcot az övéhez, s a szempillájával gyöngéden megcirógatta a máskor mindig mosolygós kis gödröcske környékét. A lány nyugodni látszott, de a szorítása nem engedett. A fiú ekkor szépen felemelte a fejét, látta a behúnyt szemeket, azt a szép szájat, amely az előbb még kuncogva mesélt és mesélt. Odavonta magához és megcsókolta. Ezekre a pillanatokra megszűnt a világ, nem. számított már az eső, homályba vesztek a mesterien ívelt lépcsőkorlátok, s valahová a messzeségbe tűnt a kis szökőkút is. — Ugye, már nem félsz?— kérdezte egyszerre a fiú. — Annyira már nem—felelte zavartan a lány, s hogy ne kelljen a fiú szemébe néznie, hirtelen visszabújt a villámcsapás teremtette kuckóba. A fiú, amennyire tudott ebben a helyzetben, ismét kipillantott a résen. Úgy vélte, mintha odakinn csendesedett volna az idő. De kár — gondolta —, szívesen maradna még sokáig együtt a lánnyal, hiszen menynyire vágyott már egy ilyen meghitt találkozóra. Szinte azóta, amióta megismerte egy véletlen folytán. Az úgy történt, hogy — maga sem tudja, hol — elhagyta az egész irattárcáját. Úristen, micsoda utánajárás lesz ebből, gondolta, s teljesen nekikeseredett az ügyintézésekkel járó tortúrák miatt. Személyi igazolvány, jogosítvány, forgalmi engedély, autóklub . . . Néhány nap múlva keresték a fiút a munkahelyén, egy lány állt vele szemben, bemutatkoztak, s aztán nem hitt a szemének. A női táskából előkerült minden elveszett holmija. — Hogyan köszönhetem meg? — örvendezett. — Ugyan, szóra sem érdemes — kerülte a hálálkodást a lány. — Majd, ha egyszer én is elvesztek valamit— tette hozzá humorosan —, eljövök magához, hátha megtalálta. Azzal elbúcsúzott, távozóban csupán annyit árult el önmagáról, hogy hol dolgozik. A fiúnak ez éppen elegendő volt a nyomozáshoz, s ahhoz, hogy meg-megváija az irodaépület előtt . . . Mire a fiú ezt végiggondolta, egy-egy pillanatra előbukkant a nap a felhők közül. Olyan jó kedve keredekett, hogy nem is tudta, mit bohóckodjon össze a lány felvidítására. Énekelni fogok, ötlött az eszébe, mondjuk azt: „Esikazeső, sütanap, Paprika Jancsi mosogat. . .’’Nem, ez badarság, bár lehet, hogy jót nevetne a fals hangomon, töprengett, majd egészen más ötlete támadt. — Van Nagy Lászlónak egy nagyon szép verse, az a címe: Ki viszi át a szerelmet. . . Ismered? — Hallottam már, de fejből nem tudom — válaszolta a lány már sokkal nyugodtabb hangon. — Várj, majd elmondom neked, hátha addig odakinn végleg eláll. — Most már mindegy, már nem haragszom a viharra, záporban úgyis most kaptam először csókot, s ahányszor esni fog, mindig gondolok majd rá — bújt vissza az ölelésbe. Most a fiút érte az igazi meglepetés, valamiféle olyan érzés kerítette hatalmába, hogy legszívesebben kibújt volna a bőréből. Szinte nem is vette észre, már mondta is a verset: „Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült ki rettenti a keselyűt! S ki viszi átfogóban tartva a Szerelmet a túlsó partra!” — Valóban szép ez a vers — nézett fel a lány. — Te átvinnéd a Szerelmet? — Át bizony, de csak veled, s a fogammal a hídon. Egyébként nézz csak ki — intett a fiú —, vége a viharnak, de látsz még belőle valamit. A lány kilépett a kapun. — Jaj, de gyönyörű szivárvány! Ne nevess ki — mosolyodon el —, hirtelen az jutott az eszembe, hogy olyanpiroS-fehér- zöld színű, mint az anyakönyvvezetők szalagja, csak éppen a címert mosta le róla az eső. — Látod— mutatta a fiú — ez a mi szivárványhidunk, az egyik vége itt van a közelben, a másik már a napfényes oldalon, ahová igyekeztél. Ha ideadod a kezed, átsétálunk rajta, s ne félj, nincs az a zápor, amelyik erről a hídról lemosná a Szerelmet. . . Szilvás István
