Népújság, 1988. augusztus (39. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
GAZDASÁG — TÁRSADALOM Népújság, 1988. augusztus 20., szombat Gazdasági vezető és a parlament A képviselő, félidő után . . . Találkozások Egy régi „egri” Pest-Budában Amikor bekopogtunk Kó- cza Imréhez, az egri Finom- szerelvénygyár vezérigazgatójához, éppen egy vaskos nyomtatott kötetet tanulmányozott. — Pillantson bele, érdemes átlapozni — invitált hellyel. — Nemrég készült ez az anyag, amely a Senzor Szervezési Vállalat szakembereinek véleményét tartalmazza. Arra kértük őket, hogy tekintsék át gyárunk szervezési rendszerét, és adjanak javaslatokat a továbbfejlesztéséhez. Nos, elkészült és ősztől hozzálátunk ezek fokozatos bevezetéséhez. A vállalat szakemberei azt javasolták, hogy gyárunkban termékre irányított szervezést valósítsunk meg. Tehát olyan egységeket hozunk létre, amelyek önállóan dolgoznak, termelnek, kereskednek és az eredményérdekeltség alapján kapcsolódnak a Finomszerelvény- gyár teljes rendszeréhez. Ahhoz, hogy versenyképesek maradjunk, hosszú távon ezt is meg kell tennünk. A gyárban egyébként hosszú évek óta kialakult gyakorlat az előretekintés. Nem egy, nem két, hanem több év távlatában gondolkoznak, a jövőt formálva. És ennek a szemléletnek a fő hirdetője Kócza Imre. — Olyan munkatársakat sikerült megnyerni — mondja a vezér- igazgató —, akiknek szívügyük a gyár sorsa, jelene és főleg a jövője. Ez óriási szellemi, fizikai erőt jelent, mert a gárda a folyamatos megújulásra képes. Miközben erről beszélünk, óhatatlanul is összefonódnak a gondolatok a képviselői munkával. Merthogy Kócza Imre vezérigazgató Eger egyik országgyűlési képviselője 1985 nyara óta. — Ez nemcsak a megyeszékhelyet, hanem vonzáskörzetéből 13 község választópolgárainak képviseletét is jelenti — magyarázza. — így nem kis izgalommal láttam a munkához három esztendővel ezelőtt, miután megvá-. lasztottak, mert mindig az járt Hazai tájakon Bánkról, a Nógrád megyei, horgásztaváról és a Magyarországra betelepített szlovákság történeti és néprajzi emlékeit bemutató helytörténeti gyűjteményéről híres településről még csak-csak lehetnek ismeretei az újságolvasóknak, ám hogy onnan néhány kilométernyire északra szintén van egy olyan falu, amelyet vétek föl nem keresni, ez nyilván csak egészen kevesekben tudatosult. Tereske ez a kicsi helység, s ami miatt érdemes oda elzarándokolni, az egy remekmívű — ráadásul máig talányos — freskókkal felékesített apátsági templom. A Benedek-rend szerzetesei települtek meg itt hajdan, még a tatárjárás előtt, s ők építették meg a Boldogasszonyról elnevezett templomot. A kor ízlésének megfelelően a román stílus egyszerűsége, méltósága sugárzik a hajdan kéttornyú, manapság azonban már csak egy toronnyal ékes templomból. (Mocsáry Antal, Nógrád jeles történésze a múlt század elején, 1826-ban még két tornyot látott ott, hiszen Nemes Nógrád megye ismertetésében így írt: „négyszegű faragott kövekből épült s két tornyokkal ékeskedő” az ottani egyház.) A bélletes kapun belépve, máris megragadja tekintetünket a bal oldali falon látható hatalmas freskó, a Szent László-legenda közismert ábrázolása. Amint az köztudomású, nemzeti történelmünknek e jeles uralkodója a leányrabló kunnal csatázik ezeken a képeken, ám arra, hogy a história minden mozzanata együtt lenne látható, csak a tereskei ad példát. Balról jobbra haladva előbb a harcosok felvonulásának az ábrázolása látszik, majd a ma(Fotó: Szántó György) előttem, hogy a vezérigazgatói feladatok mellett képes leszek-e ellátni ezt a felelősségteljes, de nagyon szép megbízatást. Voltak kezdeti nehézségeim, de most már azt mondhatom, hogy egyre inkább megismertem az emberek, a települések ügyes-bajos dolgait és igyekszem segíteni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó munkatársaim vannak itt a gyárban, akiktől támogatást kapok a szakmai tevékenységben, nem beszélve arról, hogy az említett 13 község a Finomszerelvénygyár vonzáskörzetéhez tartozik. Ez nagy előnyt jelent, hiszen a választó- polgárok is ismernek és szívesen jönnek hozzám, főleg hétfőnként, amikor nemcsak vezérigazgatói, hanem egyben képviselői fogadónapot is tartok. Az elmúlt három esztendőben sikerült eljutnom a községekben tanácsülésekre, falugyűlésekre. Az emberek pedig bizalommal fordulnak hozzám, persze a megoldás lehetőségeit a szűkös anyagiak behatárolják. — Általában milyen problémákkal keresik meg a választó- polgárok? — Főként lakásügyekben, az adózással kapcsolatban, sőt peres dolgokban is. A községeknél visszatérő gond az iskolák állapota, a víz- és az áruellátás helygyarok és a kunok ütközete, ezt követően az üldözés, a birkózás, a rabló lefejezése, végezetül pedig a pihenés idilli képe. Egyedülálló ritkaság, hogy mindez így egymás mellé került, ám az a felfedezés, amely az 1970 és 1974 között folyó restaurálás idején fogalmazódott meg a szakemberekben, a tereskei freskót még egyedibbé, még érdekesebbé teszi! A helyreállítók ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy ez a már-már rajzfilmszerű képsor nem egy időben készült. Az első piktor — valószínűleg a híres gömöri iskola tanítványa — ugyanis csak a befejező jeleneteket örökítette meg, tehát a birkózást, a lefejezést és a pihenést, azokat a cselekményeket azonban, amelyek mindezeket megelőzik, később, a 14. századzete. Örömmel mondhatom, hogy ha kis lépésekkel is, de ezekben sikerült előre lépni. Például az egri áfész hálózatbővítési programjával eredményesen oldotta meg az ellátás javítását az elmúlt időszakban a kis falvakban. Aztán igyekeztünk megoldást találni a felsőtárkányiak, a noszvajiak vízgondjaira is. Jelenleg a felnémeti iskola bővítéséért kilincselek. Úgy tűnik, a sok egyeztetés után ebből is lesz valami. Közben kinyitja a szekrényt, ahol dossziék, irattartók sorakoznak. — Ez a képviselői irattáram — mutat rájuk. — Lényegében tartalmazzák a fogadónapok feljegyzéseit, a panaszokat, s azokat a leveleket, amelyeket írtam különböző helyekre. Tulajdonképpen 190 fogadónap írásos anyaga ez itt együtt. Kiemelt néhányat a címjegyzékből érdekességként. — Az elmúlt három évben leveleztem a Legfelsőbb Bíróság elnökével, az Országos Árhivatal elnökével, a belügyminiszterrel, a Heves Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság elnökével, az ipari miniszterrel, a Miskolci Postaigazgatóság vezetőjével, hogy csak párat emh'tsek a sok közül. Igaz, rengeteg elfoglaltságot jelent a kapcsolatteremtés és-tartás, az ügyek intézése, de a fáradság mellett örömet is egy-egy sikeres elintézés. Nem beszélve arról, hogy abban az időszakban lehetek képviselő, amikor pezsgőbbé, élénkebbé- vált a parlamenti munka. Amikor tartalmasabb, őszintébb, szókimondóbb az Országgyűlés, a képviselők aktívak, és valóban a választópolgárok véleményeit képviselik, azokat kifejezésre juttatva, amikor az egész ország közvéleménye fokozottan odafigyel egy-egy kinyilatkoztatásra. Kócza Imre az ipari bizottság tagjaként az elmúlt időszakban három alkalommal is felszólalt az Országgyűlésben. — A bizottsági üléseken is szenvedélyes viták alakultak ki — emlegeti a képviselő. — Ez jó lehetőséget nyújt arra, hogy egyban pótolták hozzá. A jelzett időben a templomot átépítették, és valószínű, hogy e munkálatokat használták fel arra, hogy a legenda ábrázolása teljes legyen. A restaurálás művészi munkáját Rády Ferenc végezte. Tőle ered a fenti feltételezés summá- zása is, s ugyancsak ő gondolt arra, hogy a megfestett ábrázolások egy része „az elpusztult, a kereszténység által mellőzött korábbi kultúra emlékeinek egyenes folytatója”. Mire alapozta ezt a tételét? Egyebek között fölfigyelt egy fára, amely nem tartozik szorosan a képhez. Ez a fa mindkét ágán csonka, pontosan úgy, amint az a sámán hitvilág képi emlékein látszik. Érdekes észrevétel, de egyelőre csak hipotézisként hangzott el, végleges biegy törvényjavaslat mielőtt a T. Ház elé kerül, megfelelően előkészítve, bírálva és dicsérve kerüljön megvitatásra, hogy valóban törvényt alkothassunk belőle. A három eddigi felszólalásomat érdemes volt elmondani, hiszen figyeltek rá. 1985-ben például a népgazdaság VII. ötéves tervi elképzeléseit kritizáltam, mert nem volt megalapozott. Tavaly ősszel a kormányprogram vitájában mondtam el véleményemet, most legutóbb pedig az Országgyűlés nyári ülésszakán az ipar szerkezetátalakításával kapcsolatban. Az utóbbinál arra hívtam fel a figyelmet, hogy a jól működő vállalatok hatáskörét, mozgásterét bővítsék a jövőben, hiszen ez elképzelhetetlen az előrehaladásunk érdekében. Persze, bevonnak a legkülönbözőbb dolgokba, így például most arra kértek, hogy az eocén-program bírálatával kapcsolatosan fejtsem ki véleményemet. Parlamenti munkám elismerését jelzi az is, hogy tavaly tagja lehettem annak a delegációnak, amelyet Nyers Rezső vezetett a Német Szövetségi Köztársaságba. Közvetlen információkat szerezhettem az ottani viszonyokról, a parlamenti munkáról. Beszélgetésünk végén arról is szó esett, hogy mint gazdasági vezető, képviselői munkáját mennyire tudja kamatoztatni a Finomszerelvénygyárjavára . . . — Ez szerencsés előnyt jelent — erősíti meg —, hiszen mint képviselő, lehetőségem van arra, hogy elsősorban a gazdasági életben készülő változásokról időben értesüljek. így munkatársaimmal is rendszeresen és időben konzultálunk ezekről, ami előnyt jelent a tervezőmunka során a gyárnak. Szép és felelősségteljes feladat tehát ez a tevékenység, őszintén mondom, három év távlatából nem bántam meg, hogy a választópolgárok rám voksoltak. Továbbra is igyekszem ennek a bizalomnak megfelelni. M. K. zonyítása még hátravan. Azt azonban kiváló műemlékvédelmi szakértőnk, Dercsényi Dezső teljes bizonyossággal kijelentette, hogy ”... a tereskei Szent László-legenda nemcsak magas művészi kvalitás miatt érdemel említést, hanem mert a centrum közelében lévén, erősen kérdésessé teszi a határőrvidékek egyeduralkodó szerepét a középkori falképfestészet e kétségtelenül legjelentősebb freskóciklusában”. Sokáig ugyanis az a vélemény járta tudós körökben, hogy a régi Magyarország belsőbb, „centrális” tájain nem virágzott a freskófestészet, csak a birodalom peremén maradtak fenn ennek az emlékei. A tereskei templom lenyűgözően szép képsorában, a fegyveres alakok mellett több érdekességre is felfigyelhetünk. Az ismeretlen mesterek valamelyike megörökített például egy várat; ez szinte a fényképek pontosságával mutatja, hogyan festett egy korabeli erősség. Szent Borbála és Szent Dorottya képmásaival is találkozhatunk. (E két női szent ábrázolásai az oltár fölött láthatók.) Van aztán egy titokzatos felirat is a falba vésve: Hau Miklós 1619-1620. Vajon ki lehetett? Papi ember, avagy az újjá- építők, karbantartók egyike? Ha a tereskei egyház altemplomát szintén végigjártuk — föld alatti folyosójának egy szakasza ma is megtekinthető —, még mindig tartogat látnivalókat Nógrádnak ez az alig ismert gyöngyszeme. Egyrészt a templomkert védett fái, növényritkaságai vonzzák a szemet, másrészt meg az a két kúria, amely a múlt század első felének nemesi ízlését tükrözi. A. L. Debreczeni András: „Nem könnyű helvtáll- nuiik . . ” Évekkel ezelőtt, amikor még csupán bemutatkozott szűkebb hazánkban — a kerecsendi „Vadásztanyát” vezette —, Egerből is szívesen kiugrottak hozzá ebédelni, hazafelé tartva pedig számosán úgyszólván rendszeresen megálltak nála vacsorázni. Később, amint a körzeti áfész visz- szahívta a Dunántúlról s rábízta vadonatúj Szépasszony-völgy kertvendéglőjét is, már sokan köszöntötték régi ismerősként. S mondhatni: jobbára a rendben tartott üzlet romantikájáért, ínycsiklandozó konyhájáért látogatták a városszéli, nagy hírű kirándulóhelyet. Az ugyancsak az ő keze alatt nyílt Unicornis szálló főnökeként már igazi, elismert szakembernek számított a megyében. Mégsem volt hosszú maradása. Jómaga Debreczeni András — ugyanis azt tartotta: választott szakmáját még jobban meg kell ismernie. Elengedhetetlen a további országjárás. Nem elég, amit kereskedő szüleitől, s felesége szintén mezőtúri vendéglős családjától, no meg utóbb a „saját” házában, az üllői áfész melegkonyhás egységében, illetve — a kis Heves megyei kitérő után — a tatabányai borozóban, a tatai tóparti grillben, s végül az egri, vállalati központban tanult, így lett a mezőkövesdi tsz osztályvezetője — a Miskolctól Ba- latonboglárig teijedő hálózat húsüzemének, boltjainak, éttermeinek, szállójának — felelős irányítója. Majd ezt követően — mert a szíve egy kicsit azért csak visszahúzta a vidékünkhöz — a fővárosi Eger Csillaga, valamint a Bartók Béla úti Szeged— ahol hetvenedmagával, négy helyettessel dolgozott —, s öt esztendeje a várbeli Pest-Buda vezetője. Ahol most jó néhány esztendő múltán ismét összetalálkozunk: a szakma történelmi fészke. Az épületrész egykor a híres-neves Vörös Sün vendégfogadóhoz tartozott, annak volt fogatváltó postaháza és kocsmája. Ma az egyik patinás „söntés”, a másik teraszos, kéthelyiséges I. osztályú kedves kis étkezőszalon, családias hangulatot árasztó nosztalgiabútorzattal, régiségeket őrző vitrinekkel, halk szavú zongorával. Alattuk — szeneskamrákból pár éve kialakított — szikla- boltozatú, hangulatos mulató magyaros dekorációval és sváb sramlizenével. A pince az ősi kazamatarendszer része: a múltról vall és titkokat sejtet. Munkahelye — látogatott „egység”. A kíváncsi turista ritkán hagyja ki, egy-egy emlékezetes eljegyzés, lakodalom kedvéért Budapest másik végéből is összejönnek itt, s üzletemberek, minisztériumok munkatársai, diplomaták adnak egymásnak rendszeresen randevút falai között. Mert másabb, mint a közeli Fortuna, Hilton, vagy akár a mostanában felkapott magánkávézó, a Pierrot. A Régi Országháznál, az Aranykorsónál, a Fehér Galambnál, a Fekete Hollónál is érdekesebb a neve. Az, hogy „másabb”: többet és kevesebbetjdcnt. De a kevesebb sem alávalóbb. Vagyis: az üzlet a maga módján ebben az előkelő, legendás környezetben is versenyképes. — Nem könnyű helytállnunk — vallja Debreczeni András beszélgetésünk alkalmával — puszta adottságaink s rangos besorolásunk, önmagukban még igencsak kevésnek bizonyulnának. Nekünk itt nap, mint nap olyanokkal is meg kell szerettetnünk egyszerűbb környezetünket, akik fényesebb helyekhez szoktak. Nemegyszer olyanokat kell az asztalunknál marasztalni, akik talán a nemzetközi nagyszálló hipermodern luxusszobáiból „szöknek át” hozzánk egy-egy ebédre, vacsorára, zenehallgatásra, nótára. Természetesen azon vagyunk, hogy újra meg újra sikerüljön. Roppant örülök, hogy vendégeink tenyérnyi raktárunkból, konyhánkról is a finomságok egész sorához jutnak és megvalósult a pinceálom. Kísérleteztem hárfazenés fondu- estekkel, cimbalmos, boros mulatságokkal, míg — főleg a rengeteg német vendég miatt — a sram- linál kikötöttem. A régiséggyűjtemény a sajátom, magyaros dekorációnk még mindig változik, színesedik, gazdagodik. Óvakodom a túldíszítéstől, de boldog vagyok, ha valami megkapóbbal tovább gyarapszik a „köret”. Akik pedig buzgólkodásunk ellenére is, valahogy szívesebben maradnak megszokottabb környezetünkben, azok számára bevezettem a party-grillt. Vagyis a lakásaikon vagy más helyszíneken is elvégezzük a felszolgálást a legkülönfélébb megkívánt ételekkel, italokkal. Az,, irodája ” — jószerével táskája s egy néha ezt őrző fiókocska. Mert nem szeret visszavonultan ücsörögni, ha csak teheti: a vendégei között időzik. Fogadja, búcsúztatja őket, s amíg fogyasztanak, mulatoznak: figyelemmel kíséri ellátásukat, vagy ha kell, maga is segít ebben. Egyszóval, inkább amolyan „teremfőnök”, aki persze az egész csapatot vezényli, miközben néhány „cikisebb” áru, nyersanyag személyes beszerzésére is vállalkozik. Amikor a várost járja — mondja — bekukkant ide is, oda is a szakmában. S érdeklődése más útjaira is elkíséri. Sokat tanult, tanul az országban. Külföldön kíváncsian figyelte például a jugoszláv vendéglátást, koreai kollégái munkáját, szétnézett az amerikai McDonald’s-nál. Élvezettel időzött Los Angeles közelében a Szent Katalin szigeten, ahol a tisztán idegenforgalomból élő eléggé gyér számú őslakosság naponta fogadja megkapó kínálatával a látogatók többszörösen nagyobb seregét. Munkaadójánál, a Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalatnál igyekezetéért megkapta a centenáriumi emlékplakettet, kétszer is kiváló dolgozóvá minősítették, megtisztelték a belkereskedelmi miniszter Kiváló Munkáért kitüntetésével s több társadalmi megbízással — de a csúcsnak azt tartja a pályán, hogy a budai vár lehet a szolgálati helye. Legnagyobb örömének pedig, hogy eredetileg kereskedő, vegyi-illat - szerárus szakmájából eredményesen váltott a mindig jobban kedvelt, szeretett vendéglátásra, újabb vizsgáival a gyakorlatban is megfelel a növekvő követelményeknek, s a feleségével őrzött családi tradíciót tovább ápolja a fia, illetve bizonyos részben a több nyelvet is beszélő idegenvezető leánya. Jól él, nem bánja a választását. S úgy tartja: nem is cserélne senkivel. Gyóni Gyula Készlet a tereskei freskóból Tereske
