Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-05 / 159. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1988. július 5., kedd Egy jubileumra A gyerek egyenruhájába öltözik századmagával. Fel­köti a díszes-ayakkendőt, az anyja megfésüli, rendbe rrakia ~őt, fhert azt szeretné, ha az ő csemetéje tündököl­ne a többiek között. Aho­gyan látja, amilyennek ő képzeli élete virágát. A gye­rek századmagával felmegy a pódiumra, elébük áll a karnagy tanár néni és kezdi az éneket: „... annyi ál­dás szálljon .. .” Az utolsó szótagot meghúzza ő is, mert Kodály Zoltán így írta ezt a dallamot, a népi hagyo­mány nyomán. És minden mozzanatban, minden kiénekelt szótag­ban fegyelem, a harmónia. A száz száj engedelmeske­dik annak az akaratnak, szel­lemnek. amely a dallamot kiálmodta, kottába tette, be­tanította, lépésenként, nagy- nagy türelemmel: apró és aprólékos szakmai munká­val, szenvedéllyel addig- addig gyakoroltatta, míg végül, az ünnepi pillanatban úgy zengett, vagy majdnem úgy, ahogyan a szerző meg­álmodta. Mert minden szak­ember, főképp a nevelő, az oktató sokat és sokszor ál­modik. Talán félelemmel, izgalommal, gyötrődéssel, ho­gyan is sikerülhet ez, vagy az, amiről majd véleményt alkotnak, amiből újabb tet­tek, újabb elképzelések raj­zanak ki. A gyerek fel se fogja, mi­nő gondokat élnek át miat­ta, milyen oktatói, nevelői együttműködés összegezi őt és benne a jövőt az iskola és a szülői ház fókuszai kö­zött. Lehet, hogy unja, nyűg­nek przi a?t----a hflti ^jnnyi m eg ennyi órát, amikor a hang és lélek idomitásából végül is összeáll az, amit a közönség hall, átérez, meg­tapsol. A gyerek csak azt tudja inkább, hogy vele mi törté­nik. Azt még kevésbé ér­zékeli. hogy mindaz nem- . csak egy tantárgya, hanem az emberré formálás , nem is könnyű pályája, „vonalve­zetése”. Nem is gondolja végig, ki is figyelmeztetné a nagy igyekezetben erre, hogy amit vele végbevisz­nek, az n legnemesebb ér­telemben vett felkészítés a jövőre, a jellem megalko­tásának, megalapításának a művészete. Az óvodai gü- györészéstől elkísérni a gye­reket Purcell, vagy Kodály hangzataiig, netán Chopinig, ha már hangszeres muzsiká­ról van szó. Tehát az első szótagoktól a zenei legna- gyobbakig elvezérelni a fej­lődő lelket, — óriási felelős­ség, nagy munka és csodála­tos izgalom is egyben. És ezért olyan ritkán és akkor is csak szerény elismerés szokott kijárni a csaknem névteleneknek, a hétköznap igazi hőseinek. Mindez éppen most jutott eszünkbe, a Líceum díszter­mében. A Ho Si Minh Ta­nárképző gyakorló iskolája, a 2. számú tartott díszhang­versenyt abból az alkalom­ból, hogy ezelőtt huszonöt évvel nyitották meg az ének­zene tagozatot ebben az in­tézményben. Akkor Pogány Ferencné, majd évekig Sze­pesi Cyörgyné velette ezt a munkát, most rrn*g két ál­dozatos lélek, Víg Józsefné és Szabóné Vass Márta irá­nyítja. Ök négyen vezényel­tek most is, Vass Márta a kicsinyek kórusával még ősbemutatót is létrehozott. Pogány Ferencné a Dona no­bis pacemet énekeltette, — sohasem korszerűbbet! —, Vig Józsefné azzal tetőzte az élményt, hogy a Baranyi Ferenc versére szerzett Ba­lázs Árpád-kórusművet, a Vigyázz reá! címűt szólal­tatta meg záróakkordként összkarral. Egy kamasztehetség, Ta­kács Valéria zongorázott Chopintől, Mozartot ját­szottak a fúvósok, Rados Katalin, Torba Hajnalka és Kopasz Enikő. Szavalt Snek- szer Noémi, Révász Agnes, de kórust alkotva a tagozat volt diákjai is énekeltek a kisebbeknek: majd komo­lyan szólt a jubileumról dr. Zám Éva, a főiskola főigaz­gató-helyettese. És az ügy­buzgalom mindig jelenlevő­je, Marik Erzsébet főiskolai adjunktus látta el a zongo­rakíséretet. A gyerekek talán fel se fogják, esetleg csak későn, mikor, kik és hogyan formál­ták őket egyéniséggé, jel­lemekké. Mint ez a jubileu­mi hangverseny is. Mert a kipirult arcokat és a meg­hatódott közönséget is hoz­zá kell nézni, hozzá kell ad­ni ehhez a folyamathoz. (farkas) Ivókút Sátoraljaújhelyen Sátoraljaújhelyen, a séta­tér kialakításának első üte­mében, felújították az egyko­ri ivókutat a Kossuth téren. A századfordulón még állt a kút, amelyből napjainkra már csak egy oszlop maradt, de az alkotást díszítő szobor­nak nyoma veszett. Most az Iparművészeti Múzeum rak­tárában talált, hasonló kor­ból származó Medici Vénusz dekorálja az ivőkutat, ame­lyet a Dörzsik-forrás vize táplál. (MTl-fotó: Kozma István) Bartók­hamvak érkezése Ausztriába A Bartók Béla hamvait szállító gépkocsisor hétfőn reggel megérkezett az NSZK és Ausztria határára, a Salzburg közelében lévő ha­tárátkelőhelyre. Itt Nagy János bécsi magyar nagy­követ és Salzburg tartomány kormányának képviselője fogadta a menetet, s üdvö­zölte a koporsót kísérő if­jú Bartók Bélát és partók Pétert, a nagy zeneszerző fiait. A gépkocsioszlop ezután Bécs felé folytatta útját. Es­te az osztrák fővárosban, a Musikverein székházában emlékünnepséget és hangver­senyt rendeznek. Egy hézagpótló kiadvány Az Országgyűlés a közel­múltban fogadta el a köz­lekedési törvényt. A Nép­szava Lap- és Könyvkiadó szinte a parlamenti vitával egy időben adta közre a Mun­kavédelem és közlekedés- biztonság című kiadványt. Szerkesztője a téma egyik legjobb ismerője Lantos Gé­za. A 148 oldal terjedelmű kötet figyelmet fordít többek között a balesetek társadal­mi hatásaira, megelőzésük esélyeire, a járművek veze­tésének személyi és tárgyi feltételeire is. A könyvben helyet ka­pott a KRESZ, külön feje­zet foglalkozik ennek mó­dosításával is. SZEPESI ATTILA: Autóroiics Billenten lóg a szurdok felett. Talán le is zuhanna, ha egy gyökérfonat nem tartaná elszántan és értel­metlenül. Régen itt állhat már. Amit lehetett, leszerel-* tek róla, a kormánykereket, meg a gumikat. A maradék, a bádogskatulya csupa sár, rozsda, szutyok. Néhány drót kilóg belőle, mint bűzlő kadáverből a belek — de ez a bádogkadáver nem bűzlik, legalábbis amióta a szemétre került. Az er­dő féllg-meddig benőtte már folyondáraival. Fenekén megtapadt a föld. Felverte a fű, a sok névtelen gyom. Az ablakok ásító nyílásán elszánt indák nőnek befelé. Ahogy elnézem a roncsot, egy kék bádoglepkét veszek észre a tetején: napozik. A szűrt fényben mozdulatlan _ áll, csak néha nyitja-csukja a szárnyát, szinte gyakorlat- szérűén, mert nem száll odébb. Pihen. Az oldalsó fa­lon hosszú sorban bodobán- csok masíroznak — piros regiment. Kíváncsi vagyok, mennyire tartanak még a bádogfalak — megkopogta­tom őket. Potyog a rozsda és — mint egy elvarázsolt má­gus — az árnyékból előugrál egy püffedt varangyosbéka. Valahol a motorház helyén lapult eddig. Megáll, kíván­csian veti rám a szemét: mit is keresek itt, az ő bi­rodalmában? Nézzük egy­mást. Ahogy megmozdulok, behúzza a fejét, a hasát fel­fújja, bizalmatlanul mére­get, de nem ugrik odébb. Érezteti velem, hogy az idő és az emlékek jogán már ő itt a gazda. Vár. A remetenyúl Jó évtizede még számta­lan vadnyúl élt- az Óbudai- szigeten. Szokásuktól eltérő­en nem annyira a füves, ko­pár mezőt kedvelték, inkább a bokrosokba vették be ma­gukat. Ahányszor csak arra jártam, mindig sikerült meg­pillantanom egyet-egyet, amint lelapított füllel leske- lődik, majd közeledtemre eltűnik a ciheresben, néhá­nyat szökken — csak fehé­ren megvillanó tükrét lá­tom —, aztán elnyeli a zöld csalit. Néhány éve aztán megváltozott a helyzet. Egy­re több és több fát vágtak ki a szigeten, ritkították a bozótost, parkosítottak, s a vadnyulak úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Azóta egyszer sem kerültek a szemem elé. Ha­csak ... szóval hacsak azt nem számítom, hogy havas téli hónapok idején mindig találok vadnyúlnyomokat a rét peremén és a bokrok között. Először nem akartam hinni a szememnek: mi ez? Fantomnyulak bolondoznak velem? De a nyomok nem hazudnak — ott vezet a hó­lepedőn át a tapsifüles jel­legzetes Y-alakú nyoma: a két mellső mancsát egymás mellé helyezi szökdécselés­kor, a két hátsót pedig egy­más mögé rakja le a hóba, miközben jobbra-balra ka­nyarog a nyomvonal, aztán hirtelen vége szakad, eltű­nik, mikor gazdája valami ravasz trükköt eszel ki, hogy követőit bolonddá tegye: visszacurukkol a maga lé­pésnyomaiba helyezve tap- pancsát — majd oldalirány­ban nagyot szökken, kiug­rik a nyomvonalból, és kó­bor kutya legyen a talpán, aki rájön a turpisságra. Nem pusztult hát ki a nyúl végérvényesen a szigetről, csak remeteségbe vonult. Talán éjszaka lopakszik elő ismeretlen rejtekhelyéről, amikor még a legelszántabb kóbor kuvaszok is szundí­tanak. Úgy él, teljes vissza- vonultságban, mint a tibeti hegyek magasában az állító­lagos jeti, mely a magányt választotta, a rej tekezést, mert számára ez volt az élet ára. Ott bújik fönn a szik­lák közt, a csönd és a hó birodalmában, ahová csak ritkán téved egy-egy jak, meg talán egy-egy mindenre elszánt, mindennel végképp leszámolt lámaista remete, Milarepa követője, vadcsalá­non tengődő magányos kü­lönc, aki elunta odalent a nappali nyüzsgést, és köze­lebb akart kerülni a csilla­gokhoz. A jövő fája Akaratlanul is megteremti jelképeit a világ. A békás- megyeri mezőn, a város leg­szélén találtam rá az öreg facsonkra. Lombja rég nincs már, néhány korhadt ága a levegőbe mered, mint fel­mutató emberi tenyér. A törzse üszkös, rovarok rej­tőzködnek benne, madár is ritkán téved rá. Tövét el­lepi a szemét, papír és kon­zervdoboz, bútordarab, ki­lógó kóccsomójával, rugók és lyukas zsákok. A szél fel-alá sodorja pillanatnyi szeszélye szerint a sok hul­ladékot, aztán ahogy felkap közülük egyet-egyet — már ami könnyebben a levegőbe emelhető —, az véletlenül fennakad a korcs fa ágain, így kerülhetett oda a nejlon- zacskó és a koszos pántlika, a kócfüzér meg az újság­papír. Kár, hogy nem szok­tam fényképezni, ez a fa az évszázad jelképe lehetne. Pusztuló élet, felcicomázva lomokkal, melyek lassan el­borítják az egész földgolyót. Az újságpapírt, a szélső ágon, szél cibálja. Kiváncsi volnék, mit írnak rajta: ta­lán a haladásról elmélkedik valaki, vagy a jövőt ecse­teli csábos színekkel. írása oda került, ahová való: er­re a riasztó, jelképes fa­csonkra. Kell-e védőügyvéd? Hallgatom a csütörtöki Jó reggelt! programját. Ügy, ahogy majd mindnyájan szoktuk, borotválkozás, ké­szülődés közben. Egy blokk­ra különösképp felfigyelek. Nemcsak azért, mert a talp­raesett kollégák ismét foly­tatták az általam már több­ször megdicsért telefoninter­jú-sorozatot, hanem amiatt is. mivel a Szomszédok cí­mű teleregényről esett szó. Kiderült, hogy Ausztráliában is létezik azonos hangoltságú sorozat. A riporter ennek gazdáját kérdezte az egye­zésekről, a különbségekről, illetve azok -okairól. Nem lepett meg az egybe­esés. még a közös szándék létjogosultságát sem vitatom. Legfeljebb a joggal feltéte­lezett minőségi különbségek­re célzok. Tisztelem a riva­lizálásban folyvást győztes rádiósok nagyvonalúságát, kéretlenül is védőügyvédi alapállását. A döntőbíró sze­repkörére azonban nem vál­lalkozhatok, hiszen nem is­merem a távoli földrész szer­kesztőinek kínálatát. Az it­teni ajánlatlistát viszont igen! Másokkal együtt, ele­get ostoroztam közhelyekben bővelkedő voltát, azt a sab,-; lonzuhatagot, amelyet csak ritkán fűszereznek életízű kiszólásokkal. Maradjunk annyiban, hogy nekünk a kéthetenkénti fél óra is túl sok, még gondol­ni is rossz arra, mi lenne, ha hét nap alatt háromszor kellene szembesülnünk ezzel az igénytelenségáradattal. Szerencsére kis ország va­gyunk. Ráadásul pénzszűké­ben. De jó, hogy erre tény­leg nem futja kevéske fo­rintjainkból . . . Elkeseredni persze, feles­leges. Javallatom a tartalmi, a tematikai, a formai meg­újulás egységes ötvözete. An­nál is inkább, mert erre még költeni sem kell... Szórakoztató játék Szombat este — afféle ká­nikulai desszertként — a méltán népszerű Rádiószín­ház Koppányi György hang­játékát, az 1980-ban tető alá hozott. A veronai vént su­gározta. Aki rendkívüli produkciót remélt, aki kiugró szellemi teljesítményre számított, egyértelműen csalódott. Kel­lemesen érezték viszont ma­gukat azok, akik mindössze felhőtlen kikapcsolódást, gondűző játékot reméltek. Ezt a művet a szerző — meggyőződésem, hogy ő is így vélekedik — csupán en­nek szánta. A sztori épkézláb tippből született. Az író elénk ren­delte Romeo Montague-t, Shakespeare világhírű da­rabjának híres főhősét. No, nem virágzó, elbűvölő, szen­de, szerelemszomjúhozó if­júként, hanem gőgös, házsár- tos, csélcsap, szoknyabarát öregúrként, aki valaha tény­leg találkozott a Capulet csa­ládból származó Júliával, az­zal a tizenéves hölggyel, aki ártatlanságból garantált elég­telenre vizsgázott. Az olasz nemest értesítik a tragédia velencei előadásáról. Erre éktelenül felháborodik, s a ködös Albionba utazik, hogy a Mestertől elégtételt kérjen. Ez a kiindulópont, erről a rajtvonalról bonyolódik a lendületes ritmusú cselek­mény. Ne legyünk azért igazság­talanok, mert az alkotó gon­doskodik töprengésre sar­kalló motívumokról is. Be­pillanthatunk a korabeli színházi élet rejtelmeibe, az akkori politikai viszonyok útvesztőibe, tanúi lehetünk a toliforgatók mindenkori kiszolgáltatottságának. ke­servesen megvívott, ám még­is időt álló győzelmeinek. Ennyi is elég annak ér­zékeltetésére, hogy a tehet­séges színészek ígéretes anya­got kaptak, olyan figurákat kellett megjeleníteniük, ame­lyek tulajdonságait saját tár­házukból, rutinjukból hitele­síthették. Ezért remekelt Kállai Ferenc, Bodrogi Gyu­la. Sinkovits Imre, Szemes Mari, Löte Attila, Suka Sán­dor és Basilides Zoltán. Nekik is köszönhető, hogy felfrissültünk, s fantáziánk megszabadult hétköznapi kö­töttségeinktől. Feledtük pil­lanatnyi problémáinkat, több mint hatvan percre egy olyan birodalomban kalandozhat­tunk, ahol semmi sem lehe­tetlen, ahol úgy vérteztük fel magunkat hasznos tudni­valókkal. hogy észre sem vettük. Nem a Parnasszus ormain jártunk, mégis érzékeltük, merre magaslanak. Kezünkben az iránytű. Csak tőlünk függ, hogy el­indulunk-e . . . ? Pécsi István Átmeneti otthonhálózat Átmeneti otthonhálózatot épít ki a volt állami gon­dozottaknak, illetve a rossz anyagi körülmények között élő fiataloknak az Otthon­teremtők Országos Egyesü­lete. A május végén alakult szervezet az állami gondo­zásból kikerültek, és a 30 év alatti hátrányos helyze­tű fiatalok lakáshoz jutá­sának segítését vállalta fel. Olyan átmeneti otthonokat kíván létrehozni, amelyek­ben néhány évig alacsony bérleti díjért lakhatnak a rászorulók. A fiatalok — a takarékfeltételeket vállalva — összegyűjthetik a lakás­befizetéshez szükséges ösz- szeg egy részét. A hiányzó pénzt az egyesület alaptőké­jéből pótolja. Az egyesület most arról tájékozódik, hogy megyénként hányán kérné­nek támogatást lakáshely­zetük megoldásához. Szám­ba veszi az otthonok kiala­kítására alkalmas, használa­ton kívüli házakat, valamint a beépíthető telkeket is. Az első vizsgálódások szerint Békés megyében mintegy 80 első otthonra váró, támoga­tásra szoruló fiatal él; 32 településen csaknem »száz otthon megépítésére alkal­mas épületet találtak. A volt állami gondozottak felkutatása, szociális körül­ményeik vizsgálata meg­kezdődött a fővárosban, s az ország más vidékein is. E munkában az egyesület a he­lyi körülményeket jobban ismerő KISZ- és szakszer­vezeti csoportok segítségét kérte, s felvette a kapcso­latot a Menedék alapítvány­nyal, valamint a „Józan élet. egészséges család” szövetség­gel is. Az egyesület az átmeneti otthonok építése és kiala­kítása mellett a hozzáfordu­ló fiataloknak tájékoztatást nyújt a lakáshoz jutási le­hetőségekről és feltételek­ről. Várhatóan szeptem­bertől jogi, műszaki és pénz­ügyi tanácsadó szolgálatot is indít.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom