Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1988. július 2., szombat

Az Építészek Nemzetközi Uniója — az Union Internationale des Architectes — július elsejét az építészet világnapjává tette. Nyilván azzal a szándékkal, hogy (elhívják a világ — elsősorban az építészettel összefüggő tevékenységgel foglalkozók, a társművészetek, a minden szinten érdekeltek, tehát a városok, az államok — figyelmét is arra, ami ma gond és igény, de főleg tennivaló ebben a műfajban. Tagadhatatlan, hogy hazánkban is, városunkban is viták, megtorpanások, szenvedélyes álláspontok kereszttüzében vannak, alkotnak és dolgoznak az építészek. Mert itt — és ez a legfontosabb! — nem lehet lemaradni, késni sem illik, mert az építészet „itt- és most-csclekvés", ezt nem lehel halogatni. A kihívás sürget, az igényeket ki kell szolgálni, és ha ma valamit, akár középületet, kórházat. könyvtárépületet vagy lakóházat leteszünk a térben, arról tudnunk kell, hogy az időben megmérettetik. így van ez az egyes létesítmények, de egy egész város, városrész, vagy nagyobb egység esetében is.

Nekünk, egrieknek, Egerben dolgozó építészeknek, tervezőknek, kivitelezésben munkálkodóknak, a hatóság fórumain a döntés jogával élőknek is tudomásul kell vennünk, hogy ez az itt és jnost parancsa szakmai és lelkiismereti problémákat érint. Szemléletet vizsgáztat, mér meg. Lehet, hogy a sürgető mai igények forgása, forrongása közben tévedünk itt-ott, de alapvetően nem tévesztünk. Kiindulási pontjainkat, céljainkat illetően meg kell felelnünk a korszellemnek, annak a mentalitásnak, amit a ma embere hordoz, azoknak a tartalmi és formai mércéknek, amik nélkül alkotásaink jellegtelenek, arc- és egyéniségnélküliek maradnak.

Itt, Egerben, a történelmi atmoszféra intése folytán is tudjuk, hogy a múlt a jelennel, a jövővel, az idő és a tér ezer adottságával, már meglevő adataival — folyamat, az állandóság és a változás vitathatatlan jegyeivel. Ez a város természetes és okszerű örökség, amit el kell fogadnunk, amin erőszakot tenni súlyos hiba. Túl azon, hogy az örökség megtagadása nemcsak a folyamatosságot szakítja meg, de felborít olyan értékrendeket is, amelyek helyébe máshonnan vett axiómákkal újat teremteni — képtelenség.

Az építészet körforgása hat fázisra bomlik. Elindul a társadalmi igény, megbízzák a tervezőt a tervek elkészítésével, a hatóság az engedélyezési eljárásban elbírálja a terveket, a kivitelező megépíti a megtervezettet, a használó, üzemelő birtokba veszi az épületet — a használat, a mindennapi gyakorlat, az állandó vizsga folyamán a társadalom visszajelez, ítéletet mond arról, ami keletkezett. És van. Mert az épületet nem a pillanatnak, hanem a viszonylagos állandóságnak szokták emelni.

A bő mondatokba belesűrített hat fázis bármelyikében elkövetett hiba, mulasztás szükségszerűen az egész folyamatot érinti. Egri példákat azért veszünk, mert Eger a hadszíntere életünknek, mindennapi munkánk foglalata, lelkiismereti vívódásaink gyakorló, olykor bűnbánó széke. Már a társadalmi igények hivatalos manifesztációjában kezdődhetnek a bajok. A kérdés idekapcsolható:

van-e a kontinuitást biztosító koncepció? A város általános és részletes rendezési tervei sok-sok görcsös megállással még ma is alapvető bizonytalanságokat tartalmaznak. Egy több mint húsz éve bontásra ítélt városnegyed — a döntés okát képező „koncepció” megváltoztatása után — az építési tilalom alól felszabadul, majd az ott levő értékeket egyszeriben felismerve, tanácsi védelem aló kerül, miközben közművei megoldatlanok, és megoldásuk csak a lakosság öntevékeny, a védettséghez képest nem feltétlenül szakszerű beavatkozására van utalva. Egy ilyen hosszú építési tilalom nem csak azt jelenti, hogy az épületek állva maradva — mert ki költ rá ilyen feltételek mellett? — „halnak meg”. Ha hozzámérjük azt a kárt, a pangásnak az érintett lakosságban végbemenő károkozását, sejtjük csak igazán, mit is hoz magával egy ilyen függés.

Felkiáltójellel kell megemlíteni a vár ügyét! Ki is a gazdája ennek az együttesnek? Mi legyen vele hosz- szú távon, hogyan kellene kiemelni ezt az egyedülálló értéket tisztázatlan jogi helyzetéből?

Húsz éve vajúdik Eger uszodakérdése. Pályázatok, kiviteli tervek, tanulmány- tervek fiókokban hevernek. A bennük elfekvő szellemi érték, a rájuk, miattuk kiadott forintok, hol kamatoznak?

Panakosztaház: harmadik éve folyik a tervezés, az első programban bábszínház, a másodikban gyermek- könyvtár volt az igény, a harmadik, az előzőektől merőben eltérő program most van születőben, — s közben a műemlék jellegű státusban leledző házat az összedőlés fenyegeti.

A Minorita-rendház:- azt még ma is fejcsóválással, de már a reformreményeknek betudható vétlen merészséggel írjuk le, hogy a város hajdani vezetői elképesztő könnyelműséggel dobták oda az ipari termelésnek ezt a házat, a város legfontosabb és művészeti szempontból is kiemelten értékelendő részén! Most befogadóképességét jóval meghaladó kollégiummá alakítják át, nem kis ráfordítással — mondják —, ideiglenes hasznosításként !

Amíg a huzavonák tartanak és amíg az intézkedési hierarchiában nincs meg a kellő elszánás, a szakmailag megalapozott megfontoltság, főleg a helyes érvekkel megtámogatott koncepció, addig az érdek-ellenérdek párharca és az idő együttes • őrlése folytán növekednek veszteségeink, apadnak lehetőségeink.

A társadalmi igények helyes és produktív megjelenítése sokszor szenved csorbát a megfelelően érdekelt és felkészült mecénatú- ra hiánya miatt. Ezáltal válik veszélyeztetetté pl. a Vitkovics-ház, — rangját megillető —, a Sánc városrész — hagyományához méltó —, vagy a Céhmesterek utcája — funkcióját betöltő — megvalósulása.

A mai tervezési gyakorlatról csak feljegyzésszerű- en: ma a tervezési munka nem olyan vállalkozás ahol

a szellemi érték lesz döntő hatással a megrendelőre. A tervező vagy élvezi megbízója bizalmát, vagy néni. Tervek tartalmi értékének versenyeztetésére lenne szűk ség, az árak és kivitelezők versenye előtt, így elkerülhető lenne, hogy a tervező kiszolgálójává és kiszolgáltatottjává váljon annak a zűrzavarnak, ami a megrendelői igényekben felmérhető.

Van hazai gyakorlatunk nak egy kikerülhetetlen részese, a beruházást lebonyolító szerv; azért van, hogy a folyamatban az összes rendezetlenséget rendezze, — és mivel erre sok esetben képtelen —, ilyenkor a szó szoros értelmében „bonyolít”.

Országos probléma, hogy a hatóság helye, szerepköre tisztázatlan és megoldatlan e folyamatban. A rosszul fizetett, nem mindig megfelelő szakképzettségű és szakmagyakorlatban jártas alkalmazottakkal bíró testület nem vállalja a kreatív szerepkört, inkább igazodik a kapott „koncepcióhoz” és annak pillanatnyi végrehajtójaként lép fel. Feladatát képező döntések áthárítására, különböző szintű zsűrik bevonását írják elő, rendezetlen működési és jogi feltételekkel.

A kivitelezésben még mindig nincs piaci helyzet. A nagyvállalatok minden tekintetben monopolerősségek, diktálnak, ráállnák egy- egy kifizetődővé vált technológiára. És ez is okozhat elszürkülést, idegen elemek létrehozását ebben az érzékeny egri együttesben. Az üzemeltetők ugyan gazdái az épületeknek, de sokszor, sőt néha kirívóan nem úgy bánnak a gondjaikra bízott, testált létesítményekkel mint ahogyan azok megérdemelnék. És hogyan jelez vissza a társadalom? Értő, elemző kritika nincs. A járókelők és az idegenforgalom elszólásait nem rögzíti magnófelvétel, írásbeliség. Pedig nem ártana, sokrétűen bölcsebbek lennénk általuk. Az esetleges kritikai támadások nem a folyamatot tekintik, az összefüggéseket nem láttatják, nem értelmezik.

Hogyan lehetne ez a helyzet jobb, megbecsülésre méltóbb? Mi lehetne most és itt értékterem több? Ha az érintettek között javulna a partneri viszony. Ehhez kölcsönösen fel kellene egymásban ébreszteni a bizalmat, azt a hitet és felelősségtudatot, ami nélkül igazi siker, megoldás sehol sem. semmiben sem képzelhető el. Több bizalmat kell megszavazni a szaktudásnak ama bizonyos láthatatlan és hallhatatlan népszavazásban, ahol helyre akarjuk állítani az értékek rendjét.

Reform, átfogó reform kell a szemléletben és az agyakban. Ne a könnyedén kiadott okleveleket tiszteljük, amelyeket feljegyeznek a személyi adataink között, hanem igenis jelentsék, jelezzék vissza a tudást, a szellemet, a hitet, amely a közösséget mindig is éltette. Tér és idő, a természetes környezet, a természetes specifikum-adottság, azért és nem az ellen kell gondolkodnunk. Csakis ilyen! szemlélettel lehet egy magasabb színvonalú, épített környezetet létrehozni. Csakis így, és ezzel együtt kell letennie a névjegyet ebben a városban, a folyamat bármely fázisában a helyén levő, és a maga számára is magasabb mércét rakó résztvevőnek.

Thoma Emőke

a Magyar Építőművészek Szövetsége Egri Építész Körének elnöke

A Szarvas tér 1. szám alatti ma is díszelgő épület környéke valaha nevezetes és fontos hely volt.

A középkori Eger — délkeleti irányban — ugyanis csak eddig terjedt. Túlonnan már az Almagyar nevű falu húzódott. Mielőtt lekicsinyelnénk jelentőségét, jegyezzük meg, hogy Nagy Lajos király — mellesleg az uralkodó szívesen vadászott Szilvásvárad környékén — már 1362-ben külön vásárjogot adományozott a községnek.

Később jelentősége csökken, ez nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy harcok színterévé vált. A XVI. században erre húzódott az Egert körülvevő viszonylag gyenge palánkkerítés, s itt alakíthatták ki azt a kaput, amely komoly forgalmat bonyolított le. hiszen átívelt rajta a déli országrészek felé haladó kereskedelmi útvonal.

Aztán jött az 1552-es ostrom, Dobó vitézei ugyan győztek, de az is tény. hogy a viadalok következtében a környék úgyszólván teljesen elpusztult. Ez a sors jutott osztályrészül az egykor virágzó falunak is.

Allah katonái se a háborítatlan nyugalom évtizedeivel ajándékozták meg az életben lévőket, az ittmaradókat. Túloznánk, ha azt mondanánk, hogy építési láz fűtötte őket. arról azonban nem feledkeztek meg, hogy védelmüktől gondoskod jtfbak. Ezért erősítették meg Dobó hajdani fészkét. Tudunk arról, hogy a makiári városkapu helyett újat, nagyobbat emeltek. Evlia 'Cselebi ezt hívja Ilidzsának, így utalva a közeli akkortájt igen kedvelt meleg fürdőre, Arnaut pasa létesítményére.

Az emberek azonban bizalmatlankodtak. s legfeljebb elvétve akadtak olyanok, akik ntegtelepedtek ezen a tájon. Fordulatot csak a Rákóczi-szabadságharcot követő esztendők hoztak. Az 1713-ból származó ősz- szénások arra utalnak, hogy a makiári negyedben már 158 házba költözött az élet.

Ez nem véletlen, hiszen a püspök, földesurak arra vállalkoztak — ez mindenképpen dicséretes —. hogy a semmiből valamit teremtenek. A korábban riadt polgárok vették a lapot, s részt kértek az újjáépítésből. a település barokk arculatának kialakításából. Nem kellett nagy politikusnak lenniük ahhoz, hogy rájöjjenek: a béke időszaka következik, amikor csak a szór. gos munkáé lehet a főszerep s ekként, ennek révén érhetik el személyes vágyaik teljesülését. csak így örökíthetnek valamit a jövőre.

A körülményekhez képest gyarapodtak is. Elfoglaltságuk, teendőjük bőven akadt, ám azért jutott idő az önfeledt kikapcsolódásra is. Az üres órákban előkerültek az öblös poharak, s nemcsak a pincék mélyén, hanem a csapszékekben is vidáman teltek a percek.

Mindez nem feltételezés, nem fantáziajáték, mivel a feljegyzések nyomatékolják megállapításainkat.

Szinte gombamódra szaporodtak az italkimérések. A várhoz vezető Barátok utcájában hívogatták a kortyolni kívánókat az Oroszlán, a Gólya, az Unicornis — az egyÉPÍTÉSZETI VILÁGNAP UTÁN

Alkalom az együttgondolkodásra