Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-15 / 168. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. Július 15., péntek Jethro Tull-jubileum Budapesten Július 13-án este, Budapesten, az MTK-pályán lépett föl a progresszív zene egyik sztárzenekara, az angol Jethro Tull. Az idén nyáron világ körüli turnén vesz részt az együttes, abból az alkalomból, hogy húsz éve kezdtek zenélni. Magyarországi fellépésük szinte főpróbának számított, hiszen néhány nap múlva hazai pályán, a londoni Wembley stadionban kell bizonyítaniuk, hogy még nem felejtettek el muzsikálni. . . Képünkön a zenekar „motorja”, Ian Anderson énekes-fuvolás. (Fotó: Koncz János) Zsámbékiak felhívása Egy dunántúli nagyközség, Zsámbék vezetői a falu lakosaival egyetértésben úgy döntöttek, hogy a tavalyi alma-atai deklaráció szellemében, amelynek jelmondata „Egészséget mindenkinek 2000-re ” 1988-ban nagyszabású mozgalmat indítanak el Egészséges falu, egészséges közösség elnevezéssel. Saját településükön már kialakítottak egy követésre érdemes modellt, amely átfogó, az egészségügyi, szociális és kulturális körülmények megszervezéséből áll. A községek, faluközösségek számára meghirdetett akció céljai: a szociális ellátás feltételeinek javítása, az egészséges táplálkozás elveinek megfelelően a helyi kereskedelem, termelés és közétkeztetés átszervezése, a tömegsport lehetőségeinek bővítése, hatékony, közösségre orientált egészségügyi alapellátás, köztisztaság és környezetvédelem. A zsámbékiak a mozgalomhoz csatlakozóknak közvetlen szakmai segítséget is nyújtanak a cselekvési program kidolgozásához. (Levélcím: Dr. Fodor Miklós körzeti orvos, Zsámbék, Nagyközségi Tanács. Telefon: 26-42-035.) H a jól emlékszem, ez a szoba, ahol beszélgetünk, Kórody András karnagy úré volt. — Igen. A Magyar Állami Operaház elsőkarmestereként ebben a szobában dolgozott. Szeretném is kitenni a fényképét, ide a falra a zongora fölé. Nagyon tiszteltem, szerettem őt, a mesterem volt, atyai jóbarátom, nála tanultam a főiskolán. Tulajdonképpen ő akarta, hogy ide jöjjek a diplomám megszerzése után, de én ellenkeztem, mert akkor még nem szerettem az Operát. Sohasem hittem volna, hogy halála után én leszek az Operaház elsőkarmestere. — Mit jelent elsőkarmesternek lenni? — Semmiképpen sem azt, hogy én vagyok a legjobb! Hogy a karmesterek közt tudásban, tehetségben én vagyok az első, hiszen olyan nagy művészek vannak itt, mint Lukács Ervin és Erdélyi Miklós. Azt hiszem azért kaptam éppen én ezt a megbízatást, mert ők nagyon elfoglaltak, koncertező művészek. Lukács Ervinnek akkoriban zenekara is volt, tanítanak a főiskolán, márpedig az elsőkarmesteri állás mellett másra nem nagyon jut idő. Teljes embert kíván, nem is egyet, legalább kettőt. — Mielőtt beszélnénk a „két Kovács Jánosról”, akit egy személyben képvisel, hadd térjek vissza egy elejtett mondatára. Azt mondta: nem akart az Operaházhoz kerülni. Miért? — Mert itt őrültek vannak. — Igen? A felesége, Sudlik Mária is itt énekesnő . . . — Ő is őrült. Az operaénekes más ember, mint a többi. Különleges ember. De félre a tréfát, én az operát, mint zenei műfajt nem sokra becsültem főiskolás koromban. Távol állt tőlem, de ma már azt mondom, az a karmester, aki csak szimfonikus zenét vezényel, sokkal szegényebb. Mert egy különleges, érdekes, csodálatos zenei világtól zárja el magát. Amikor idekerültem, korrepetitor lettem, az énekesekkel foglalkoztam, a szerepüket gyakoroltam velük. Zongoráztam, kísértem őket, tehát alaposan meg kellett tanulnom a műveket, el kellett mélyülnöm, s egyszer csak rájöttem, fantasztikus zenei kifejező erő rejlik bennük. Sokáig nem akartam más lenni, csak korrepetitor. Kórody András nógatott, hogy kezdjek már vezényelni, de annyira tiszteltem a darabokat és az énekeseket, hogy féltem. Aztán jött a Varázsfuvola — nem volt túl nagy sikerem — de nagyon biztattak. Sorra következtek a művek és mára elkötelezettje, szerelmese vagyok az operáknak és az Operaháznak. — De koncertezik is. — Nagyon keveset. Épp most kellett lemondanom egy vidéki zenekar felkérését. Nagyon sajnáltam, de nem tudok egy hétre elmenni próbálni és egy hét próba állítom, hogy kell egy jó hangversenyhez — nagyon sok az itteni elfoglaltságom. — Az Operaház teljes zenekara az elsőkarmester „fennhatósága” alá tartozik. Az Érkel Színházé is? — Igen. Körülbelül háromszáz muzsikus. — Amint hallottam a zenészektől, nagyon szeretik és tisztelik. Bár igazán fiatalon lett a felettesük. — Nem érzem magam a felettesüknek. Inkább a barátjuk vagyok. Felettesük rajtam kívül is van elég. Ügyes-bajos dolgaikkal bármikor fordulhatnak hozzám. De népszerűtlen intézkedéseket is kell hoznom, sajnos. — Az a másik Kovács János. — Az is én vagyok. Tarthatatlan az a zenekari rend vagy rendetlenség amiben dolgozunk. Az automatikusan kiírt próbák, amelyek következtében gyakran mások ülnek este a pultoknál, mint akik délelőtt próbáltak. így a karmesteri instrukciókról természetesen fogalmuk sincs. Borzasztó nagy a repertoár, amit játszunk és rengeteg az előadás, Kellenek tehát a próbák, nagyon kellenek, de nem így. — Hanem? — Szólampróbákat tartunk, sőt most majd kettesével jönnek be hozzám a zenészek, és itt a szobámban valósággal kikérdezem tőlük a szólamaikat. — Borzasztó. — Tudom, de szükség van rá. Nem jó, ha gyakran mi magunk is szégyellünk egy-egy előadást. Én ezt előre megbeszéltem a zenészekkel, kértem őket, hogy válasszanak maguknak partnert, gyakoroljanak együtt. Egyébként diszkréten, zárt ajtók mögött történik majd a „kikérdezés”. A fontos az, hogy jó előadásokat kapjon a közönség. Nem szabad előfordulnia, hogy bizonyos művek bizonyos részei után keresztet vessen a karmester, hogy hála Istennek, ezen is túlvagyunk. — Ha már sokadszor vezényel egy művet, nem érzi úgy, hogy sohasem lesz vége? Nem unja a műveket? — Nem. Olyan ritkán kerül műsorra egy-egy opera, hogy nincs lehetőség arra, hogy megunja az ember. — Kedvence van? — A Hovanscsina. Édesapám, aki latin-magyar szakos tanár volt, nagyon szerette a zenét. Erre a darabra vitt el elsőként gyermekkoromban, azóta is ez a legkedvesebb operám. Akárhányszor kellene vezényelnem, sohasem unnám meg. AZ ELSŐKARMESTER Beszélgetés Kovács Jánossal Liszt Ferenc: emlékmúzeum az ausztriai Doborjánban Liszt Ferenc a világ zeneművészetének egyik legnagyobb alakja 1811. október 22-én született Doborjánban (ma Raiding, Burenland). Egykori szülőháza ma múzeum és emlékhely, ahol számos metszet, kézirat, fénykép mutatja be a nagy magyar zeneszerző életének és művészetének legjelentősebb állomásait. Képünkön: Liszt Ferenc mellszobra a doborjáni szülőház bejáratánál (MTI Fotó — Fényes Tamás) MÁTYÁS 8. FERENC: Kiruccanás (H/2) Keskeny szurdok következett, inkább széles és mély vízmosás vitt a volt fakitermelés szintjére. Kibuktak a tetőre, és eléjük tárult a lerontott táj lidércnyomá- sos panorámája . . . Mintha végeláthatatlan erdőtemetőre nyitottak volna kaput, a látóhatár burája alatt ezernyi tönk idézte az elpusztított fenyők emlékét. Nem messze, rothadó háncsdombok között, alapozások terméskőváza fehérlett. A sofőr az egykori étkezde négyszögében fékezett. Édes, avarszagú szél kapott a terepjáró motorházából előgőzölgő párába, és rongyokra tépte, mint valami hasznavehetetlen, régi zászlót. Torobán Károly úgy vette számba egy hőskor nyomait, mint herdáló kézre jutott birtokát a hazatérő gazda. „A lelkesedés elhomályosította józanságunkat” — gondolta . . . Néha írni szeretett volna erről, de emlékei, akárcsak most, oly tömegesen és rendszertelenül, egymást előző kavargásban törtek fel, hogy nem tudta gondolati sorrendbe állítani őket . . . Valamikor itt kezdte el azt, amit lenn a völgyekben hasznos életnek neveznek: dolgozni. . . A statáriális eljárások időszakában, amikor elég volt egyetlen mozgósító szólam, hogy Mohamedhez vigyék a hegyet, a hegyeket . . . Erre járt ő is . . . S most felmérhette, mekkora erőt öntöttek karjaiba a szólamok . . . „Azóta agyafúrtabbá lett a világ — gondolta —, megmagyarázzuk a történteket . . . Csakhogy a történelem olyan, mint a bor: idővel letisztul ... A jövő lemetszi a jelen vadhajtásait, melyek rejtik a valós-valóságot ...” A szélben hűvös esőcseppek úsztak. A vastartalmú, szénsavas csurgó helyén rozsdavörös ingo- vány terült el. Torobán Károly hiába próbált vizet meríteni, sáros latyakkal telt meg a marka. Mégis belenyalt, aztán egy mohapárnába törölte tenyerét. „Vajon milyen mértékben fogja befolyásolni ez a forrás a nemsokára itt hullámzó gyűjtőtó élővilágát?” . . . Nem tudta kiszámítani, csak annyit, hogy az épülő erőmű a környék embereinek „az élet vizének forrását” jelenti majd . . . Hirtelen, mintha a hegyek szippantották volna maguk fölé, elnehezült felhők lepték el az eget. A sofőr kiáltani akart, de Torobán Károly már a kocsi felé indult; ismerte az átmenet nélkül, végletből végletre váltó hegyi időjárást. A terepjáró szélvédőjét máris sűrű szeplővel szórta tele az eső. — Sietnünk kell — idegeskedett a sofőr —, ha felázik e talaj, traktorral sem tudnak innen kivontatni minket! — Siessünk hát — mondta egyszerűen Torobán Károly. Míg ki nem értek az útra, mindketten szótlanok maradtak. De a biztonság újból beszédessé tette a sofőrt: — Alaposan megkopaszítot- ták errefelé a völgyeket. — Ha elkészül a völgyzáró gát, víz alá kerülnek ezek a sebek — magyarázta Torobán Károly. — A tó szintje felér majd odáig, ahol az imént parkoltunk. — Okos dolog — mondta a sofőr elgondolkozva. — Kell is egy kis változatosság a hegyek közé is . . . Akár az embernek is, nemdebár? Jó levegő után friss ebéd, akarom mondani fordítva! — helyesbített mosolyogva. — Hallottam, remek pálinkát főznek errefelé, jobbat, mint a mi cujkánk . . . Magának, szerkesztő úr, tudnia kell, elvégre idevalósi! — Meglesz, barátom, a pálinka is, az ebéd is... Az útelágazásnál térjen balra, húsz perc alatt elérjük a szülőfalumat . . . A sofőr rátaposott a gázpedálra. — Öröm nézni az ilyesmit — mutatott ki az út mentén ismét felsorakozó fenyőkre. — Azért is jó, ha meglesz a gyűjtőtó, mert eltakarja azt az irtást, ami rontja a harmóniát ... Jól mondom, szerkesztő úr? „így nemesítjük bölcs előrelátássá a múltban elkövetett hibákat” —jött Torobán Károly nyelvére a szólam, de szótlan maradt, mert úgy érezte, a kimondott mondat többet fejezne ki annál, amit közölni akar, és a szélvédő homályos tükrében rátekintő homályos képmása előtt szégyellte bevallani, hogy fél, mert szereti a szólamokat, másból sem állt az élete . . . Vége
