Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
Az Adria gyöngye A világ építészetének talán leg ragyogóbb ékköve az Adriai-tenger lagúnáira épült Velence. Díszes terei, nagy forgalmú vízi útjai éppúgy elvarázsolják a nézclődőt, mint az álmos, esöndes kis sikátorok. apró csatornák. A tenger pusztulással fenyegeti ezt a csodavárost, melyet alig húszezren laknak. ám évente több millióan keresnek föl a Föld minden részéről. Hiszen: gondolázni vágyik mindenki, aki szerelmes, szerelmes volt, vagy szerelmes lesz ... (Fotó: Koncz János) S zeretem a zsendülő bűzakalászok viaszillatát, a virágporos, nektárszagú határt. Régiségek jutnak az eszembe, amikor harmatáztatta hajnalokon ugyancsak szűrta a talpamat a tarló, de futnom kellett a csöcsös cserépkancsóval, mert az aratók már korán szomjasak voltak. Napégette fekete emberek arattak és a kasza suhogásával egyszerre fújták ki magukból a forrósodó levegőt. A férfiak csupasz felső testtel gatyában, vagy madzaggal felerősített köny- nyű vászonnadrágban vágták a rendet, a lányok, asszonyok könnyű ingvállban szedték utánuk a markot. — Talán a városból hoztad? — dörmögött erős basszus hangján Lengyel Ferenc, és már nyomta is a szájához a csöcsös kancsót. Nap ellen fordult, szétvetette a lábát, mint amikor drága teherrel támaszkodik meg az ember, aztán csak szívta, kortyolta a vizet, amely barázdát hasított a szája szegletéről az álláig, onnan pedig lecsordult a szőrös, poros mellén. — Igyatok! — adta tovább lihegve, és máris inaihattam vissza a csordakűthoz. Olyan jóízűen vizet inni, mint ahogyan a verejtékező aratók ittak, azóta sem láttam senkit. A mi bandagazdánk is, amikor jót ivott, szom- ját oltva levette a kalapját, és a kalapszalag alatt a fehér csík, mint egy korona övezte körül ráncosodó homlokát. A markot szedő lányok, a kévekötő asszonyok is kapkodtak a csöcsös kancsó után, ingválluk alatt az ő bőrük is olyan fehér volt, mint a gazda kalap alatti homlokkoronája. Napjában többször fordultam, kapós voltam, mint a hús a gulyáslevesben, és csupán néhányszor tehettem meg, hogy megsimogassam a sajgó talpamat, hogy megfigyeljem jobban a dűlőűt porában fürdő anyányi füijeket, a homokban tollászkodó foglyokat, a bűzatarlón az aratókat tisztes távolból követő gólyát. Tízéves forma lehettem, amikor lelkem viasztáblájára örökre rávésődött a kaszáját fenő paraszt portréja. Maga elé lökte a kaszanyelét, bal kaija hajtásába szorította a vastagabb végét, majd a tokmányból előhúzta a vizes fenőkövet, és előbb lassan, majd gyorsuló mozdulatokkal fenni kezdett. Most is hallani vélem a kaszafém csürüszkölő hangját, látom a parányi szikrákat a csorbuló pengét. A próbát a hüvelykujj végezte, citerahúr módjára pendítette a kaszát. A kalászok zizegve nyújtóztak az éles kaszák suhogásában, hogy még egyszer egyenesedni próbáljanak a ringó búzaföldek tengernyi világában, majd sorsuknak megadva magukat elfeküdtek a levágott rendek mélyén, ahonnan kévékben cséplést várva, keresztekbe kerültek. A cséplőgépek még éhesen és üres dobbal ácsorogtak a szérűkben, a zsiráfnyakú elevátorok is megcsillogtatták fogaikat, majd amikor aztán eljött a behordás ideje, és a vendégrudas szekerek benyikorogtak a portákra, kazlakba rakták az életet, végre megindulhattak a tüzes gépek, és a Hofferek. Forró, verejtékes, poros napok következtek. A gépek összetörték a kalászokat, és a toklászok közül kiverték a pirosló búzaszemeket, vastüdejükkel maguk alá köhögték a szúrós töreket. Régi aratások emlékképeivel üldögélek az eperfa alatt egy porcfűvel benőtt falusi portán. Lassan elsüllyed bennem a múlt, előbukkan a jelen, a színek gazdagsága, a távolságok határtalansága kedvemre van. Álmos forróság van a poros dűlőutak mentén, bágyadt akácok bóbiskolnak a-táblák szélén. Hét kombájnt, szaladó traktorokat, búzával telt vontatókat látok, nyomukban kék búzavirágok fakulnak az árokparton a tikkasztó hőségben... Ahol vendég vagyok, ott még kemencében sütik a kenyeret, amely manapság a legtöbb faluban ritkaságnak számít. —. Ezt a búbost mutogatni kellene. — Addig sütünk, ameddig anyánk él. Ő még nem evett pékkenyeret... Hullócsillagként esik rám minden szó, a nyolcvanegynéhány esztendős aggastyán anya megkülönböztetett tiszteletét fogadom néma főhajtással a szívembe, akinek — manapság ritkaságszámba menően — még a szokásait is megőrzik az utódok. A háznépére várakozva, a magam mögött hagyott időket idézem, amidőn nálunk is mindig valami hétköznapi ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való napon mindannyiunkon különös izgalom vett erőt, készülődtünk tettünk-vettünk, mindennek megadva a módját. A kenyérsütés előtt való este anyám megszitálta a lisztet, bekovászolt, illetve kovászt tett a teknő egyik végébe. A lisztben gödröcskét kapart, abba langyos vizet öntött, majd benne ’’párt” áztatott, élesztőt kevert bele, és a teknő végében ’’keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőkendőt, arra pedig egy kispárnát tett. Éjjel a melegben aztán kelt a kovász. Hajnalban következett a dagasztás. — Mennyi ideig kell dagasztani? Rámpillantott, tűnődött is egy csipetnyi ideig— Ameddig a ’’gerenda” meg nem csordul... Most is hallom sípoló tüdejének fárradt lihegését. — Töröld meg a homlokom fiam! — Tudják-e mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak semmit, így elmesélem, hogy a rómaiak már az időszámításunk előtt kenyeret sütöttek, és ők használtak először élesztőt is. A németek a középkorban, a svédek még később sütöttek kenyeret. Ámúlva hallgatják, miközben a búbos padkájára ülünk, ahol alkalmi szundikálásra is szolgál az oda vetett báránybőr bekecs. — Mi hiányzik még a mamától ellesett tudományomból? Dagasztani addig kell, amíg az asszony fejéről le nem izzad a kendő. Utána szakajtóba tette a kenyértésztát, letakarva kelni hagyta, majd, amikor szép dombos lett sütőlapátra öntötte, és a kemencébe rakta. Délután az ágazatvezetővel egy jobb időket is látott fekete Volgán szétnézünk a határban, amíg ő a kombájnosokkal vált szót, a júniusi viasz illatú határban gyönyörködöm, miközben feledni kezdem a múltat, és megint előbukkan a jelen, a színek végtelensége, a távolságok határtalansága. Hűsölök a susogó nyárfák alatt, bámulom a temérdek szarkafészket, az erdő szélén megbúvó hasas nyulat, őt éppen úgy tikkasztja a forróság, mint minket. — Jönnek a krokodilok! — mondja az ág- zatvezető, mert a másik táblába indulnak a gépek. Kiállunk útjukból, itt dübörögnek el mellettünk. A légkondicionált üvegkalitkából integet a vezető. Eszembe villanó hajdani emlékeimet most megmosolygom: a rendet vágó parasztot, a markot szedő hajladozó fehémépet, a kaszát, a kalászt kaparó brúgót, a hordást, a cséplésre váró kereszteket, a régi aratások kínkeserveit. Porral, gázolajszaggal keveredik az érő búzaillat, bárányfelhők gyülekeznek az égen, de figyelembe sem veszi őket senki, így aztán tornyosodnak, gomolyognak egy percig, majd lassan eltűnnek, elnyeli őket a határ. Egy ideig még az akácerdő szélén üldögélünk. A sok eső után dúsan bokrosodtak a füvek, távolról nézve, mint egy nagy tó vize hul- lámzanak a búzavetések, a szél járása szerint bólogatnak a súlyos kalászok. Távoli földutakon vontatók zörögnek, a zörgés porfelhőbe burkolózik, és eltemeti az ismeretlen célok felé szaladó utsokat. A dűlőút a rétre vezet, ahol kökény, meg galagonya bokrok lustálkodnak, a csordakúton egy ölyv tollászkodik, és a rét hajlásában birkák tépik a már amúgyis csonkig lerágott füvet. Újra megjön a kocsi, vége a koranyári határjárásnak, tőlünk jobbra már a tarlókat hasogatják a fényes vasú ekék, és a nádas mellett gólyák vetik felénk búcsúpillantásukat. A falu nyugodt és békés, nyoma sincs az aratási hangulatnak, legfeljebb harminc-negyven ember tudja, érzi, hogy kinn a földeken dandárja van a munkának. Estefelé hazaindulok, ekkor már apró ködök ereszkednek a rétek aljára, róká oson a falu közelébe, vaijak százai verik el a békés nyugodalmat, madársereg száll a fészkére a Tisza felől. A gáton megállók, és lehúzom a kocsi ablakát. Valahonnan egy kósza falevél propellerforgással landol a szélvédő üvegen. — Nem ismersz? A fejemmel intek nemet.— Akkor bemutatkozom. Én hozom a ködöt, amelyben nem sokára megfürdik majd a Hold, én érlelem a búzát, én suttogok a nádasban, amikor esténként szellő támad a víz felől. Az emlékeidet is én őrzöm a búzáról, és a kenyérről.... Szalay István Búza és kenyér
