Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-21 / 147. szám
4. ?IKlWi?S? isiwbÉií NÉPÚJSÁG, 1988. június 21.. kedd „Munkámat használni lehessen” Weöres Sándor 75. születésnapjára A költő (MTI-fotó: Tóth István Csaba) Amikor Kodály Zoltán az öregek című verset megzenésítette, azt hitte, egy meglett férfi művére írt muzsikát; s az az érett szavú költő, akinek a verse any- nyira megragadta, még csak gimnazista volt. Csodagyerekként indult, ahogy mondani szokás, de Weöres Sándor, aki most tölti be hetvenötödik életévét, alighanem fintorogva, fanyalogva legyintene, ha elolvasná egyáltalán ezeket az őt köszöntő sorokat, hogy ismét csodagyerekségét emlegetjük, s ismét születésnapja körül tüsténkedünk, mint öt esztendeje, amikor a hetvenediket, s a hetvenedikről- szólókat volt kénytelen eltűrni. A csodagyerek ugyanis hetvenöt éves korában is az a csodagyerek, aki olyan természetes mozdulattal lépett a magyar költészetbe, mintha mindig is benne élt volna, s már akkor is meglepődhetett azon, hogy ő csodagyerek. S miért volna érdem a hetvenöt év? S mire jó egy költő ünneplése, dicsőítése? Tőle idegen: ........ csöppet sem dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni. valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a ragyogás, a szörnyű talapzat. (...) Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” A vers címe egy áthúzott szó: Nagyság. Másutt kis vers- faragónak titulálja magát. Nemrégiben feleségével, Károlyi Amyval együtt a televízióban láttuk beszélni. Csak néhány jelentéktelen és korántsem szándékoltan jelentéktelen mondatot hallottunk tőle. Köznapiakat, igen egyszerűket, s bár költészetéről faggatták, egészen költőietlen volt. Azt mondta például: ,,Nem tudok írni, mert remeg a kezem.” A kérdés igen komoly volt. munkálkodása, tervei felől érdeklődtek, mit ír mostanában, s Weöres Sándor kétkezi munkásként felelt, mintha azt firtatták volna: milyen szekrényeket készít mostanában. Egyfelől a világ komoly, bonyolult dolgainak, titkainak efféle egyszerűre való átfordítása, világossá, érthetővé tétele, másfelől önnön egyéniségének, személyiségének ama lefokozása, amelyről a Nagyság című versében olvashatunk. Az egyéniség, az individum Weöres Sándor eszmerendszerében a háttérben áll — az előtérben a világgal, az emberiséggel összeforrt, esetlegességein fölülemelkedő ember van. Az egyes, a költő, csupán szemlélheti a világot, a történelmet, s jó, ha minél tovább, távolabb kutat: az emberiség őstörténetének kezdetéig, a homályos, földerítetlen civilizációkig, a messzi jövőkig, s túl az ismert világok peremén, s örülhet, ha csak néhány irracionális vonást fölfejt. A költő dolga, érdeme mindössze annyi, hogy közvetít az örökkévaló s a pillanat között. A vers ennek az áthozatalnak, a meg- ismerhetetlennek némileg megismerhetővé tételének az eszköze. Weöres Sándor mély és terjedelmes életművét azonban aligha lehet pusztán ennyivel jellemezni és átfogni. Sokat vitáztak már fölötte, éppen azért, mert szövevényes: bélyegezték irracionálisnak, részvétlennek a közösség iránt, s mindannyiszor cáfolt, kibújt a vád alól. Protheusként változott, folyton újult, alakult. Gyermekverseiben gyermekké, a Psychében nővé, műfordításaiban idegen költőkké lett, régi magyar költők mezébe-hangjába bújt, sosem volt nyelveken énekelt, verses drámáiban pedig eleve a szereplők személyiségévé objektivizáló- dott. Ám ez mind ő: a hajlékony, a kísérletező, a megértő, a mélységesen humanista poéta. Költészete egyetlen roppant orbis pictus, megfestett világ. Egyedülálló. Még a vele vitatkozók — s miért ne lehetne nem egyetérteni vele mindenben, sohasem követelte — sem sajnálták kimondani a szót: lángelméjű. A Bóbitában gyermekek ezreinek szerezte, szerzi meg a képzelet és a nyelv örömét. Örök magyar könyv. S ha csak ennyit tett volna — mint ahogy nem ennyit, hiszen a Bóbita pusztán egyetlen kihasított része életművének — már akkor köszöntenünk kellene hetvenötödik születésnapján. Bármennyire is tiltakozna. Olyan egyéniség, akit áthúzni, érvényteleníteni már régesrégen nem lehet. Nem illik hozzá az emelkedett, himnikus befejezés, jó lenne egyszerűbbet lelni, de hát... Egyetlen egyszerű mondat mégis: a nevét — őszerinte — Vörösnek kell ejteni. Győri László Erdély a népek építészeti és néprajzi kincses- bányája Az ősi európai faházépítés és a japán, illetve egyéb délkelet-ázsiai favázas építkezés módszerei között sok hasonlóság fedezhető fel. A kelet-európai, és különösen az erdélyi faházak építési, illesztési módja, szerkezete és a szobák használata sok rokon vonást mutat ázsiai, hasonló megoldásokkal. Jól megfigyelhető például az ősi japán főváros, Nara híres műemlékén, a nyolcadik században épült Soszoin templom gerendaépületén, ha összehasonlítjuk. E páratlan felismerésre Ohta Kunio japán építész- professzor, a Toyo egyetem építészmérnöki karának tanára, többéves kutatómunka, számos helyszíni megfigyelés alapján jutott. Felfedezései közül szenzációszámba megy az a megállapítás, hogy rokonság mutatható ki a híres-jellegzetes székely kontyos tető és számos ázsiai tetőszerkezet között. Ohta professzor európai tanulmányútjain négyszer járt hazánkban és hárorm szór Erdélyben. Tapasztalatait pazar kiállítású könyvben összegezte. A szakértő elragadtatásával beszélt élményeiről, a domború faragásos székely kapuról, a fából ácsolt haranglábakról, a fiatornyokkal díszített harangtornyok- í ól. mint megannyi építészeti és néprajzi csodáról. A Der Spiegel című nyugatnémet hetilapban, a minap megjelent cikk láttán, amely a román faluromboló településrendezési tervet ismerteti, a professzor szava szinte elakadt. Hitetlenkedve rázta fejét, majd kitört: „Nádpatak, vagy német nevén Rohr- bach jut eszembe. Tudja, Brassó fölött. Annak a kis falunak a főutcáján végig, az egyik oldalon magyarok, a másik oldalon németek laknak. Mi tesz velük? És mi lesz a házaikkal? Még egy településen belül is jellegzetesen különböznek színeikben a német és a magyar épületek. Az erdélyi települések az építészet és a néprajztudomány kincsesbányái Európában. Ha ezeket felszámolják, az egyenlő az egyetemes kultúra gyökereinek kitépésével ...” (MTI) Weöres Sándor: ARS POETICA Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne (olyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy Uszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. Jó: de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: i vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipödet. szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség; akkora, mint a többi. Fogd le a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. GEORGI SZPASZOV: Egyezség Karácsony előtt két héttel megállt előttem a feleségem, és komolyan a szemembe nézett: — Eszedbe ne jusson, hogy ajándékot vegyél nekem! — Miért? — kérdeztem csodálkozva. — Fölösleges kidobni a pénzt az ablakon. Már nem vagyunk szerelmes kamaszok, hogy tegyük egymásnak a szépet. Tudom, hogy szeretsz. Hazaadod az egész fizetésed — kell ennél több? Eltöprengtem. Lehet, hogy igaza van. Nem is tudnék ajándékot venni neki, mivel ö kezeli nálunk a házi kasszát. Minek hódoljunk ilyen kispolgári erkölcsöknek? Ajándék — még mit nem! — Tehát nem kérsz ajándékot? — kérdeztem a biztonság kedvéért. — Szó sem lehet róla! — válaszolta. Karácsony előtt egy héttel váratlan kérdést szögezett nekem: — Remélem, semmit sem vettél nekem? — Hová gondolsz? Elvégre megegyeztünk. — Na, csak azért! Biztos? — Igen. — Akkor jól van. Úgysincs kidobni való pénzünk. Karácsony előtt három nappal elővett egy selyempa- pirba csomagolt borotvakrémet, és éles hangon kérdőre vont: — Nekem szántad? — Ugyan! Magamnak vettem. Borotvakrém van benne. — Eszedbe ne jusson, hogy ajándékot vegyél nekem! Megegyeztünk! Nem fogjuk elfecsérelni ezt a kis pénzünket. — Tudom — mondtam. — Na jól van, de aztán ehhez tartsd magad! Már nem vagyunk fülig szerelmes kamaszok. Virág, kölni, cipő, ing — badarság! Nem dobjuk ki a pénzt az ablakon. Megértetted? — Igen. Karácsony estéjén, miután elmondtuk egymásnak azokat a jókívánságokat, melyeket kishíján az egész világon átadnak egymásnak az emberek, hamiskás mosollyal felém fordult: — Hol marad a meglepetés? — Miféle meglepetés? — Hogyhogy miféle? Hát az ajándék, amit nekem vettél! Azt gondoltam, hogy csak tréfál, de olyan felajzott reménnyel meredt rám, hogy azonnyomban minden világos lett előttem. — Semmit sem vettem — motyogtam. — Megfogadtam a tanácsodat. — Micsodaaa? — De hiszen te mondtad, hogy ne szórjam a pénzt! — Jaj, te szőrösszívű, tg érzéketlen! — kezdett el óbégatni, majd lekevert nekem egy hatalmas pofont, végül sírva fakadt. Végighúztam a kezem égő arcomon, és válogatott szidalmakkal illettem saját magamat: már megint elfelejtettem egy fontos szabályt. A nők ugyanis sohasem azt mondják, amit valójában gondolnak. (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán) Egy tanítónő számvetése Diplomás pedagógus akad bőven, de köztük kevés a hivatásérzettől vezérelt, a rátermett, a vérbeli nevelő. Az, aki önzetlenül lemond az érvényesülés ezernyi lehetőségéről, az, aki arra vállalkozik. hogy csak másokban él tovább, az, aki csinnadratta, különösebb elismerés nélkül produkálja az esetek zömében észre sem vett. hétköznapi csodákat. A szombati Kopogtató, illetve Perjés Klára jóvoltából egy ilyen megnyerő egyéniséggel találkozhattunk. Zeke Lajosné, Okos Erzsébet 1926-ban állt katedrára. Alsónyéken. Elsuhantak felette az évtizedek, s most, túl a nyolcvanon, a kilencedik X felé haladva, arról beszélt, hogy nem bánta meg egykori elhatározását, s változatlanul büszke arra. hogy egy település rektornéja lehetett. Gyorsan szívembe lopta magát ez a karakter, s azt sem szégyellem, hogy valóságízű történeteivel meg- könnyeztetett. Érthető, hiszen idegenkedett a hangzatos, tartalom nélküli nagy szavaktól, elutasította a néha már elviselhetetlen szakmai zsargont. „Csupán" mesélt, igaz, hiteles sztorikat egykori tanítványairól, rég elvesztett férjéről, a hajdani fogadtatásról, sallangmentes törekvéseiről. Nem csodálkozom azon. hogy elámult a riporter, hogy elkápráztatta ez a fénylő sors. Nincs ebben semmi különös, hiszen én is rögvest az a középiskolai tanár lettem. aki hittartalékokkal felvértezve indult el ezen a nem mindig varázslatos pályán. Emiatt tolmácsolom a volt kolléga bensőből fakadó tiszteletét annak, aki nem keseredett meg, aki úrrá lett kétségein, aki feledte a megaláztatásokat, aki folyvást feltöltődött, a tudás- ra szomjúhozó, az iránytűt remélő gyermekek tekintetéből. Helyes lenne, ha ezt a programot többször is megismételnék, s felfigyelnének rá azok a főiskolások és egyetemisták, akik nyomdokaiba szeretnének lépni. Ha komolyan veszik útmutatásait, akkor eloszlik a divatossá vált borúlátásuk, szkepticizmusuk, s rádöbbennek arra, hogy az alkotás öröme semmi mással nem pótolható érzés. Ráadásul egészséges toleranciával, derűt sugárzó bölcsességgel ajándékozza meg azt. aki következetesen halad az általa választott úton. Akárhol is rajtol... Hat évtized A színész, akárcsak a költő. nem lesz, hanem születik. Ezt ugyan nem mondta Tábori Nóra, akit a hét végén köszöntöttek az „Egy pillanatra sem lazíthatok, amíg játszom ...” című műsorban. mégis minden megnyilvánulásával ezt nyoma- tékolta, hangsúlyozta. A kérdező Tóth Gabriellának szintén nem volt nehéz dolga, mert olyan embert faggatott, aki megveti a mesterkéltséget, a látványos önmutogatást, aki készséggel szól nemcsak sikereiről, hanem gyötrődéseiről, válságairól is. Thália szolgálatára esküdött. méghozzá türelmes, ésszerű kompi omísszumok- ra bármikor hajló, sohasem fennhéjázó papnőnek. Akaratlanul is beavatott minket titkaiba. Meghívott otthonába, utalt szerepálmaira, megközelített, de el nem ért céljaira, magányának, egyedüllétének összetevőire. Segédletével nem akármilyen pillanatok szemlélői voltunk. Előttünk formálódott. fejlődött jelleme, kristályosodott alapállása. Nem véletlenül jutott eszembe az a tanítónő, aki délelőtt mutatkozott be. Nyilvánvalóan rokonlelkek ők, azonos bennük az elkötelezettség, az igyekezet, a kitartás, a szorgalom, az el- szánás. Ezért nem borongós kedélyük, emiatt frissek, fiatalosak, hiszen azért munkálkodtak, ami legközelebb állt hozzájuk, ami nemcsak nekik okozott örömet, hanem szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt. Ezt a filozófiát kellene megtanulni tőlük, hiszen mindnyájunkat felvértezne arra a küzdelemre, amelyet folyvást vívunk dédelgetett álmaink teljesüléséért, arra a harcra, amelyben gyakorta elcsüggedünk, olyannyira, hogy elhagynánk a nekünk rendeltetett, porondot. Ha rájuk gondolunk, ha példájukat emlegetjük, akkor újból leeresztjük azt a jelképes sisakrostélyt, s folytatjuk ott, ahol várnak ránk, a nem csak önérdekű csatározások. Ha álljuk a sarat, nekik is köszönhetjük. Őszinte főhajtással ... Pécsi István , Vártörténeti vetélkedő - Számháború - Video - Kirándulások Napközis tábor kisiskolásoknak A Megyei Művelődési Központ a Vármúzeummal közös szervezésben két turnusban napközis tábort szervez Egerben alsó tagozatos gyermekek részére. A rendezők fő célja, hogy o hasznos időtöltésen túl, a gyerekek ismerjék meg a megyeszékhely és környéke múltját, a Bükk természeti szépségeit, mindezt játékos, kötetlen formában, de hozzáértő szakmai felügyelettel A programban egyebek mellett lesz vártörténeti vetélkedő, számháború, szerveznek kirándulásokat, videovetítéseket, s a strandra is elviszik a kicsiket. A foglalkozások naponta reggel fél 8-tól délután fél 5- ig tartanak. A jelentkezők számára háromszori étkezést is biztosítanak. Az első turnus július 11-től 22- ig, a második július 25-től augusztus 5-ig tart.
