Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1988. június 18., siombcU ELSŐKÖTETES BEMUTATKOZÁSA EGERBEN Stációk a hegyen Lörinczy István — aki egyébként Salgótarjánban él. lapunkban és a Hevesi Szemlében is évek óta publikál — az idei könyvhéten mutatkozott be: Egerben is. a könyvsátorban dedikált. A könyv borítólapján a költő életének fontosabb adatai megtalálhatók, utalás történik ars poeticájára is. Ha azt az ötvenkét esztendőt „a művel” szembeállítjuk, ami eddig, az első kötetig őt elvezette, akár csodálkozhatnánk is. Azt írja, húsz esztendeje ír verseket. ó, akiről tudjuk, hogy tanult mestersége szerint doctor iuris, és sorsának ilyen-olyan változásai közben adta a fejét a versírásra. A stációk ezek szerint nemcsak a hegyen vannak, hanem valahol bent is. Vall ez a kötet ezekről a stációkról? Ügy hisszük, igen. Pedig nagy-nagy rejtőzködésről tesz tanúbizonyságot ez a vallomássorozat. Az első, ami szembeszökően ránk köszön az írások közül, mögül az, hogy a költő egyéniségeket vonultat fel. Mindazokat, akik öt lelkileg-szellemileg megérintették. Ezek között első helyen áll a nemzetközi hírű mester, a grafikusnak is kiváló Szász Endre, aki arra is vállalkozott, hogy a kötethez témagazdag munkáival csatlakozzon. Ez a beköszönés sem véletlen! ..Szász Endre kalendáriuma" című, tizenkét részes lírai naptárában Lörinczy István elmondhatja a képzőművészről azt, amit a grafika benne teremtett. S ha ez a kétszeres oda-visszajáték. a grafika és a leírt szavak között. járatja-játszhatja lelkünket és képzeletünket, olvasva a továbbiakat is, csak kiderül: itt az élményeket. adó írók. művészek eaész hada gyülekezik. Megköszönd őket a költő néhány sorral, mintegy a stílusban és gondolatközökben is vállalva az azonosulást, a viszszaidézés kellemes örömét Radnóti, Bartók, Csokonai. Salvador Dali, Kassák. Stendhal, Van Gogh, Petőfi Zoltán, Sinka István, Madách. Villon, a Góliátot legyőző Dávid, Picasso, Franz Kafka, Móricz, Rembrandt, Krúdy éppúgy feltűnik itt, mint eligazító támpont, vagy figyelmeztető arc, mint az egyiptomi Napisten, vagy a kocsmában megüldögélő, odaképzelt. odatelepített Krisztus. Alig pár szó, amit ezekről a lelki jelenségeknek felfogott látogatókról elmond, de az mind a költő élménye és állásfoglalása. Mert a többi, ami még ezeken a megemlékezéseken kívül és felül van, a varázslatos tájak sora, az ősz, a Mátra, a kórház kertje, az autózás semmibe Laudával, a történelem, a jókedvű halász nótája, az álmos fenyvesek világa, az egyperces vers. Igaz is! Ez az egyik nagyon találó fogalmazás: ezek itt mind-mind egyperces versek. Testük, mondható-olvasható létük valóban elfér pár másodpercbe, míg a hatásuk valahol arra készteti a kötet birtokosát, venné elé még újra és újra, mert itt valamit, érdekeset, hasítót, nyugtalanítót mondott, ami még zeng, amit érdemes rögzíteni. S ha már helyi szint is keresgélünk, idézzük ide az „egri emlék télen' -t: „hó harapott a tél húsába a madarak alatt megfagytak az ágak a park fái zúzmarákkal keltek s egy kiskocsma előtt tízezer éve várlak”. Ennyi. És az utolsó három szó az egész n-a- turalisztikus tájképet felemeli a valóság, a költő feje fölé. Kíváncsian várjuk, mit és hogyan zenésít meg ezekből az egypercesekből a Kos- suth-díjas zeneszerző, Szo- kolay Sándor? Farkas András SZEPESI ATTILA Alvó lány Fölissza arcod az éjszaka, árnyéka és harangszava. Akár a vétlen üldözött, alszol sötét indák között. Hallik távol sugár ’zene. Figyel az éj: egy pók szeme. Álmodnak kormos szárnya van, lélegzeted árnyéktalan . . . A szoba-csönd csurig üres, az üresség félelmetes: álomi szörnyek ellepik, holtak szakálla ütközik. Boszorka röppen, denevér, holtak arcán csurog a vér. . Fölöttük bősz ördögpofa borongó cópa-vigyora. Kilógnak éles fogai. Derengő álmod leskeli, míg mozdulatlan és meredt arccal úszol az éj felett. Áspiskígyó ül ajkadon, varangyosbéka válladon. tMelled halma kidomborul, ibolya-árnyék borong alul . . . Köréd szörnyek serege gyűl - te ragyogsz mégis egyedül. Már az asztali gyertyákat is meggyújtják az előkelő szálloda különtermében, de az író int, hogy még ne hozzák az előételt. „Várunk még valakit — mondja a főpincérnek —, addig hordják körbe ismét az italokat.” — Tulajdonképpen kire várunk? — lép oda az íróhoz Keczeli, az államtitkár. — Nekem sem mondhatod meg? — Neked sem . . . Keczeli nevet. lemarkol egy konyakot a tálcáról, megemeli az iró felé. — Akkor még egyszer gratulálok a kitüntetésedhez . . . Megérdemelted ... — Köszönöm... — mondja az író, és ő is leemelt egy konyakot, összekoccintják a. poharakat, isznak. Az író körülnéz. A teremben estélyi ruhás nők, férfiak kis csoportokba verődve beszélgetnek. Barátok, kollégák, de a meghívottak között szép számmal akadnak protokolláris vendégek is. mint ez a Keczeli. — Rögtön jövök — mondja az iró az államtitkárnak, és elindul az ajtó felé. Zsuzsa, a felesége állja útját. — Nem kéne még kezdenünk? — Mindjárt, szivecském .. . Már itt kéne, hogy legyen . .. Aranka néni sosem szokott késni. — Aranka néni? Ki az? — Majd meglátod ... — mondja az iró, és rámosolyog az asszonyra. — Lemegyek elébe a hallba. Tudod, már túl van a nyolcvanon, nehezen mozoghat. Felsegítem. Zsuzsa értetlenül néz utána. Mi ez? Csak nem eszelt ki megint valami otromba tréfát? Ettől az embertől minden kitelik. Nemcsak a regényeiben meg a novelláiban dolgozik humorral, de gyakran az életben is. Pedig most igazán nem lenne helyénvaló. Elrontaná az ünnepi hangulatot. Idegesen tekintget a bejárat felé. Nem lepődne meg. ha a férje egy majommal térne vissza, vagy seriffnek öltözötten, esetleg női ruhában, netán pucéran. „Egy örök nagy kamasz...” — sóhajtja Zsuzsa, amiben azért megbújik az is, hogy már nem is szeretné, ha más lenne. Az iró egy kopott bundájú, szikár, egyenes tartású öregasszonnyal tér vissza. Gyöngéden fogja a karját, és úgy vezeti oda a díszesen megterített hosszú asztalhoz. Lesegíti a bundáját, átadja az egyik pincérnek. — Ide, Aranka néni — mutat az asztalfőre —. ide tessék ülni. Az öregasszony bólint, leül, régimódi kapcsos reti- küljét a damasztszalvéta mellé helyezi. Fehér zsabós. megfakult, fekete bársonyruhájában, mintha egy régi fotográfiáról lépett volna a vendégek közé, akik érdeklődve figyelik, mitől a zsi- vajgás is lehalkul kissé Ki lehet ez? Hiszen .az írónak már nem él az anyja. Talán egyik nagynénje? Erre vártak volna? Ez lenne a díszvendég? Előételnek ráksalátát tesznek a vendégek elé, de mielőtt bárki hozzáfoghatna, az iró feláll, és poharát megkocogtatva jelzi, hogy- beszélni kíván. Csend lesz. az arcok felé fordulnak. — Kedves barátaim — mondja az iró —, ti most azért gyűltetek egybe, hogy velem együtt örüljetek a kitüntetésemnek, amit írói munkásságomért kaptam De nem tehetnénk ezt meg. ha nincs ez a kedves hölgy. aki megtisztelt azzal, hogy elfogadta a meghívásomat. Mert, ha Aranka néni ezelőtt sok évvel — hagyjuk a számokat —, nem tanít meg engem írni. úgy nem ülhetnénk most itt. Neki köszönhetjük hát ezt az estét, az én első tanítónőmnek, Kör- möczi Arankának. Isten éltesse még nagyon sokáig! Mindenki tapsol. Az író lehajol, és kezet csókol az öregasszonynak. — Halljuk Aranka néni! — kiáltja most valaki, mire többen is visszhangozzák a felszólítást: halljuk! Halljuk! — Nem. nem — szabódik az öregasszony. — Mit is tudnék én most mondani?— Csak pár szót — unszolja az író, majd tréfásan utána teszi:.— Megsértődöm, ha nem ... — Hát jó .. . Ha ennyire kivártcsiak vagytok egy öreg tanítónő- szavaira. Aranka néni feláll, megigazítja orrára billent szemüvegét, aztán kezét úgy helyezi rá ódon retiküljére. mint régen az osztálykönyvre. . — Kedveskéim . . Ugye nem haragusztok, hogy így szólítalak benneteket, de valamennyien a gyerekeim lehetnétek. Ahogy mindig annak tekintettem a tanítványaimat is, mert nekem azok jelentették a családot. Nekem saját családom sohasem volt, bánkódtam is olykor emiatt, de hát így alakult na. Nem tudni miért, talán mert az udvarlóimat is mindig az iskolában történtekkel untattam, ahelyett, hogy rájuk figyeltem volna. No, de ne rólam beszéljek már, hanem erről a fiúról itt, aki olyan kedvesen meghívott erre az ünnepi vacsorára Igaz, hogy először — már HHH
