Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
M élyen az arcában ülő egérkeszemében furcsa láng lobban, régi szokása szerint pislog, mintha sóba mártanák, de ez a pislogás, lassan udvarias mosolyba simul, amitől olyanná válik az egész ember, mint a tejbe aprított kenyér. — Megkaptam az üzenetét. Félénk, szürke kis veréb Wéber Aladár. Olyan, aki legszívesebben bocsánatot kéme a világtól, hogy él, nem teszi, nehogy észrevegyék. Sildes micisapkája lötyög a fején, pepita zakóját húsz éve ismerem, félretaposott, csám- pás cúgos cipője is inkább múzeumi tárgy, mint lábbeli. A harmadik, belső szobába vezet, ahonnan dohos penész szag árad, a szekrényekből pedig erős dohányillat. — Dohányzik Wéber úr? — Csupán a molyok ellen harcolok! Amióta Emma és Mara hugomék meghaltak, úgy élek ebben a nagy házban, mint az ujjam. — Miért nem kéri meg a szomszédasszonyát, hogy nagy ritkán rendezzen egy alapos takarítást? Wéber megigazítja a szolgálatos sapkáját, és mint csiga a szarvát, úgy húzza vissza válla közé kopasz kis fejét. — Én szívességből még tüzet sem kérek. — Akkor fizesse meg! Összeszoritja fogait, és mintha a hideg rázná, nemet int. Emlékszem, még élt az apja, amikor — lehet húsz éve — utoljára itt jártam ebben a szobában, megismerem a nagy, kék rózsákat a falon, a százéves faliórát, a zöld szalont és a tizennyolcadik századbeli műemlék cserépkályhát, amely együttjárt a garnitúrával. — Ma ez egy vagyont ér! — mutatok szét a tekintetemmel, mire Wéber rekedten nevet: — Vagyon! Hol él ön édes úr? A pénz inflálódik, a fotelek plüss huzatát megrágják a molyok, a drága képeimet ebben a dohos odúban megeszi a penész. — Dollár vagy márka! A pénznek nincs szaga ! — ugratom a vén Harpagont, aki most úgy űl itt előttem, soványan, mint egy megidézett szellem. — Arany! — kacsintok, és adom alá a lovat, de ezúttal a paripa nem a régi. — A szagtalan pénz csak mese, a valuta meg szinte bűzlik. Nekem elhiheti. Én született pénzember vagyok. Ül magába roskadva, borostás, farizeus ábrá- zattal, elnémított emlékei között, amelyek bizonyára, mint a bolhák ugrálnak a fejében, de most — talán először életében -, mégsem az üzlet az első. Homloka ráncba szalad, arcán a barázdák bemélyülnek, virgácsszerü szempillája fekete tónusba öltözteti a tekintetét. — Beszélnem kell önnel. Nyakig süppedek a poros bársonyba, és ujja- immal végigsimogatom a fotel karfájának faragott oroszlánfejét. — Hallgatom Wéber úr! A vörösen kitüremlett szemhéjai keretében a szivárványhártya körül villogni kezd a szeme fehérje, szája hangtalanul néhányszor kinyílik, fojtott köhögésén érzem, hogy szárad a torka. — Beteg vagyok! Maga az egyetlen, akivel a számomra oly szomorú hírt elsőként közlöm, és elvárom, hogy ezt és a dolgaimat, amelyeket majd föltárok, titokként kezelje. Mindezeken felül a diszkréciója mellett a segítségére is számitok. Említettem, hogy nem szívességet kérek. Honorálni óhajtom minden lépését, elvégre ön nekem nem rokonom, nem barátom, még csak nem is különösen jó ismerősöm. Egyszerűen megbízom önben. Mint a megduzzadt patak sietve, szinte fuldokolva sodorja elém mondandóját, a dohos, nyirokszag összevegyül a dohányillattal, amitől magam is köhögni kezdek. — Miért bennem bízik? Van talán valahol mégis távoli rokon, netán egy hálás, jó ember, ha nem is barát, akit inkább bizalmába fogadhatna. — Hangsúlyozom, hogy megfontolt üzleti ajánlatot teszek önnek, így a feltételeket is én diktálom. Vonszolom gondolataimat, és elsősorban a naftalinillatú vénemberre bízom a beszédet, mondjon amit akar, hátha könnyít a lelkén. Apja, nagyapja ószeres volt, bár a mesterségük inkább csak címer volt, mint kereseti forrás. — Nekem, uram a kinnlévőségem ebben a pillanatban meghaladja az ötmilliót. Ezúttal mellékelem önnek adósaim névjegyzékét. Lejáratuk rövid, egyik sem hosszabb egy esztendőnél, de az az egy év megfordítja az én életemet is. Most már megkönnyebülten, puhán és lágyan ejti a szavakat, mint ahogyan a hópelyhek hullanak, bár tudom, hogy az ő lelki nyugalma olyan, mint a láncra kötött kutya ötméteres szabadsága. A háztól a tyúkokig ér, aztán ne tovább. A pénz rabsága is egy táphetetlen lánc, amely a hatalmába kerített embert száz körömmel fogva tartja. Nagyobb rabság ez, mint a kábítószer vagy alkohol. — Nekem prosztatarákom van! Külföldön megvan a kórház, az orvos, aki műtőre fektet. Ha meghalok, ön kap egy táviratot, és azt teszi, ami a megnevezett ügyvédnél letétbe helyezett borítékban foglaltatik. Ha életben maradok, nincs tennivalója, felejtse el az egészet. Hallgatva a beszédét, arra gondolok, hogy az idő koptató hengerdéje alaposan eldeformálja az idegrendszert is. Különösen, ha annyi fortélyt és ravaszságot kell megőrölnie, mint Wéber malmában. Hallgatásomat felfüggesztve, meggondolom magam, és hurkot rakok ki, elvégre, ha nyúl, hadd ugorjon ki a bokorból, és ne járassa velem senki a bolondját. • — Egy feltételem van. — Feltétel? — Kettőn áll a vásár. Wéber úr! Ha nem teljesíti, itthagyom Isten hírével. Lehet, hogy túl biztosra megy az öreg, és álmos órájában sem gondolja, hogy tulajdonképpen egy szívességért beígért honoráriumot is vissza lehet utasítani. Szeme kerekre tágul, és mint egy erkölcsi hajótörött tárja szét a karját. — A kórház és az orvos címét kérem! Ezúttal rajta a hallgatás sora, és miközben múlik a megdöbbenése, letesz az asztalra egy címeres névjegyet, mellé helyezi az adósok névjegyzékét, amin átfut a tekintetem, de vissza is tolom az ujjai közé. Erre nincs szükségem! Nem vagyok rájuk kiváncsi, szerencsémre jómagam sohasem kértem öntől egyetlen krajcárt sem. Az ügyvédnél — baj esetén -, hajói értem, minden okmány megtalálható, hiszen ön előre intézkedett... A nehéz brokát függönyök homályt tartanak a szobában. Wéber, mint akinek mázsás kő szakad le a szivéről, fellélegzik. — Nem inna egy kis Rideget? — Nem kérek semmit. Wéber szótlanul a kapuig kisér, köszönése a fél utcának, és nekem szól: — Máskor is legyen szerencsém, uram! Amikor kinn vagyok a friss levegőn, végre kifújom magamból a bolondozás mozdonygőzeit, a nappal is spalettára zárt ablakok által lefoly- tott szoba áporodott, dohányporos, naftalinos levegőjét, és igyekszem elfelejteni az egész ügyet. Azon tűnődöm, hogy lám, a dúsgazdag uzsorásnak egész életében még egy őszinte barátra sem futotta, és arra sem jött rá spekuláns létére, hogy az igazán nagy, és drága dolgokat nem pénzért adják. Egy hete aztán a kemebe akadt a névjegy, és nyomban fel is hívtam a klinikát. — Wéber úr iránt érdeklődöm, Magyarországról. Égy perc és itt a válasz: — Herr Wéber sikeres műtét után egy hónapja gyógyultan távozott a szanatóriumból. Megállapodásunk szerint nekem tehát semmi dolgom tovább Wéberrel, legfeljebb annyi, hogy kifizessem a kétszáz forintot, amelyet a posta számolt fel a külföldi telefonhívásért. Szobája naftalinszagát még most is az orromban érzem... Szalay István A pénzember Pygmalion pillanatai (Fotó: Konci János)
