Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-24 / 123. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. május 24., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Tanulni nem szégyen Ösigazság az, hogy az ismeretgyarapítás vágya nem szégyen, hanem tiszteletre, megbecsülésre méltó erény. Ezt tudjuk, elismerjük, hangoztatjuk, ám amikor rajtunk a sor, általában riado- zunk attól, hogy tanuljunk másoktól, hogy okuljunk tapasztalataikból, hogy átvegyük, és saját gyakorlatunkba építsük a többiek bevált, kamatoztatható módszereit, ötleteit. Ebből a szempontból nem kivételek a televíziós alkotók sem. Jó néhányan — sajnos nem ők alkotják a kisebbséget — kizárólag saját tökéletességükre esküdnek, s nem döbbennek rá arra, hogy ez az alapállás önmaguk szürküléséhez, megrekedéséhez, egy helyben topo- gásához vezet. Pénteken este nem éppen bizakodó hangulatban kapcsoltuk be a készüléket, hiszen a korábbi napok kínálata aligha adott okot az optimizmusra, az elégedettségre. A Száz nap Palermó- b an című olasz—francia film azonban eloszlatta borúlátásunkat. A megrázó témával hat esztendővel ezelőtt szembesülnünk kellett a hírügynökségi jelentések révén, amelyek lakonikusan közölték, hogy a maffia tagjai meggyilkolták azt a palermói prefektust, aki az igazság vértezetében rántott kardot ellenük, aki nem félt a nagvon is reális fenyegetésektől, aki nem rettegett A Marilyn tcímű NSZK produkció se pályázhatott babérokra a folyvást feje fölött lebegő Damokles-kardtól. Ezt a megrázó sztorit formálta művé Giorgo Arlorio. Csak dicsérhetjük megnyerő humanizmusát, elismeréssel adózhatunk szakmai rátermettségének. Mindkettővel magyarázható, hogy lendületes sodrású, feszültségben bővelkedő forgatókönyvet produkált, olyan alapanyagot, amelyből Giuseppe Ferrara rendező maradandó értékű munkát produkált. Olyan szintűt, amelyre mind a hazai, mind a külhoni konkurenciának érdemes lenne felfigyelni. Annál is inkább, mert rászorulnak a tippekre. Elég csak — egy hét távlatából — a Mindenki tanköteles szellemileg zsibbadt kollektíváját említeni, hiszen ebben a periódusban — akárcsak az előzőekben — szintén ők képviselték azt a mélypontot, amelynél nincs, nem létezhet lejjebb. Persze, beállhatnak a sorba a Kék fény, a Szomszédok túlságosan is összeszokott, s ezért meglehetősen elkényelmesedett munkatársai is, akiknek mindenekelőtt a manapság oly divatos kifejezést, a megújulást javasolhatnánk. S hogy mennyire jó szándékkal, azt igazolhatjuk akként is, hogy megnevezzük a segítőkész mestereket is. Mint az előbb tettük. Talán nem hiába. Pécsi István Egy gazdag hét Mit jelent az, hogy MTV- plusz? Sokan nem tudták, míg meg nem győződtek arról, hogy nem takar mást ez a kifejezés, mint azt: lényegesen gazdagabb, szinte nem is kelet-európai a kínálat. Meg is feküdhette a gyomrunkat ez a sok minden, hiszen ahhoz szokhattunk hozzá, hogy diétásán adagolják a műsort: minden napra akad egy-két érdekesség, a többire nem is nagyon érdemes odafigyelni. Töltelékműsorok helyett most egy sor izgalmas produkció sorjázik: csupa olyan amelyből máskor alig-alig jut. Nem csoda, ha az ember csak kapkodja a fejét, magához sem tér a csodálkozástól: ilyen is lehet a televízió, így is lehet adást szerkeszteni ? Azért sem mellékes mindez, mert most derül ki, hogy a televíziónk fel tudja-e venni a kesztyűt, mert egyre több a választási lehetőség. A különböző közösségi televíziók átveszik a műholdas adásokat, s olyan sok csatorna kínálkozik, hogy ahhoz képest a honi lehetőségek szűkösek. Különösen a „holtidők” kedveznek a konkurenciának, amikor nem sugároznak magyar nyelven, akkor a határainkon túli programokra is ráállnák. A gyerekek és a fiatalok ülnek legtöbbet a készülék előtt, pláne, ha odakint esik az eső, s mással nem üthetik el az időt. Ilyen szempontból egykét év alatt ugrásszerűen javult a magyar tévé, mert rájöttek arra, hogy a leg- hálásabb közönségnek többet kell nyújtani. A jó rajzfilmsorozatok mellett ^gyre több (nálunk) újszerű produkció kerül eléjük. így például nagyon rokonszenves Rátonyi Róbert vállalkozása, aki vasárnaponként tíz perc alatt jókedvet lop a képernyőre a Feles Elek című bohókás műsorában. De ugyanilyen kedves a legifjabbak számára a Szupernagyi. Ha úgy nézzük, szinte megtriplázódott az ilyenfajta programok száma. Másfelől viszont még mindig kevés az arányuk: ha megvizsgáljuk a Sky Chanel ösz- szeállításait, ott lényegesen mozgalmasabb, színesebb ifjúsági blokkokkal találkozhatunk. összességében még többet érdemes áldozni arra a rétegre, amely legnagyobb figyelemmel kíséri az adást. Máskülönben sok olyat is megnéznek a gyerekek, amit nem érdemes. Ha valaha folyamatosan olyan gazdagon sugároz televíziónk, ahogy ebben az egy-két hétben, sok mindent újra kell gondolni a műsor szerkezetében. Gábor László Most, hogy az egri barokk püspöki palota előtt oly hosszú évtizedek óta elhanyagolt parkot féltő gonddal restaurálták, méltán' érdeklődésre tarthat számot a réges-régi, a korok kertkultúráját tükröző egri parkok sora és képe. Tartsunk hát egy körsétát a messzi múlt egri kertjeiben, parkjaiban. A mai Népkert, s fa mögöttes Csákó városrész helyén a középkorban terült el a püspök „vadaskert"-je, amint arról a fennmaradt oklevelek vallanak. A mai Népkertnek megfelelő területen elterült díszkertről az első hiteles adat 1687-ből maradt fenn. Chia- rillo clasz mester térképszerű ábrázolást rajzolt a városról és környékéről, a török uralom alól való felszabadítása előtti évben. Forrása ismeretlen. A gondos metszet a mai Népkert helyén egy, közel négyzetes alaprajzú kertet tüntet fel, közepén egy körönddel, s abból kiinduló, s egymást keresztező négy úttal. Ügy. amint az ma is fennáll! Nyilvánvaló, hogy ezt a díszkertet nem a törökök létesítették, hanem csak gondosan fenntartották, amint azt a középkori, valamelyik egri püspök kialakította. Ennek a püspökkertnek az elrendezése a régi alapokon, a XVIII. században is hasonlóan fennmaradt, amint azt a levéltárban gondosan megőrzött mérnöki térképek tanúsítják. Különösen szép Sartory József várostérképe 1787-ből, amely a püspök- kertben pontosan feltünteti sétaúthálózatát is. Eszterhá- zy püspök a díszkert mai területét kőkerítéssel vétette körül. Mindjárt itt említem ■meg. hogy a kert a későbbi érsekek magánkertje volt, bár néha még színházi előadásokat is játszottak ott, alkalmi színpadokon a teátris- ták az 1800-as évek során. Csak 1919-ben nyitották meg teljesen a közönség előtt. Ennek a régi püspökkertnek a részét képezte a XVIII. században a mai strandfürdő területén, a volt Csákány utca vonaláig terjedően másik két püspöki kert. A mai strand területén, a Hadnagy utcáig húzódott a püspök veteményeskertje. A ma vet- kőzőnek hasznosított barokk ház korábban a püspöki kér- tész lakásául szolgált. — Talán érdekes lehet tudnunk, hogy a mai Petőfi tér északi részén, valahol a vízművek régi savtalanító épülete táján alakíttatta ki Barkó- czy püspök a teknösbékata- vat; finom falat lévén asztalán a kis állat húsa. Szerencsénkre, Bél Mátyás leírásából jól ismerjük ezt a hatalmas kertkomplexumot 1730—35-ből. A konyhakertben is, mindjárt a bejáratnál. fügefa díszlett, de a különböző gyümölcsfák mellett „középütt, mintegy udvart képezve, törpe fák, közöttük díszcserjék, élősövények. Amott pedig virágoskert díszük.” — A mai Petőfi térnek megfelelően, „az őzek vadkertjé”-ről ad számot Bél Mátyás, ebbe emelt dombon alakították ki a teknösbéka- tót. — A strandfürdőhöz utóbbi években történt, keleti irányú fejlesztésével hozzá csatolt terület, a Csákány utca vonaláig, „a vörös, fekete és fehér dámvadak kert- jé”-nek adott helyet. — A további szakaszként említi Bél „a szarvasok vadkert"- jét, mely „délről határolja a konyhakertet”; tehát a még 1950-es években is „diós”- ként emlegetett érseki területet foglalta el. azaz ott, ahol ma a Hadnagy utcai lakótelep fekszik. A püspöki palota előtt még nem volt abban az időben kialakított díszkert, csak annak déli végében volt egy „kis kert”. A rezidencia igazi díszkertje a palota mögötti, azaz a mai autóbusz-pályaudvar felé volt kialakítva, ahol ma is kertje van az érieknek. Így írja le e püspöki kertet Barkóczy idejében: „A szemlélőben kellemes benyomást kelt nemcsak a derűs környezet, hanem a /ócskák és a közöttük kanyargó. nagy műgonddal kiképzett utak labirintusa is. Az itt sétálgató püspök számára kellemes felüdülést nyújtanak a különböző figurákba ültetett és a négy láb magas virágágyakat körülfogó díszbokrok. Ezeket fajtánként ültették szét, közöttük birsalmasorok húzódnak. A kert közepén kerek ágyás, virágszőnyeggel, buxusbokrokkal. Körbefut a kerten egy nyírt fákkal szegett sétány, az üres térségeket pedig tarka virágágyak és alacsonyra nyírt díszbokrok, egy sétaút módjára kiképezett, összefüggő út köti össze." E kert északi részében állott a nagy „madárház", melyben a legkülönbözőbb madarakat tartották. A püspöki, később érseki rezidencia előtti — a közeli hetekben rekonstruált — diszkért kialakításáról eleddig nem került elő adat. Az bizonyos, hogy egyszerű kerítés zárta le az utca keleti vonalában, melybe Fazola Lénárd 1776-ban kovácsolta a remek barokk vaskaput. Kevesen tudják azonban, hogy a mai, lándzsás vaskerítést csak az 1860-as években állították fel. — Az idősebb egriek még emlékeznek rá, hogy az érseki díszkert igen pompás volt, s az érseki kertész ápolta, gondozta nagy-nagy szeretettel. Visszatérve a mai Népkertre, régi nevén — ahogy még napjainkban is gyakorta emlegetik — Érsekkertre. Pyr- ker érsek idejéből ismerjük leírását, Fejes Mihál vármegyei főorvos tollából: „ .. . megbecsülhetetlen sétány a vendégekre nézve ...” — írja. „Friss virágillat s epedö csalogánydal fog üd- vözöllni... s meg nem állhatja, hogy fel ne keresse a friss virágillatot, meg ne látogassa az epedö csalogányt, azt a virágoskert feslő rózsái között, ezt a sétakert sűrű lombjaiban... Itt hímes virághalmok domborodnak, ott egyenes fasorok húzódnak, annak tarka változatossága gyönyörködteti a szemet, ... s minden bizonynyal csöndes ligeteivel fog kedveskedni...” Pyrker a vár addigi rendezetlenségét is megszüntette, s parkosította, fásította, kényelmes, szép sétautakat alakítva ott ki. Nem lenne teljes ez a kis röpke séta Eger régi parkjaiban, ha nem emlékeznénk meg Heykál Edéről, aki 1925- től 1946-ig volt a város fő- kertésze. Becsben szerezte diplomáját, s még jól emlékezhetünk hogy az 1930-as években Eger elnyerhette a „kertváros” megtisztelő címet. Utcáit elborította a virág. a rózsa . . . „Eger a rózsák városa” — írta az Eger újság. Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül, hegy a Széchenyi utcán rekonstruált, pompás díszkert gondozásáról elfeledkezett a kertészet, s legtöbb helyen már nagyobb a gaz, mint a beültetett virág! SUGÁR ISTVÁN DEÁK MÓR: A kútásó Ha a Fél Imre nincs, nagybátyám lett volna a falu bolondja biztosan. Kerülték is egymást, mint másnapos ember a tükröt; ki akar magára ismerni, ha nincs benne öröm? De míg Imrére a föld rászakadt gyerekkorában, nagybátyám csak úgy érezte, hogy a föld szakad rá — felesége elhagyta, a három gyerekkel együtt, s hiába vette el másodszor is, elhagyta újra. Mint a gyengék, inni kezdett, s még gyengébb lett. Amikor harmadszor vetté feleségül a feleségét, s az harmadszor is elhagyta, akkor kezdtek el mutogatni a háta mögött. Én mindig szerettem a nagybátyámat, apám helyett az apám testvérét. Az állatok megnyalták a kezemet, a gyerekek rámosolyogtak, s a félbolondok bárgyú szemében felismertem magam, aki de jó, hogy nem én vagyok. Gazdag lenni olyan áron, mint a Rontóék, akik örökké sós-paprikás kenyeret adtak csak, nem vágytam, olyan szegénynek lenni, mint a Kemecseiék, nem lett volna jó. Ki mindenki lehetnék, nem gondolkoztam rajta. Csak a Fél Imre meg a nagybátyám szeme vonzott, mint a faluszéli bányató örvénye, hogy mielőtt belevetettem volna magam, újra és újra visszarettenjek — de jó, hogy én én vagyok. De könnyen elveszik a visz- szaút. A hétfőim meg a szerdáim a Fél Imréé voltak, a keddjeim meg a csütörtökök a nagybátyámé. Szerettem volna a pénteket közösnek, de a Fél Imre meg a nagybátyám nem jöttek ki egymással. Az a hülye, mit akarsz azzal a hülyével, dadogta a nagybátyám, szavai fürödtek a nyálban és borsza- gúak voltak, attól nem lehet tanulni semmit, a Fél Imre bólogatott, amikor elmondtam neki. ummgatott, hogy így van, de én tudtam, hogy fájt neki, amit a nagybátyám mondott, mert a Mu- tyuklit nemsokára megmérgezték. Ez ki, kérdeztem, kedd volt, a nagybátyám napja, és az ágyában egy választási malac feküdt elégedetten. Nem kaptam választ, lepakoltam az iskolatáskámat meg a tízóraimat, amin kívül a nagybátyám már nemigen evett mást, s megráztam a vállát. Ki ez? Véres szeme olyan értetlen volt, amikor kinyitotta, hogy elnevettem magam. Messze járhatott álmában, mert csak percek múlva tért ma-, gához: megölelte a malacot, ahogy a legkisebb fiát szokta, s azt mondta teljesen természetesen: „Ez? Hát ez a Mutyukli.” Így vált Mu- tyukli családtaggá. Megszerettem én is. Okosabb volt, mint bármelyik kutya — örökké nagybátyám nyomában járt, szót fogadott neki, s amikor már a mázsát közelítette, akkor se merte megkérdezni sénki, levágjuk-e. A kocsma előtt ült, nagybátyámat várva, amikor ráfestettem az oldalára, hogy MUTYUKLI, ott látott meg a Fél Imre, akinek a hétfőit meg a szerdáit áttettem keddre meg csütörtökre, hogy mindig a Mutyuklival lehessek. Haj ragszol rám, ummgatta a süketnémák jellegzetes torok - hangján Fél Imre, mért nem jössz? A Mutyukli miatt, öleltem át a disznót, nekem most már kedd előtt kedd jön és csütörtök után csütörtök, te egyébként is hülye vagy, és nem lehet tőled tanulni semmit, vágtam a szemébe, mert haragudtam rá, hogy neki nincs malaca. A nagybátyám is megmondta. A Fél Imre bólogatott, s reggelre a Mutyukli halott volt. Megmérgezték, ordította sírva a nagybátyám, a felesége háromszor elment, mind a háromszor néma maradt, megmérgezték, zokogta, s annyira berúgott, hogy leesett a szalma tetejéről, a pótkocsiról, amin kocsikísérő volt. Amikor magához tért, „csalánba nem üt ménkő”, morogta az orvos, „még hogy kórház”, kialussza magát, és kutya baja, csodálkozva nézett körül, mintha nem ismerné meg a saját házát, amit pedig annyira szerettem, hogy nagy betűkkel ráírtam az utca felőli falára: A NAGYBÁTYÁM HÁZA, meg talán azért is, hogy könnyebben hazataláljon. Csak akkor derült föl az arca, amikor meglátott, és megismert, „túl közel volt az ég”, intett magához, s súgta a fülembe, „ez a malac jobban szeretett engem bárkinél, túl közel kerültem az éghez, amit nem szabad, és lezuhantam.” A Fél Imre akkor már régen kutat ásott, és valahogy nem is csodálkozott, amikor egy keddi hétfőn elmentem hozzá, hogy dolgozna-e együtt a nagybátyámmal. Vigyorogva bólogatott, mondta, mondta a süketnémák nyelvén az örömét, s én elgondolkoztam, hogy vajon azért ás kutat, mert egyszer már rászakadt a föld. „Nem fölfelé törekszem”, mondta a nagybátyám, „magasról nagyot lehet esni”, keze kérges volt az első napi kemény munka után, „van, aki kifelé néz, hogy meglássa magát, van, aki befelé", értetlenül néztem, de ez nem zavarta, ilyen és ehhez hasonló mondatai miatt már régen szájára vette a falu, „űrhajós már nem leszek, én nem hagyhatom el ezt a földet, hát megnézem, mi van benne. Megnézem, mi van benne.” Részeg volt akkor is, amikor Fél Imre véletlenül áll- ba vágta a vödörrel. Térdig már ért a víz, alakult a kút, az iszappal telerakott vödör beleragadt a sárba. Rángatták, a Fél Imre fönt, a nagybátyám a kútban, s amikor lehajolt, hogy jobban tudja húzni, a vödör hirtelen kiszabadult. Ma már nem tudja senki, mi történt, csak Fél Imre, de az meg nem tudja elmondani, meg különben is börtönben van. A nagybátyám elájult, és belefulladt a térdig érő vízbe, míg Imre segítségért szaladt. Így most már szabad a hétfőm is, a keddem is, a szerdám is meg a csütörtököm. Hétvégeken néha látom a sírok közt ücsörögve a nagybátyám gyerekeit a feleségével, aki háromszor elhagyta őt. Szépeket mond az asszony, ilyesmiket, hogy „ne felejtsétek el apátokat soha, jó ember volt szegény”, s bár nem beszél arról, hogy aki befelé néz is, bámulhat a semmibe, ilyenkor boldog vagyok. Boldog, mert nem tudja, hogy a Mutyukli jobban szerette a nagybátyámat még őnála is. 11 Séta régi egri kertekben, parkokban
