Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
A z embereken és a házakon egyaránt nyomokat hagy az idő, miközben alkalmat ■ ad a tűnődésre, az emlékezésre. Akik szerencsés csillagzat alatt születtek és életük fonala hosszúra nyűlott, emberi műemlékekként léteznek a múló időben és együtt vénülnek a házzal, amelynek értékét éppen a régisége adja. — Kurtanemesi porta a tizennyolcadik századból. Olvasom a táblát a vértelek alján, amellyel a műemlékesek védelmet kívánnak nyújtani az ősi kúriának, biztosítva a ház nyolcvan esztendős lakóját, hogy számára az írás semmi rosszat nem jelent, sőt, — ha netán valahonnan egy kevés hivatalos pénz kerülne — ingyen varázsolnák újra a Kívés portát. Szoptatós dajkám volt Emerenc néni, édesanyám után az egyetlen, akinek életemért hálával tartozom. Ritka látogatásommal ezúttal a már-már szakadni készülő szálakra vetnék egy gyönge kis csomót. Heverek a kert végében a gémeskút mellett a porcfüves udvaron, mellettem rogyadozó sámlin Emerenc néni. Az előbb a kurta nemesi portát vettem alaposan szemügyre, most egy rég el- virágzott, de még a hervadásában is különös arcot fürkész a tekintet. Mindenképpen találni akarok rajta valamit, aminek révén visszarepülök a múltba és amelyre talán én is felrakhatnám a tiszteletadás és a szeretet műemléktáblácskáját. — Őrülök, hogy eljöttél. A keze reszket, de a magásra tartott ujj, mint egy makacs felkiáltójel mered az ég felé, miközben a sokráncú arcon megjelenik egy akaratos dac, amely egyszerre visszavisz a múltba és ebben megtalálom a lélek viaszába is véshető m űemléktáblácskát! — Kívés Jánosné, Csattos Emerenc. Anyám gyermekágyi lázban feküdt, lemondtak róla az orvosok, nagy betegségében a született gyermekére gondolt és — amit annyiszor elmesélt szerencsésen átvészelt betegsége után —, egy vele egy napon szülő asszonyt küldött hozzá a bába. — Ne féljem Bözsike! Őt is szoptatom majd az én Juliskámmal együtt... Galambok tollászkodnak a borzas háztetőn, piros taréjú tyúkok kapirgálnak a porban. A nagy kertet felverte a dudva, ásót, kapát nem látott ez a föld már esztendő óta. — Janiék nem dolgozzák? Egy mélyről felszakadt sóhajtás néha többet mond minden beszédnél, szavakkal azt legföljebb kiegészíteni lehet, hogy kerekebb legyen a kép. — Építkeznek az újsoron! Kétszintes palotát az egyszem lányuknak. — Nem szereti a dédunokáját? A sámlin töpörödő öregasszony kérdőjelként hajol maga elé. Hallgat, nézi a földet, gondolhatom azt is, hogy nem érti a kérdést. A lábam fáj mindig! Tavaly még magam jártam el az ebédért, de az idén már a házhoz küldeti a tanács. Elunom a heverészést, lemegyek a kert végébe a patakhoz, ahol túlnőtte már a nád a vizeket és zöld náderbő borult a környékre, amelytől titokzatos lett minden, mint a mesék, amelyeket útra készülő öregemberek mondanak. Hallom, hogy suhog a szél, bújócskázik a nádak között, talán üzenetet hoznak a rigóknak, a szárcsáknak, amelyek folyton ott bogarásznak. Kidőlt fűzfára ülök, gyermekkori bakszekereim jutnak megint az eszembe és a sípok, meg a tilinkók, amelyeket itt fargcsáltunk a patak mentén. ■ Az ember megérzi, ha nézik. Emerenc néni csoszog utánam, restelkedem is, hogy ilyen messzire jöttem, félkarral átölelem a madár- csontú asszonyt és magam mellé ültetem a korhadt fűzfára. — Titkot akarok mondani! Ölbe emelhető kicsinységével tapad rám, szemében riadalmat látok, a hangjában fojtogató félelmet. Itt most a patak partján még soványabbnak tűnik, arcán a mélyen futó barázdák fekete árnyékot kapnak, kendője alól kibuggyanó fehér hajtincseit fel-felkapja a szél. — Janiék kicsalták a pénzemet. Személyemben egy új kérdőjel ereszkedik a másik mellé, fejemet és törzsemet meghajlítja a hirtelen támadt gond, a néhány szavas lecke. Rágom a fűszálat, bámulom az előttem sütkérező aranyban, ezüstben pompázó gyíkot, amely gondtalan mozdulatlansággal pihen. — Mire kellett? — Ha a tyúkok háromnál többet tojnak, még azt is elviszi a dédunokám. — Minek neked már a pénz, nagyi? Innen a kert végéből látom a kutat, a kurtanemesi porta hiányozhatatlan tartozékát, egyetlenembernek az arca fér meg a tükrében. Ebbe a kútba fojtotta bele az életét sok esztendővel ezelőtt Kívés János, amikor erőszakkal betáblásították a földjét, lefoglalták a rozoga cséplőgépét. Az arc, amely most rámnéz, az öregasszony kétségbeesett tekintete juttatja eszembe a már-már feledett tragédiát. — Adta, vagy elvették? — A menyem azt mondta, hogy majd visz- szadják. Később úgy ígérték, hogy ráíratják majd a haszonélvezetemet az új házra. Csakhogy nekem nem kell az új ház, innen engem élve ki nem visz senki. Ha a kutya csak felugat és abbahagyja, akkor közeli ember jön a házhoz és inkább csak jelzésnek számít a vakkantás. Jani öblös, csonttorokból érkező hangját ezer közül is megismerném, száz passió egyetlen Jézusa sem adott ki a száján igazibb basszust. — Láttam a kocsiját a ház előtt. Kezelünk, bemegyünk a házba, ülünk a lócán hármasban, mint a verebek. Annyira tele vagyok még az imént hallottakkal, hogy udvarias kérdésekhez sincs kedvem, így aztán az unoka a nagyanyja felé fordul: — Holnap bemehetne a tanácshoz! Dallamos zúgás támad a fejem fölött, egy méhecske téved be valahonnan az ablakon, vele foglalkozom, nézem, ahogy leül a fehér abroszra, a letört orgonagallyra, amelyet az előbb behoztam, aztán kiröppen, mint aki jól végezte a dolgát. — Minek mennék? — Kérjen segélyt! A rádió mondta, hogy a szociális juttatás a magaféle öregnek... Júdás árúlását érzem a Jézusi baritonban, nem is bírom tovább nézni a kapzsi, farizeus ábrázatot, a mindenéből kiforgatott asszony riadt, szomorúságát. — Már az állam kegyelemkenyere is kellene! — hallom elmenőben Emerenc néni félig síró, remegő hangját, de a magam mögött becsapott ajtó, mint az olló a papirt, úgy vágja el a szót. Az udvaron a kút körül sétálgatok, az ajtó bizonyára helyettem beszélt, mert Jani elmenőben rám se néz, sértett dúvadként rohan ki. — Rántottét süssek-e? Azt mindig szeretted. — Mit mondott még? — Kérdezte, hogy tudsz-e a pénzről? — Mi közöd hozzá! — vágtam neki. Fejébe szaladt a vér, aztán az ujjával megfenyegetett... Magára hagyom az öregasszonyt, most már nagyobb sétát teszek a környéken. Túl a patakon kalászát hányja a rozs, pipacsot szednek a gyerekek meg búzavirágot, fűljek futnak az út porában, tojásain ül a fácántyúk. Délfelé jár, amikor egy ponyványi kis akácosba érek. Nem zizeg talpam alatt az avar, mert kövér fűszálak nőnek rá, csupa békés zsongás ez a kis erdő, úgy érzem, jó lenne ittmaradni, leheveredni az akácok virágos sátrai alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, az álmokat, az esztendőket. Szeretném megvárni az estét, amikor megszólal a gyermekszavú harang és az’ alkonyat selymes árnyai magukhoz ölelik a kis erdőt minden élőlényével együtt. Mint csatából menekült kerülök vissza. Kiülök a nyárikonyhába, ahol egy fazékon forró víz emelgeti a fedőt és Emerenc néni tésztát gyúr. — Tepertős-túrós! Arcán már nem látom az előbbi szomorúságot, annál inkább az igyekezetét, hogy a kedvemben jáijon. • — Csinálnék én is valamit... — Hozz egy vödör vizet az artézi kútról. A kútnál ismerősen köszönnek rám a számomra idegen arcok. Egyikük-másikukkal még a sikongó palatábla fölött kötöttünk barátságot, amelyet azóta bizony eltépett az idő. Valaki félre teszi a vödrömet és közelebb lép, majd bizalmasan a fülembe súgja: — Látogasd gyakrabban a második anyádat... Szalay István A második anya
