Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-20 / 93. szám
4. ; v.Tj NÉPÚJSÁG, 1988. április 20., szerdo nanBi,y;ttKsa&e?ii ^r^'faii^wgaEaeiflSEaagsaaa^ ^aaiwiav. liiziTOgaaegawcrcaHBaa GYERMEKOnHON - A FALU TETEJÉN Egy nagy közös családban... Magas kerítés, szürke épületek, rácsos ablakok. Nem tudom miért, de képzeletemben így élt -egy nevelőotthon képe. Aztán szerencsére kellemesen csalódtam ... Mónosbél. A falu közepén egy kis utca ágazik fölfelé. Csendes házak, árnyékot adó fenyőfák szegélyezik. Az út végén, a domb tetején pedig egy polgári hangulatot, békét, nyugalmat sugárzó épület emelkedik. A Fővárosi Tanács gyermekotthona. — Régebben nyaraló volt ez a hely, aztán a 60-as évek elején kaptuk meg mi erre a célra — tájékoztat Ko- vách Gyöfgyné, az intézet igazgatója. — A központi épület, amelyben most beszélgetünk, már elég régi, kicsit kopott a berendezése, ráférne némi felújítás. Pénzünk azonban nincs. örülünk, ha az éves nyolcmilliós költségvetésből a legszükségesebb javításokra futja. 1974-ben új szárnyat adtak át így összességében százhelyes lett az intézmény. — Milyen gyerekek kerülnek ide? — Egyrészt fővárosiak, akiknek családi körülményeik miatt — betegség, válás. halál — szükségük van egy „második” otthonra. Másrészt meghatározott a korosztály is. A legfiatalabb lakónk három-, a legidősebb tízéves. Arra törekszünk, hogy a testvérek lehetőleg egy csoportba kerüljenek. Az idősebbek gondoskodnak a kisebbekről, és az érzelmi kapcsolatok is erősödnek ilyen módon. Így aztán, ha egyikük eléri a tízévet, a többiekkel együtt áthelyezzük egy másik ántézmény- be, ahol közösen élhetnek tovább. — Ügy tudom, Mónosbél- ben nincs általános iskola, önök pedig csak az óvodásokkal tudnak szakmai szinten is foglalkozni... — Ez így van, az alsótagozatosok a mikófalvi iskolába járnak át mindennap. Nagyon örülünk, mert jó munkakapcsolat alakult ki velük, a tanítók lelkiismeretesen gondoskodnak a mieinkről is. Szükség van a külön törődésre, mert ezek a gyerekek gyengébbek az azonos korú, de normális családi körülmények között nevelkedő társaiknál. Az elmaradás főleg az ismeretek hiányában, a beszéd-, írás- és olvasáskészség alacsony fokában jelentkezik. Ráadásul a legtöbbjüknél a betegségek, veleszületett rendellenességek halmozódnak, így fokozottabb türelmet, odafigyelést igényelnek. — Gondolom, tehetséggondozásról szó sem eshet... — Nem nagyon. Jó, ha valamennyire fel tudnak zárkózni. Más téren viszont ezt is szem előtt tartjük||Na- gyon sok az ügyességi játék, az óvónők kötni, varrni tanítják őket, így hamar kiderül, ha valakinek érzéke van bizonyos foglalatossághoz. Ezenkívül a szabadidős programok nagy része is fejleszti a képességeket, ha mást nem, a mozgáskultúrát, vagy például a színházi előadások, -báb műsorok — a fantáziát, mesélőkedvet. — Hogyan tudják pótolni a családot? — Két óvónő, két felügyelő és egy takarítónő állandóan együtt van egy-egy csoporttal. így ezt az öt arcot megszokják, megszeretik, magukénak érzik, s ha segítségre van szükségük, hozzájuk fordulnak. Aztán akad olyan is, hogy egy-egy család huzamosabb ideig patronál valakit, s így a bezártságot is enyhíteni tudjuk. — Milyen a kapcsolatuk a község lakóival? — Befogadtak minket. Több mint húsz éve élünk „együtt”, ez idő alatt megszoktuk egymást. A falu olyan kicsi, hogy még óvodája sincs. Ezért a Fővárosi Tanács engedélyezte, hogy tíz-tizenkét „külső” gyerek hozzánk járjon. A szülők eleinte féltek ettől a vállalkozástól. de mára már ez a kis ódzkodás is elmúlt. Közösen szervezünk ünnepségeket, legutóbb például a farsangi karnevált. Az intézmény igazgatója, Kovách Györgyné — Kik támogatják valamilyen módon a gyermek- otthont? — A környéken lévő üzemek. intézmények, így például a bélapátfalvi tsz, a varroda, a gyógyszertár, a Borsodnádasdi Lemezgyár, a szilvásváradi erdészet szocialista brigádjai. Tőlük karácsonykor, mikuláskor szoktunk kapni apróbb ajándékokat, de ha kell, segítenek a park szépítésében, vagy más munkákban is ... Távozás előtt még bekukkantunk néhány csoportszobába. A falakon vidám állatfigurák, Miki egér, Donald kacsa, vagy éppen Bu- bó doktor. A polcokon bábok. kerámiák — ezeket saját maguk készítették. Végignézzük, amíg a gyerekek felöltöznek, majd elkísérjük őket a parkba fis. Szaladgálnék. visítoznak, mókáznak egymással. Ugyanúgy, mint azok, akiket közben szüleik féltő tekintete kísér. Ám a nevelőotthonok lakóinak sajnos előbb meg kell tanulniuk megtenni az első komolyabb lépéseket — segítség nélkül ... A nagy tavaszi művészeti seregszemle képzőművészeti ágában a tágas, a kollektív szereplésre mindenképpen a legalkalmasabb Csontváry- teremben sorakoznak fel azok a festők, szobrászok, grafikusok, akik ma az élvonalat jelzik-jelentik. Nem is hagyhatjuk el a nevek felsorolását: Földi Péter Munkácsy- díjas, Jovián György, Kárpáti Tamás, Kovács Péter, Kő Pál szobrász, Muzsnai Ákos, Parádi Tamás és Püspöki István grafikusok, Szabó Tamás szobrász, Szemethu Endre grafikus és Tornai Endre András szobrász. A megnyitói szakszerű méltatás után másnapra a szemlélődő' magára marad, az alkotásokkal szemben, az alkotásokért is, meg a Baját élményéért is hosszasan elidőzik a műtárgyak között. Nem tagadja kíváncsiságát, azt szeretné tudni, van-e határozott profilja ennek a generációnak, amely ma a terepet uralja. Magyarán: kapunk-e eligazítást — mondtuk — Kárpáti Tamástól, amikor a Képmutatókat nézzük, vagy netán a Kézmosás liturgián túli, ama pilá- tusi pillanatot is figyelembe vevő gondolatainkat szeretnénk nyugvópontra juttatni? Hol van az asszociációs rend fókusza, kihez kellene a bölcselők és az erkölcsoktatók közül fordulni, hogy mindezt a zavart, ami minket az alkotások előtt elfog, netán leküzdhetnénk? Mert itt az egész kiállítás — ha ugyan apró részleteket villant is fel, pars pro toto? a rész az egészért? — azt igyekszik nekünk elhihetővé tenni, hogy itt egyéniségek vonulnak fel, és kompozíciókat mutatnak be, amiket egyenként összességükben is őszinte vallomásoknak foghatunk fel. S azok is! Kő Pál, mert a bejáratnál rögtön ránk köszön Körösi Csorna Sándorról készített reliefje, nemcsak témáival árulja el. mennyire a nagy egyéniségek titkait kutatja, hanem velük is érez, beléjük is lát, mintha csak azt magyarázná nekünk: Körösi Csorna és Sütő András — aki egyenes szálfaként áll a Hargita tövében — egyként a hősi helytállás, a vállalt grandiózus szerep hordozója. S hogy kétségünk se támadjon mondanivalójáról, azEl- felejtett templom kőmaradékait egészítjük kj képzeletünkkel. 'Mert való igaz, néha a csaknem semmiből kell felfedezni, megteremteni újra az emberi és erkölcsi értékeket. A Deákok derűt sugárzó teste mellett árasztja magából a harmóniát és a szépséget a hattyún lovagló Csöntváry, akiről ez a csaknem tenyérnyi szobrocska annyi mindent elmesél. Földi Péter nagyméretű pasztellfoltjai mellett Muzsnai Ákos Hommage Pilinsz- ky-je, vagy Káinja, netán a Hármasképei megint csak eljuttatnak a sorsérzéshez, ami oly igen kérdéses napjainkban. Hogyan és mi. mikor és miért indítja el ezeket a művészeket, hogy a fellelhető bűntudat, a kérdéses szellemi egzisztencia minden kínját felvonultassák elibénk? Álruhát, rendezetlen álarcot hordozunk netán akkor is. amikor is így kifejezzük bizonytalanságunkat, amely nem csak akkor tölt el minket, ha kilépünk a világba? Szabó Tamás kitűnő, atmoszférateremtő művész, de — legalábbis ez egyszer — a lábra, a lépő ember erőfeszítésére összpontosít. Meg is jelenik nála a tiltás, „Fűre lépni tilos!”, de rögtön tovább megy, hogy a haladást, a mozgást a Férfi korbáccsal című kompozíció ellenpontozza. Ha témákban és gondolatsorokban mérjük a művészek egymástól kiszámítható távolságát, netán az áthallást, az átfogalmazást, a tartalmak, a lélek riadalmai miatt támadnak apróbb gondjaink. Püspöki István a madarak ezer változatával van elfoglalva. ahogyan Jovián György is rejtőzik, aggodalmasan kiválasztott témáival. A Minotaurusz, a Növényember, a Dyptichum I—II. nehezen felnyitható lelkiállapotot takar és mintha ő is több társával együtt ódzkodna attól, hogy bármi félre- érthetőt fejezzen ki, amit a mai ember derűvel, rokon- szenvvel, netán együttérzéssel közelíthetne meg. És míg a szépen megmunkált. bár a kelleténél többször is ismételt motívumok végigkeresgélése után összegezni szerettük volna a látottakat, töprengésünket nem szakította meg, nem fejezte be a felhőtlen jó érzés, az a bizonyos nyugalom, amit a színházban katarzisként emlegetnek. Ezt a rejtőzést, ezt a motívumsokszorozást, ezt a szakmailag kiváló, tartalomban egysíkú — bár elgondolkodtató — anyagot rakjuk ki az ideránduló idegennek: ezek vagyunk, így vagyunk mi manapság. Azzal együtt is, hogy a legfeltűnőbb folton éppen a szobrász Tornai Endre András dolgait láttuk. A rusztikusán megmunkált szobrászi 'teljesítmény nem kötötte le figyelmünket különösebben annak ellenére, hogy két alkotásának is Űtiélimény címet adott. Az összetett szó mögött lévő tartalom, elemeire bontva sem született újjá bennünk. De hát ez szemlélet kérdése. A kollektív tárlatoknak mindig is megvan az a veszélye, hogy az egyes egyéniségék. stílusok kölcsönhatása tompítja az egyébként megszületni készülő atmoszférát. Most mi talán a fel- tolakvó kétségektől nem érezhettünk rá a lényegre? Ezt hívjuk netán a bőség zavarának? Farkas András Doros Judit A z ember legdrágább kincse az egészség. Ha egészség nincs, tulajdonképpen nincs jelentősége semmi másnak. A beteg embert nem érdekli az autó, a televízióba színház, a beteg csupán egyetlenegyet akar: gyógyulni! Ezért csak a remény élteti, a biztatás, hogy előbb vagy utóbb visszanyeri az egészségét. A vasárnap délelőttök általában csendesebbek a kórházakban a többi napoknál. A fennjárók, a lábadozók ilyenkor felkeresik egymást. Beszélgetnek: — Mi a baj? — A vérnyomás, meg a szív ... — Mit mond az orvos? — Nem mond különöset, csak latinul beszél... Intézkedik ezt, azt. és megy, vizitel tovább. — És maga ? — Én nem panaszkodha- tom! Nagyon szépen gyógyulok, sőt tegnap a főorvos úr is megdicsért. Nem tűri. hogy állandóan az ágyban feküdjek. Az adjunktus úr is aranyos! Ö is beszól, amikor csak egy kis ideje van: Sétálgatni, Lajos bácsi, sétálgatni! Magának két hónap múlva munkába kell mennie. Mi lesz, ha folyton fekszik, lustálkodik, elhagyja magát? Az egyik szobába „friss" beteget hoznak. Idős néni. sír keservesen. Két-három nővér is bejön, ellátják lel, kiismeretesen, de minden szó nélkül. Egy kis nővérke — úgy mondták, alig egy hónapja dolgozik itt — megkérdezi : — Miért sír annyira, kedves néni?-— Meghalok én, kedves! Érzem én! Nem leszek jobban ... A kisnővér elmosolyodik, még el is neveti magát. — Miket beszél a néni ? Tudja hány száz, meg száz ember ment ki innen már gyógyultan ugyanilyen betegségből? Szót kell fogadni, és majd meg tetszik látni... Az idős asszony szeméből felszárad a könny, bütykös ujjaival — mint mentő szalmaszálba — belekapaszkodik a törékeny kis ápolónő karjába. — Köszönöm, csillagom, nagyon köszönöm! Látja, máris könnyebb! Ugy-e,van remény ?-A másik osztályra kötözésre visznek egy kisgyereket. Baleset érte játék közben. — Maga menjen ki! — , utasítják a kísérő rokont. — Ne! Ne hagyj itt engem! És ne adjon nekem injekciót a doktor bácsi... A kötözőben komoran csör- rennek a műszerek, ideges a hangulat. — Mii fáj jobban, a kezed, vagy az injekció? — formed rá valaki a zokogó csöppségre. És lehetne sorolni a példákat. A jókat is, sajnos a rosszakat is. Budapesten egy mogorva adjunktustól egyszer — gyógyulás után —, bátorkodtam megkérdezni: — Mindig ilyen mogorva, szigorú a betegekkel? Szeme szikrázott, és így válaszolt: * — Én, kérem, a diplomámmal tudást szereztem. Azzal gyógyítok. Én orvos vagyok és nem színész ... Valóban, az orvosi, az ápolónői diploma mellé „emberségből” nem adnak külön bizonyítványt. Nem is papír kérdése ez! Ezúttal azon tízezer orvos és ápolónő előtt kívánok tiszteletet nyilvánítani, akik tudásuk mellé a szívükből is nyújtanak egy „darabkát” a betegeknek. És a szavukkal is gyógyítanak. Lehet, hogy az emberi szó nem orvosság, ámbátor legtöbben mégis hiszünk benne . Szalay István VISSZAPILLANTÁS Kollektiv képzőművészeti kiállítás Pillanatok a második otthonban (Fotó: Szántó György) A gyógyító szó EMBEREK VAGYUNK
