Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
II. Hasszán király birodalma Észak-Afrikában a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán partján terül el. A 21 és félmilliós népesség fele arab, harmada berber, s különös, hogy 95 százalékban szunnita mohamedán vallású. Figyelmet érdemel, hogy a közel-keleti válság rendezésében milyen pozitív szerepet igyekszik játszani napjainkban az ország uralkodója. A marokkói hétköznapok - elsősorban az ország népeinek mind a mai napig megőrzött ősi kulturális öröksége miatt -oly nagy mértékben térnek el a középl-kelet európaitól, hogy - a képek is bizonyítják! - meglátogatásra érdemes turista célpontként szolgálhat. Székelv Tamás képriportja L assan, szinte észrevétlenül kihúz a vonat az állomásról. A kocsiban egyedül ülök, de a szomszédos dohányzófülkében sincsenek többen háromnál. Menetiránnyal szemben, az ablaknál foglalok helyet és bámulom a tájat. A sínek mentén varjak százai tipegnek, aztán felgallyaznak az út menti jegenyékre. Nyulat ugrasztunk a gaz közül a meleg vacokból, pedig nem is fél a vonattól és csak megszokásból dobálja felénk elegánsan a hátsó fertályát. Elhúzzák az ajtót, könnyű kis csomaggal belép egy harminc körüli magas, barna nő.- Megengedi? — Minden hely szabad —, mutatok széjjel, és lesegi- tem a kabátját. Másutt ez túl kevés lenne az ismerkedéshez, de a vonat az más! A vonat az emberi kapcsolatok vonatkozásában egyébbel alig összehasonlítható hely, de maga az utazás ténye, az összezártság, az egymásrautaltság bizalmasabb lehetőségeket kölcsönöz. Az utitárs leül. ö is az ablak mellé! — Szintén Budapestre? Mosolyogva bólintok és szöszmötölve előkotorászom az aktatáskámból a pályaudvaron megvásárolt újságokat. Ő is elővesz egy Fülest, megkeresi a félig megfejtett keresztrejtvényét, aztán ceruzát, radírt rak ki a felnyitható ablakpárkányra. — Szereti a rejtvényeket? — Az egész élet egy nagy rejtvény nézek rá és félredobom az újságokat. Ujja hegyével egy féltenyérnyi területen letörli az ablaküvegről a párát és messzire tekint a havas tájon. A megjegyzésre nem válaszol, de a szeme összerándulásá- ból tudom, hogy találóan érintették a szavak. A vonaton az emberek — az illemszabályok szerint is — akár órákig beszélgethetnek anélkül, hogy bemutatkoznának egymásnak, szemben az utcai találkozással, ahol az idegenek vagy nem diskurálnak, vagy összeismerkednek. Itt az ember csak tölti az időt és ha az utasok közül bárki is mond valamit, vagy éppen kérdez, az természetes és emberietlenség válasz nélkül hagyni. Igaz, a tartós beszélgetés kölcsönösséget igényel és ha valaki ta- .nul, szundikál, vagy éppen elmerülten olvas, akkor már a zavarás illetlenségnek számit. Bámészkodunk mindketten szó nélkül, majd a kalauz kéri a mene jegyeket. Kattan az ajtó, a fülkében barátságos, kellemes meleg van és meglepő tisztaság. Nézegetem, forgatom az újságot és érzem, hogy figyelnek. Erre a megérzésre sokat adok. Alig csapott be életemben e különleges ’’érzékszerv”, amely mint egy titokzatos jelzőrendszer működik, némelyikünknél úgyszólván szinte tökéletesen. Nekitámaszkodik az ablakpárkánynak, félig kifelé fordul, homlokát a hideg üveghez nyomja, és mintha csupán önmagának beszélne, vallomásra szánja magát: - Tizenöt évi házasság után válni akarok! Most az ügyvédhez megyek, hogy megbeszéljük a dolgot. Nem Keresztrejtvény- Az élet egy nagy keresztrejtvény! — ismétli a nő halkan, kicsit vontatottan, szomorkásán a szavaimat, miközben hosszú ujjaival agyonra gyötri a radirgumit mindaddig, amig le nem ejti a földre. — Váljon, fölveszem! Zavartan elpirul, amitől hosszúkás, szép arca még színesebb lesz egy árnyalattal, aztán gyerek módra tartja a markát.- Tegye el szépen! Az életrejtvényeket úgysem lehet kiradírozni... Szófogadóan elpakol mindent, becsukja a táskáját, keresztbe rakja csizmás lábait és hátratámaszkodva behunyja a szemét. Megáll a vonat egy állomáson, tovább is indulunk már, de ő szó nélkül, csukott szemmel alvást színlel, olvasni készülök én is, amikor észreveszem, hogy könny csorog a szeméből. — Maga sir! Száját összeharapva, a fejével többször nemet int, küzd önmagával, nyeli a könnyeit, miközben rázza a zokogás. Egy kis idő múlva zsebkendőjéért nyúl, nyomkodja nedves arcát, felitatja a legördülő könnycseppeket.- Bocsásson meg, de... Zavarba hoz, mentegetőzni sem próbálok, hiszen nem bánthattam meg, ismeretségünk is alig idősebb félóránál. — Nálam mostanában hamar eltörik a mécses. Ilyenkor talán a legbölcsebb hallgatni, hiszen a szenvedő emberi lélek —, ha békén hagyják — olyan, mint a zár nélküli ajtó: kinyílik magától. A kíváncsiskodó érdeklődés a legtöbb gyötrődő emberben befagyasztja a zsilipeket, féken tartja a nyelvet. csinálom igy tovább! Érti? Megaláz, semmibe vesz, rá sem hederít arra az asszonyra, akiért annak idején vért ontott volna, aki ha kinyújtaná a kezét, most is akadna minden ujjára kettő és aki neki, csakis neki adta a fiatalságát, a testét, a lelkét. Naponta megaláz engem, a lányát és a lakásba hozza a szeretőjét, aki a gyermekétől mindössze öt évvel idősebb... Egyszer váratlanul elhallgat. Felém fordul, néz rám, mintha helyettem, vagy mögöttem keresne valakit, aztán táskájába nyúl, púdert, rúzst kotor elő és rendbe szedi magát. — Kérem, nézze el nekem! — Ugyan! — Nem, nem! Tudom, ostobaság, amit csinálok... A nők gyors alkalmazkodókészségét mindig is csodálom. Ki gondolná, hogy a rám mosolygó bájos tekintet ugyanazé az emberé, akinek három perce még könnyek futottak a szeméből? — Szóval, válni akarok! - folytatja tovább beszélgető stílusban az előbbi témát. — Talán nem kellene még döntenie... — Arra gondol, hogy minden férfi előbb-utóbb megcsalja a feleségét? — Es a legtöbb nő is! — dacoskodik bennem a férfihiúság. Két könyveimet említek. Miskolczi Miklós irta mindkettőt, a nagy vihart kavart ’’Színlelni boldog szeretőt” követte a piacra került ikerpár: ’’Hazudni boldog hitvest”. Szép fejét tagadólag rázza, de biztatásomat nem hagyom abba: — Kerítse elő és olvassa el mindkettőt! — Gondolja, hógy ez változtat a tényeken? — Biztos, hogy nem! A gondolkodásban viszont segíthet, hiszen bármilyen helyzetben is, fejjel a falnak szaladni értelmetlenség. Zakatol a vonat, Gödöllő környékén járhatunk, nagy nehéz fülesbaglyok tollászkodnak az út menti gallyakon. Látom a tekintetén, hogy a szóba hozott két könyv nem közömbös számára, talán egy utolsó szalmaszál a biztatás nyomán. — Említsen mégis egy-két mondatot abból a két könyvből! Nevetnem kell. — Nem tanultam be a könyvet! Utáltam mindig a memoritert, de talán erre-arra visszaemlékszem: A romló házasságokban mind nagyobb jelentősége van a szülő-gyermek kapcsolatnak... A család sem a társadalom, sem az egyén szükségleteit nem tudja maradéktalanul kielégiteni... A szexuális liberalizálódás és a gazdasági individualizáció ellenére is a család az emberi együttélés legalkalmasabb érzelmi és gazdasági kerete... A külső szerelem is csak ritkán, vagy sohasem hozza meg a keresett tartós felszabadulást... Hallgat, hosszan néz maga elé... — Váljon! Az utolsó mondatok egyikére csaknem pontosan emlékszem: Egyre többen csalódunk a házasságban és önmagunkban, mégis egyre több házaspár pillant maga mögé keserűen, sajnálkozva, mert késő, mert elmúlt... Észre sem vesszük, hogy Budapest előtt a nyílt pályán megáll a vonat. Állunk legalább negyedórája, többen lehúzzák az ablakot a folyósón, vannak, akik kilesnek az ajtón. — Javítják a váltókat — kiált be valaki jólértesülten a kocsiba. Késéssel, de befut a gyors a Keletibe, összeszedjük kevés uticsomagunkat, felsegítem a két és fél órával ezelőtt lesegitett kabátot és leszállunk. ' — Maga merre? — A. taxihoz — mondom. — Én is! Nyüzsgő emberáradat, de taxi is van bőven. Kinyitja az első kocsi ajtaját, a kezét nyújtja. Búcsúzik. — Felejtse el az egészet, különben is lehet, hogy az életben soha többet nem látjuk egymást. — Lehet! A következő kocsival indulok én is. Ellenkező irányba... Szalay István
