Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1988. március 26., szombat GYŐRI LÁSZLÓ Doboz Egész éjszaka egy üres tejfölösdobozt Zörgetett a szél. Elfújta, visszafújta, csak zörgött, zörgött A járda szélinél. Hallottam újra-újra, mint zörög, mint Zördül a tejfölösdoboe. Álltam az ablaknál, el-elnéztem, hogy Zörög üresen, hogy motoz. Az'ablakba álltam el-elszívni egy-egy Cigarettát: a füst Kifelé szálljon, ne a szoba felé, hol Alszik négyévesünk. S láttam a dobozt: a kapu elől hirtelen Elvitte a szél A sarok iránt, egy számmal arrébb, s láttam: A saroktól újra visszatér. Zörgött, nem is tudom, zörgés volt-e Az, ami úgy csinált, Mintha zörögne benne vagy vele, Csak zörgött, csak ide-oda járt. Zörgés vagy csörgés? A polivinilklorid Művi hangja? Tojáshéjcserregés? Álltam az ablaknál, három fény volt szemközt, Aztán meg egy sem. Már hajnal van. Óracsörrenés. Csörögnek a nem üres órák, s még most is Műveli a dobozzal ugyanazt a szél. Egy számmal odébb zörögteti, aztán a Saroknál újra megfordul a héj. A szögletnél üres kis ebét engedi el Az első sétáltató. Ugyan mire lót? Nézetlen lépked, könnyen, szabadon. A szél nem röpteti vissza. Megy tovább. De a tejfölösdoboz üresen ide-oda Egyre csak kering. Bíztam? Reménykedtem egyre? Keringek én is így. Fekete Gyula Laczkó András monográfiája Több mint két évtizede indult útjára a Szépirodalmi Kiadó Arcok és vallomások című sorozata, amelyben most Laczkó András bemutatja Fekete Gyulát- A sorozat állandó alcíme szerint az írót „alkotásai és vallomásai tükrében” ismerhetjük meg. Igen ám, de ahány író. annyiféle alkotás, annyiféle viszony a „vallomáshoz”. S írók a könyvek szerzői is, akik másként és másként fogják fel feladatukat, nemcsak azért, mert a műfaj lehetőségeit egy adott íróra kell alkalmazni, hanem azért is, mert különbözőképpen értelmezik a műfaj feladatait és lehetőségeit. A sorozat jellege szempontjából vizsgálódva azt kell meglátni, hogy Fekete Gyula „hálás” téma. A nyitott típusú alkotók közé tartozik, közéleti ember, akit vereségei és sebei legfeljebb időlegesen kényszerítettek visszavonulásra. Gondolatrendszerét, életrajzának eseményeit közvetve és közvetlenül is gyakran föltárja munkáiban. Nem sokszöros áttételeken keresztül kell hát „ kihámozni az életrajzi anyagot. az ars poeticát, amelynek bemutatása e sorozat célja. A könyvet végigolvasva. a képeket végigszemlélve mégis meglepődve tapasztaljuk, hogy ez a kitárulkozó író voltaképpen zárkózott ember abban az értelemben, hogy magánéletét magánügynek tekinti. Laczkó András pályaképe elsősorban neim az életrajzra figyel, azt csak addig részletezi, amíg el nem jutunk az íróságig, tehát a gyermek- és ifjúkor, a tanulás és a közvetlen politikai tevékenység esztendei kapnak szélesebb teret. A további információk a függelékként közölt életrajzi adatokban találhatók rneg. Érdekes, ,s azt kel'l mondanom. helyes eljárás ez, hiszen élő alkotóról van szó. S bár jeles szerzőknél az élet és a mű egyaránt fontos lehet, végsősoron mégis az utóbbi a döntő. S Fekete Gyula munkásságának van egy sajátossága, nevezetesen az. hogy egyszerre, egyforma hangsúllyal közíró és szépíró, s ez rögtön azt is jelenti, hogy a közíró munkáiban viszonylag közvetlenül jelen vannak az életrajz sugallta gondok is, az emberi-alkotói ars poetica is. Pályaképnek neveztem Laczkó András könyvét, s •ezzel azt is mondtam, hogy az igényesebb szakmai utat választotta. Túl sok előzményre nem támaszkodhatott. hiszen leginkább csak kritikák, s heves vitacikkek gyülekeztek a szakirodalom- bap, s azok sem túl nagy számban. Üttörőmunka hát ez. amelynek megállapításaival, hangsúlyaival rendre egyet lehet érteni, a műben mindvégig érződik a szeretetteljes beleélő képesség. Ezzel együtt képes a szerző a távolságtartásra, a kritikus szemlélet következetes érvényesítésére. Nem egyrészt-mósrészt méricskél, hanem az érték- és az igazságszempontot érvényesítve elemzi az egyes műveket. Talán csak a pályakezdés írásainál elnézőbb, mert bár előjátéknak tekinti csak őket, ezt nem hangsúlyozza. Gazdagabb lehetne viszont a pályakép, ha többrétű volna a bekapcsolás a kortárs irodalomba, ha a kritikai szemlélet mellett hangsúlyosabban érvényesülne az irodalomtörténeti is. Fekete Gyula olyan alkotó. aki pontosan látja, hogy az emberi létezés a személyiségjegyek és a társadalmi jegyek bonyolult hálózatának függvénye, a teljesebb emberi élet lehetőségéért perel, hogy az ember tudja és tegye azt, ami neki is, és közösségeinek is jó. Ezért szólhat széles olvasórétegekhez. s ezért öröm, hogy ezek az olvasók most kalauzt kapnak ehhez az írói világhoz. Vasy Géza BÉNYEI JÓZSEF A pompeji katona Elkerülte az örömlányok csábító lantjátékait. nem ült le kockázni a katonatanyák ' elé szabad szombaton, a szőlő erjesztett levét se szerette szopogatni, sétált inkább a tengerparton s nézte, hogy pergi be saruja nyomát a görgő és sárga homok, vagy a domboldal felsebzett virágait figyel- ■ te, bölcsőit őszre már zörgőtestű manduláknak. r Kis hülyének hívták a káromkodó társak s kardja élét is márványba verték bosz- szantásul, pedig nem volt buzi, se bolond, csak nem akart katona lenni, hanem színész vagy történetíró, de az apjának ezt tanácsolták, a nagyokos pályaválasztási szenátorok, hát szótlanul felvette az angyalbőrt, a hátizsákot, és megtanult ütemre menetelni, s mikor már sarkosan álltak az ágyán a lepedők meg a kifakult lópokrócok, őrségbe küldték a főkapu mellé. Ott is maradt, mert éppen egy alkaiaszi strófát faragott a fal színes mozaikkövein észre se véve a vulkánt, lávát és kőgörgeteget, énekelni szeretett volna, költeni szépívű verset, s míg nyelve alatt ért ez a verssor, körülvette a történelemmé merevülő végtelen kőzuhataq. Mává már hős lett a verset kalapáló kiskatona, de az a sor soha nem született meg, az a ritmus, az a strófa. Hősöket csak szül a kor, költők nehezebben alakulnak. mert a kényszerű kiskatonákban megmerevedik a szó. s történelemkönyvek illusztrációjává kövesül. A z útnak az a része, ahol a defektet kaptam, éppen egy erdő közepén kanyargott. Kétoldalt úgy magasodtak a fák, mint egy szurdok falai, ahová sose süt be a nap. Amúgy is lemenőben volt. Nem tehettem semmit, ácsorogtam, vártam, vacogtam. Se előre, se hátra nem láttam el messzire. Mintha az út nem is út volna, csak egy kimetszett szakasz, s hogy két végén túl mi van, van-e valami egyáltalán, hirtelen nem lehetett tudni. Mintha éveik óta óillnék ebben a zúgó csendben. Mindez azért, mert úgy indultam el, ahogy. Lukas pótkerékkel, rövidnek gondolt ismeretlen úton. Menekülni valahonnan, menekülni valahová. Most aztán itt maradok, gondoltam, már azt se tudom meg soha, vártak-e rám. Itt maradok, gyökérré válók, fölfalnak a gombák. Éjszaka erre jönnek a lidércek, kék láng a szemük, testük pókháló. Éjszaka lidércek jönnek, párává oldódik minden, amit szilárdnak hittünk a világban. A teherautónak előbb a hangját hallottam meg. Mielőtt fölbukkant volna a kanyarban, szinte megszédültem. Semmivé illanhatnék az erdőben, befúrva magam az avar alá. Éreztem az erőt, ami befelé húz. Csábító volt. Az autó fékezett mellettem, láttam kerekein a száraz sárcsimbókokat, hézagosán záruló sarkánál egy kilógó kötéldarabot, és az jutott az eszembe, hogy a lidércektől mégis kevésbé félek, mint az emberektől. Nem attól féltem, hogy a teherautós megöl. De émelygés fogott el mindattól, ami következik, aminek összes részletét előre tudom, mintha megéltem volna már, ahogy valószínűleg meg is éltem, és nem kívántam mégegyszer megélni. Nem kívántam kinyitni a számat, kérdésekre felelgetni, vagy pláne szívességet kérni, köszönetét mondani, nem kívántam társalogni semmiről, és nem voltam kíváncsi egyetlen emberre sem. Nem is integettem neki, minek állt meg — ebbe az ostoba gondolatba kapaszkodtam. Ácsorogtam, mint akit odaszögeltek, vacogtam a menekülés vágyától. Az ember lemászott a sofőrfülkéből, megindult felém. Konstatáltam, hogy immár ketten vagyunk ebben az erdő-szakadékban, én és az a másik, egy fáradt valaki. Kopott figura volt. kissé hajlott, szembetűnően ősz, és szembetűnően fáradt. Nézzenek oda, mondta az ember, hát nem ismersz meg? Apró, közeliilő szemek, nagy orr, kissé csámpás, asszi- metrikus arc. Ilyen arcokra nemigen figyel az ember. Most már láttam, hogy a fáradt férfi majdnem téljesen kopasz, a füle mellett, a nyaka táján akad csak pár szál haja, mégis, az őszes borosta öregemberesre fehéríti. Mikor rámnézett, megismertem. Az ilyen szemeket viszont nem felejti el az ember. Sebők volt. nagyanyámék udvarából'. Malom utca kettő, kiáltotta Sebők, és kivirúlt, mint egy kókadt virág, mikor eső éri, valósággal megfiatalodott. Nagyanyád fánkjai, micsoda fánkokat sütött, tele volt az udvar az illatukkal, emlékszel azokra a fánkokra? Hogyne emlékeznék, mondtam, az én nagyanyám volt, nem? Azok voltak a szép idők, mondta Sebők, mikor még ott laktunk a Malom utca kettőben, hátul az udvarban, szoba-konyha, közös klozet, szeneskályha, pokróc az ablakon, penészes volt a fal, de akkor is azok voltak a szép idők. Penészes volt a fal? — mondtam —. erre nem emlékszem. Hát istenem, egy kis penész, mit számít, ha különben. De hogy vagy? Mi van veled? Semmi, feleltem, megvagyok. És ti? Két végén megnyálazott egy cigarettát, körülményeskedve meggyújtotta. Piroska is megvan, mondta, volt egy műtétje, meg reumás a karja, meg minden. De megvagyunk. Biztos örülne, ha egyszer benéznél hozzánk. Ha még odatalálsz. Elfelejtettem a házszámot. Ötvenkét. De könnyű megtalálni. ez az egy szürke palatető van az utcában. Na és a mályvákról is megismered, Piroska mályváiról, mindjárt a kerítés mentén. ó, nagyanyám mályvái azon az udvaron! a kis virágágyás széle féltéglákkal kirakva, a téglák lemeszelve. Ha nagyanyám a konyhát meszelte, a maradékkal mindig kiment a virágágyáshoz, ég végigmázolta a szegélytéglákat. Fehórrre. mindent fehérre. Hla rajta múlt volna, fehérre meszelte vofflna a sufni lécfalait, a budi tetejét, de még a járda töredezett cementlapjait is. az egész udvart, az eget. a földet, az emberek lelkét. Sebők megvizsgálta a kocsit, nincs mit tenni, itthagy juk, a háromszögről ne feledkezzünk meg, arra kényesek, jól bezártam-e az ajtókat, hazavisz. ha megfelel nekem az öttonnása, igaz, még be kell ugrania valahová, de útba esik, fél óra sem lesz az egész: Fölkapaszkodtam az ülésre, Sebők becsapta az ajtókat, a nagy kocsi megrázkódott, felbőgött. Egy darabig fülsértőnek éreztem a zajt a fülkében, a magasság is furcsa volt, de nem kellemetlen. Mint aki nagynehezen csónakba kapaszkodott és onnan néz vissza az örvénylő vízre, úgy pillantottam le a teherautó magas üléséről az erdő homályba vesző sűrűjére. Lehetséges vajon, hogy a puszta helyváltoztatás bennünk magunkban is átrendeződéseket idéz elő? Én mindenesetre, míg ott zötykölődtem Sebők öttonnásának pokróccal letakart kísérőülésén, úgy éreztem, könnyebb és lazább vagyok, mint percekkel ezelőtt, amikor egy méterrel alacsonyabban és párszáz méterrel északabbra voltam. Kihúztam a derekamat, részben kényszerűségből, mert az ülés a pokróc ellenére elég kemény volt, részben mintegy engedelmességből, vagy talán utánzásból, mert nagyanyámra gondoltam, az & kicsi, de az utolsó percig egyenes, sőt, peckes alakjára, zsörtölődésére, és szüntelen szaladgálásaira, és a jó szagokra, amelyek körülszáll- dosták. jöbban mondva nem gondoltam kifejezetten nagyanyámra, mert az agyam Sebők körül forgott, őróla őrzött emlékeimet próbálta előhívni, a föltenni kívánatos kérdéseket fogalmazta, de bármit csinált is az agyam, nagyanyám peckes kis alakja ott forgolódott benne, meszelőrúddal hadonászott, a lábamat lökdöste félre egy repedt partvisfára dobott fölmosóronggyal, mézeskenyeret nyomott a kezembe, kipirosodott arccal sürgött a sistergő serpenyő mellett, kezehátát szipogó orrához dörzsölte, ünnepélyes, -kéjesen pofozgató mozdulatokkal összehajtogatta a vasalt ruhát. Ügy hát. Piroska is mályvát ültetett a kertbe, mondtam vagy kérdeztem, és Sebők némán bólintott. Nem bántam volna, ha azt mondja, hogy úgy, mint nagyanyám udvarában. Persze tudtam, hogy nem fogja mondani. A mályváknak talán amúgy sincs jelentőségük. Nagyanyám közben fazekat súrolt a napon a konyha előtt, lisztes kezét a kötényébe csapdosta, abroszt, terített fel. Széles, diadalmas moeduilalttal, mintha repülni készülne, nagyon nevetett valamin, szégyenlősen el-elta- karva a száját, kivett a kezemből egy könyvet, hosszan perlekedett, talán velem, a jóistent emlegette halk szipo- gással, s kérte; hogy hozzak neki egy pohár vizet. És különben? — kérdeztem Sebőköt. Sürgettem, beszéljen. Sajgott bennem valami, de éz már nem szorongás volt, az valódi fájdalom. Nagyanyám megsimogatta egy gyerek kuglifejét, aztán egy másik fejet, egy hajasat, nagy nyeles fésűvel gereblyézte a hajas gyerekfejet, az enyéimet is megfésülte, a fésű húzott, sziszegtem, érdes melég keze arconlegyintett, de ott maradt egy kis -ideig az arcomon, kérte, hogy hozzak neki egy pohár vizet, és a tornác lépcsőjén ülve különös tekintettel meredt a semmibe. Kérte, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Vittem. Most mit tennék, uramisten, ha nem vittem volna. Nem is figyelsz rám, mire gondolsz? — kérdezte Sebők. Nagyanyámra, válaszoltam engedelmesen, de nem tettem hozzá: arra, hogy nincs többé. Évek óta nincs. 'Lehet, hogy minden ott kezdődött. Lehet, hogy ez az oka a bajoknak. Volt egy udvar, abban az én fürge nagyanyám, fánkot sütött, kimeszelte a konyhát, megfésülte a hajaimat. és minden rendben volt. Fehér volt az udvar, fényes a hajam. De hát nem tudom, így volt-e. Talán mese az egész. Még ha most is látom, lehajol, fülönfog egy kuglifejű gyereket, félig pofonüti1, félig megsimogatja — de az alakok pulzálnak, el-eltűmnek a fehér fényben. A fiad kopaszra volt nyírva, nem igaz? kérdeztem Sebőköt, aki jelenvaló volt. szorgalmasan hajtotta az öttonnást, épp ebben a pillanatban kapcsolta be a tompított lámpákat. Évekig, helyeselt Sebők, csak miután iskolába került, attól fogva csak nyaranta.
