Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
Amerikai Egyesült Államok Amikor Columbus Kristóf 1492-ben tévedésből fedezte fel, s amikor George Washington az Egyesült Államok első elnöke, s a róla elnevezett főváros alapítója élt, aligha hihették, hogy az európai bevándorlók pionír munkája, az ott élő indián őslakosság nagy részének kiirtása után éppen ez az ország lesz a világ vezető tőkés hatalma. Az USA partjait két óceán nyaldossa. Kaliforniában, a nyugati parton épült az egymással mindmáig rivalizáló két mammutváros, Los Angeles és San Francisco, a keleti parton a Ca- pitölium hatalmas kupolájáról és a Fehér Házról jól ismert Washingon, s a világ kétségkívül egyik legnagyobb városa, a hazánknál is népesebb New York. S ami a két part között van: a Colorado folyó lélegzetelállítóan szép Grand Canyonja, a Nevada sivatagba települt éjjel-nappal egyaránt örük- kön-ürnkké nyüzsgő Las Vegas, a rulettkaszinók „oázisa", Houston, az űrkutatás központja, Chichago. ahol a világ legmagasabb épületét emelték. A hatalmas ország a népek olvasztótégelye: feketék és más színeshőrüek, az öl világrész megannyi népének képviselői viszonylagos békében élnek együtt. Székely Tamás képriportja B eteg a tél, olyan mint a vénember, hamar síró, reszkető kezű, messzire tekintő. Ez a tél most adósa maradt az egész világnak és ezt az adósságot megfizetni már sohasem lehet, mert az idő nem tűr halasztást. Hóval és hideggel egyaránt tartozik és most már mintha egy szenvedő nagybeteg lenne; a halálára várunk. Érzi a mulasztásait, az elvett örömöket; a térdig érő havat, a boldog szánkózásokat, a kipirult arcú gyerekek hócsatáit, a fagyos, zúzmarás erdei hajtásokat, a csendes hóesésben összebújt szerelmes sétákat. Öregesen, búslakodva járja a világot, hajnalonta keze nyomán dér ül a szaraz gallyakra, nagynéha erőlködve megrázza a szakállát is, de az öregember megkésett ajándéka most már nem kell senkinek. — Meghal a tél!— kiabálja a mátyás és erre a kiáltásra felfigyel az erdő. A mókusok már kipihenték magukat, átugranak a szomszédos fákra és tavalyi makkot keresnek a barna levelek alatt, a feketerigók csillogó frakkban kapirgálnak a bokrok alatt, mert a giliszták az idén nem bújtak mélyen a föld alá. A déli verőkön a hóvirág is érzi a lágy fuvallatot és estére már zöld levelecskékkel lesz gazdagabb a világ. — Kidőlt keresztfának nem köszön már senki! — dúdolja az erdész és sajnálja a múló telet, amelynek utolsó rongyait rá- zogatja február és szidják, fittyet hánynak rá az erdei népek is, komiszkodnak vele, akár az emberek. Kanyargósak és szakadékosak az erdei utak, csúszósak a hegyoldalak, ahol a kivágott fák élettelenül hevernek, és amelyeket innen kell lovakkal a völgyekbe közelíteni. Mutatványnak is beillő látvány, amint a nehéz állatok átlépik, húzzák, vonják az óriásokat, gondosan odafigyelnek minden szóra, sztsszenésre. Egy rossz mozdulat, egy ügyetlen csuszamlás, és a jeges, hófoltos oldalon mindent és mindenkit magával sodorhat a rönk. Tudja a szél, a felhők, az előbukkanó Nap is, hogy búcsúzik a tél, de még nem ment el és itt vannak ők is, a hű alattvalók, akik szemtől szembe, még embermódra, finoman viselkednek, de szívükben már a tavaszt várják. Elmentek már mind a fuvarosok, csőikig sáros, habos, verejtékes lovak után gurulnak a kocsik, nagy kucsmák alatt izzadt emberek ülnek a maguk alá gyűrt lópokrócokon, csupán egyetlen szekér rúdja mellett párolognak és ácsorognak még a fáradt állatok. Galambos János a lányát váija, barkát, hóvirágot szed dél óta, piros melegítője, mint egy kosámyi izzó parázs virít a hófoszlányokon, összeölelkezik a sárga gallyakkal, az arcát simogató barkákkal, a támadó szél, dudál a kémény, mintha elátkozott lelkek járnák a bolondját, a földet néző eresz homályában az udvaron egymással perlekedve vaijak kárognak. — Én a nappali ragyogásban szeretem az erdőt. Ezen nevet az erdész, ránt egyet a puskaszíjon és a kosárba fűzi ő is a karját, majd izgalmas történeteket mesél északai földszagú, álmaiból ébrendező erdővel. Látja az erdészt is, amint a vágás felé közeledik, hallja a dúdolását, a kavicsok csikorgását, amint kimérten, komótosan jön a kocsi felé. — Négy kocsit számoltam eddig, az ötödiket hiába várom. — Készülődünk mi is. Egy ölelésnyi barkával, virággal telt kosárral érkezik a lány, leheletét hosszan fújja maga elé. — Ha tolvajt talál az erdész, illene elfogni... — Kelepcébe sétál az magától is. Amint esteledik, fagyos szél kerekedik, ölelésétől újra megkeményedik a dombok háta, a fák összekoccantják fekete ágaikat, fázósan hunyorog a bagoly, mert nem tetszik neki, hogy megint szállingózni kezd a hó. A lány és az erdész gyerekkori pajtások, többször táncolnak a diszkóban, lakodalmakban, de most mégis van bennük valami különös érzés. — Szorítsunk neked helyet a pokrócon! — Inkább én viszlek haza Panni, ott áll a Trabant az erdő szélén. Feszül a hám a lovak habos hátán, szólítja őket a gazda, megindulnak lassú, óvatos lépésekkel, mintha most is a fagyos tuskÓKat, köveket kerülgetnék a meredek lejtőn, ahol sem embernek, sem lónak lépést téveszteni nem lehet. A bárkás mogyorógallyakat a szekér viszi, a hóvirágos kosarat a kaijára fűzi a lány és a fiúra néz: — Akkor mi is mehetünk! Rozzant erdei faház mellett visz el a2 útjuk, a kitört ablakréseken nyüszít a fel-felvadorzókról, mindenre elszánt zsiványok- ról, akiktől mindig tartani lehet. Hallgatja Panni a mesét és most, hogy már a hátuk mögött huhogni kezd a bagoly, olyan jólesik neki az erős férfi közelsége, a legény fegyveres kísérete, az esti homályba hajló séta. Megáll az autó a ház előtt, Karcsi is kiszáll, kiveszi a kosarat, nyújtja a lány felé. — Magadnak szedted a virágot? — Meg édesanyámnak. — Nincsen, aki virágot hozzon? Kitágul a nagy, kék szem, a pipacsnál is pirosabb lesz az arc, úgy érzi, hogy egy parányi fényesség támad a csillagok hideg magasságában, hogy jönnek-mennek a fák az út mellett, mint egy számára ismeretlen világ morcos alabárdosai, akiktől félnie kell es akik miatt védelemre szorul. Szólna is, nem is, ám a torkába fagy a hang, ha akarna sem tudna most mondani semmit. A fejét rázza. — Akkor gyöngyvirágot majd én hozok... Jó ideig állnak egygmás mellett szótlanul, a fiú újra megfogja a kosarat és azon a Panni kezét, amely hideg, mint a jégcsap, megérzi, hogy fázik és reszket. A kezek találkozása köszönésnek is számít, ha a ka- • pun túlról nem jönne a hang. — Hívd be lányom az erdész urat! Hárman ülnek az asztal körül, középen egy nagy tál szalagos farsangi fánk. Panni egyszerre meleget és biztonságot érez a szivében, a sarokban megpattannak az öreg bútorok, mert azt hiszik, hogy éjszaka van, ködösnek és távolinak tűnnek már az előbbi fagyos emlékképek, az ablakra nyomja arcát az alkonyat, de a fény mindennél erősebb, elűzi a rossz álmú éjszakát, a vadorzókat, a mindenre képes zsivá- nyokat, akikről az előbb Karcsi beszélt. — Kinézek, jön-e már apád. Kettejük váratlan magányában egyszerre döbbenten és némán nézik egymást, mintha most találkoznának először. A padláson egér után dobban a macska, a láncos falióra szívtelenül méri az időt és benne a csendet. — Egyél! Kiválasztom neked ezt a szép pirosat. — Törjük ketté! A mozdulatban benne lenne az ölelés, de a lány kedvesen elhúzódik. — Megláthat édesanyám... Felragyog a Karcsi szeme, két harapásra bekapja az egész fánkot és mintha fagyos zúzmarás erdőben lennének, úgy simogatja, melegíti a tenyerében Panni forró ujjait. — Hol voltunk mi eddig? ' — Hol voltunk, hol nem voltunk, — csattan a kacagás és beleremegnek a hirtelen támadt boldogságba. Nagyanyám egyszer azt mesélte, hogy az életünk olyan, mint a füst, gomolyog, oszlik, sűrűsödik és ebben a füstfelhoben laknak a titokzatos szellemek, a jók is, a rosszak is, a jók mellénk szegődnek, amazok ellenségeinkké lesznek, akikkel nekünk, magunknak kell megküzdenünk. — És ha ketten küzdenenk? — Kettőnek persze könnyebb lenne, de szerencsére ez csupán mese... Nyikorogva nyílik a nagykapu, érkezik a gazda, dong a föld a lovak patája alatt, kesernyés cserfaillat járja át az udvart, mintha a faluba költözött volna az erdő. — Itt a Panni barkája. Az asszony magához öleli a zsákba csavart gallyakat, a legszebbekből kiválaszt néhány szálat és vázában áz asztalra teszi. — Addig kínáld az erdész urat, amig meleg a fánk. Amikor újra egyedül maradnak, Panni a fiú elé tartja a tálát. — Parancsoljon erdész úr! Kérem bocsássa meg nekem a barkát, a hóvirágot, elvégre engedélyem senkitől sincs. K arcsi kezével lakatot tesz a lány szájára és úgy gyönyörködik szemének ragyogásában, mintha drága- követ talált volna a kavicsok között. Szalay István
