Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. február 20., szombat MÁLLADOZÓ VADÁSZKASTÉLY A SELYPI IPARMEDENCÉBEN Vörösmajorban sírnak a fák 4. KLUB - HAJDANVOLT PILÓTÁKNAK Tudna-e még fejjel lefelé repülni...? ... Az életem volt a repülés I (Fotó: % Perl Márton) — Ennek a történetnek, ha jól tudom, van ám folytatá­sa... — Valóban van: egy ün­nepség. Meghívtak Budapest­re, ahol a repülésért vég­zett munkát értékelték. A legnagyobb meglepetésemre engem is szólítottak, s át­adták — ez 1949-ben volt — a Népi Repülésért Érdem- jelvény bronz fokozatát. Mondjuk, egy ilyen aktus szokványos dolog. Engem az lepett meg. hogy a gratuláló kézfogás egy kissé tovább tar­tott. Mert a kitüntetést át­adó repülőfőnök megkérdez­te: „Te vagy az, aki bicik­lin toltad a repülőgépet... ?” Ma is emlékszem rá, amikor megkaptuk rá a nemzetközi repülési engedélyt, ez volt a száma: HA—1069 Tücsök (Cricket). Megjavítottuk. s ügy éreztem, mintha a gyer­mekem lett volna ... — Aki ennyire szerette a repülést, nem gondolt arra, hogy „átszárnyal" egy komo­lyabb gépre? Mondjuk, egy elfogóvadászra vagy egy szu- perszónikusra, netán heli­kopterre? — Hogyne gondoltam vol­na, csakhogy volt egy bök­kenő. Az orvosi vizsgálat, ahol mindenben megfeleltem, egy kivételével. Nem tudtam eléggé nyújtózkodni... — Rövid volt a takaró? — Nem, a lábam volt rö­vid. Annak idején ugyanis az volt az előírás, hogy a pi­lóta lábhosszának — hogy megfelelően tudja kezelni a „pedálokat” — egy méterre kellett elérnie. Akárhogy nyújtottam a katonai repü­lőakadémia vizsgálójában a mérce csak 98,2-et jelzett. Maradt a Tücsök, a Góbé, meg a többi típus. — Meg a tanítványok és a klub. — Igen, létrehoztuk a me­gyei művelődési ház közre­működésével a repülősök klubját. Nem sokan vagyunk, de jó elbeszélgetni a model­lezőkkel. a vitorlázókkal, az ejtőernyősökkel, a motoros repülőkkel, mert a levegő­től nem lehet elszakadni. Ki­járunk Makiárra, s irigyked­ve állapítjuk meg — mi, öre­gek —, hogy de jó is len­ne felröppenni egy tarka sárkányrepülővel. Mert tu­lajdonképpen nem az a lé­nyeg, hogy mivel emelkedik fel az ember, hanem, hogy ura a levegőnek ... Meg. hogy izgatottadban ver a szí­ve, mint Laci öcsémnek vert akkor, amikor tízéves ko­rában felvittem egy körre. Szegény anyám utána a fe­jemhez is verte, hogy „már őt is beoltottad”, ugyanis az első felszállástól kezdve, egé­szen 1966-ig repült. — Nem akarom fájdítani a szívét, de meg kell kérdez­nem: hogyan búcsúzik az olyannyira szeretett magas­ságtól egy pilóta? — Műrepüléssel, 1962-ben és egészségügyi okokból. Fel­mentem 1200 méteres magas­ságra. megcsináltam — csi­nálhattam — mindent, amit tudtam. S amikor földet ért a gép, mindenfelé néztem, csak fölfelé nem ... Szilvás István — Titkár úr hallja, hogy sírnak a fák...? — tettük fel a költőieskedő. de ko­rántsem szépelgő kérdést Bodó Mihály megyei kör­nyezetvédelmi titkárnak, Vörösmajorban járva. — Szükség van arra, hogy ha még nem késő, védett legyen ez a pagony — hang­zott a válasz. Ne higgye a kedves olva­só, hogy elcsúsztunk a va­lóságtól, és hangulatos táj­leíró cikket olvas majd. Korántsem. Sokkal inkább drámáról van szó — a honi építésze­ti emlékek gondozásának, a táj- és- környezetvéde­lem sorstragédiájához illő műfaj ez. S amint ez meg­kívánja, elsőként, az irodal­mi szabályok szerint, lássuk a színhelyt. Miről árulkodik a címer? Az ipari településeket — Rózsaszentmárton. Lőrinci, . Selyp — összekötő közút a Csőszer vállalat táblájánál jobbra fordul. Az említett cég telephelye maga a ma­gyar „galapagos”. Mint meg­annyi fémpikkelyes, acél­testes ősgyík keveregnek- kavarognak az idővel da­coló. rozsdáié vezetékkígyó- halmok. S e látvány után: három-négy bumfordi zöld­re mázolt fabódé, mint han­gulatmeghatározó előjá­ték jelenik meg báró Schloss- berger néhai „füvészkert- iének” maradványai előtt. Csoda, hogy idáig átélte az eternit, a cementgyárak „leheletét”, megmaradtak benne a vörösfenyők, az örökzöld cserjék, amelyek át-, meg átfogják az elvadult utakat, fel-felvillan, egy­két magyar kókusz és luc­fenyő. Mélyen a gazosban porladozik a valamikori me­legház fűtésére szolgáló épület. A japánkertet szét- hordta az elmúlt négy év­tized ... Még romlásában is, gon- dozatlanságában is értékes a kert. Mint megannyi „nö- vény-bolondistók”, a korral és kárral dacolva. annak ellenére élnek. A kertben olasz reneszánszt idéző szökőkút áll. Megtudjuk: ma is működik, akárcsak a 17 darab kertlocsolásra szol­gáló vízvételező hely. A liget középpontjában salétromrágta falakkal, te­hetetlenül várja sorsának beteljesedését a hétvégi kas­tély. Amaly a maga nemé­ben talán az utolsó „mohi­kán" tájegységünkön. A bejárat fölött a cí­mer elárulja: a szóban for­gó úr 1925—29. között épít­tette kúriáját. S nemesi előnevét ipari tevékenysé­gének köszönhette. Ezt tu­datja a címerpajzs alsó ré­szében elhelyezkedő kap­tár és a körülötte rajzó méhek. De felvirradt a nap, láthatjuk a felső mezőben és Schlossberger erősen fogta a tulajdonában lévő cukorgyár, Zsófia-malom gyeplőjét árulja el a he­raldikai pajzs többi képe. Ahonnan egykoron a va­dászatból visszatérőket vár­hatta a ház úrnője, most a 215-ös Számú Ipari Szak­munkásképző épülő torna­termének vas alkatrészei foglalják el a balkonon a helyet. A romlás stációi Vonuljanak fel most tehát korunk szereplői: Az ötvenes évek elejétől szak­munkásképző működik itt. Először vájáriskolát ala­pítottak. miután befejező­dött a II. világháború. Ak­koriban még minden terem­hez külön cserépkályha járt. A fűtőtestek színei azonosak voltak a lakó­szobát burkoló tapétáéval. Mióta elvonult a hadsereg — megtéve pusztítását —, elkezdődött új funkciója: diákok költöztek ide. A selvpi szakmunkás­képző intézet igazgatójával és helyettesével. Tóth Mi­hállyal és Béli Lászlóval a megmentés, felújítás lehe­tőségét vesszük számba. — Amennyire tellett, meg­próbáltuk az eredetit meg­őrizni. — halljuk az iskola vezetőitől. — Azonban a villamosvezetékek felújítá­sakor. a konyha átépíté­sekor hozzá kellett nyúlni a falakhoz. A mostoha sor­sú kertet is igyekeztünk megőrizni. Testvériskolánk, a Mátrafüredi Erdészeti Szakmunkás- és Szakközép- iskola diákjai évente egy­szer nyesegetik, gondozzák az itteni növényzetet. — Gondolom az itt ta­nulók társadalmi munká­ban sok mindent meg tud­nának csinálni. — Első-, másodéves szoba­festő, kőműves tanulók laknak itt. Mintegy százan. Lassan életveszélyessé válik a kas­tély. de pillanatnyilag a tornaterem felépítése köti le az erőinket. Sosem zár­kóztunk el a jó célért vég­zendő tevékenység elől. S anélkül, hogy hízeleg­nénk. az épületben tett sé­tánk során igazat kell ad­nunk a vezetőknek. Sok­kal jobban tönkre lehetett volna „vágni” a kastélyt. Bár az idő így is megtette a magáét: ugyan még áll a patinás faburkolat az ebéd­lőben. de nem használ ne­ki a konyha gőze. s alatto­mosan a fal és a burkolat közé lopódzott a penész. AZ EZREDFORDULÓ KÖZLEKEDÉSE Torlódó teendők — Nem ... ! Magas a vér­nyomásom, enyhe cukrom van, de ha egy repülőgép zúgására felnézek az égre, minden bajom elmúlik. A szerelem megmaradt így is, úgy is ... — Hogy értsem ezt? — Hát, így: 1938-ban egy német gyártmányú, Zögling típusú, nyitott vitorlázógép­pel tizenöt másodpercet „ug­rottam". Ezt nevezték akko­riban a kezdők startjának, azután, persze, rövidebb- hosszabb repülésekre is sor került. Mint vitorlázó, ok­tató és utánpótlás-nevelő, hozzávetőlegesen húsz órát töltöttem a levegőben. Ez ta­lán nem tűnik soknak, de in­kább a szervezéssel, a lehe­tőségek megteremtésével vol­tam elfoglalva. — Hát, úgy ... ? Mert a szerelemről szólt az előbb. — Ja, hogy is mondjam. Ott ismertem meg egy szép lányt, aki adminisztrátorként segítette a munkánkat, saki később féltő repülősfeleség lett. — Tisztában vagyok azzal; egy nőt — édesanyát, fele­séget — mindig meg kell győzni, arról, hogy ami az ember szenvedélye, nem ve­szélyes-. Ha szólíthatom így, hogy Takács Marci bácsi, árulja el nekem, sikerült ez önnek? — Egyszer elvittem Gyön­gyösre, a Pipis-hegyen re­pültünk akkor, s beültettem a gépbe. Igaz, csupán egy kört tettünk meg 300 méter ma­gasan, de ez elég volt ah­hoz, hogy később ne vegye rossz néven, ha a szabadidő­met a repülésre áldozom. Ott, fönn ígérte meg, hogy töb­bé nem perel a „repülőssze­relem” miatt. — Akkor maradjunk a szabadidő mellett: hogyan is kerül egy repülős kerékpár­ra? — Egyszer volt. hol nem volt egy Tücsök típusú — a Rubik Ernő édesapja által tervezett — gépünk, amit az­tán elvitt a háború. De mi repülni szerettünk volna, s mindenhol kilincseltünk, ahol lehetett, mire megunták az örökös kérvényeinket, meg­kaptuk a lehetőséget. Emí- gyen szólt: építsünk újjá egy ronccsá vált Tücsköt, s ha ez sikerül, lesz klub, repü­lés, hajózóélet. Egerből Gyön­gyösre kellett mennünk a gépért, a reptéren azt ha- zudtúk tíz fiatallal együtt, hogy a völgyben vár ben­nünket a teherautó. Dehogy volt ott gépkocsi... 1 Szét­szedtük a szárnyast, felrak­tuk a kerékpárokra és haza­toltuk a makiári reptérre. Nos, 48-ban így „repült” egyik reptérről a másikra egy Tücsök ... Szakemberek szerint ha­zánk közlekedése a 80-as évek közepéig még olyan színvonalú volt, hogy ösz- szességében nem akadá­lyozta a népgazdaság fej­lődését. Annak ellenére volt ez így, hogy a szóban for­gó ágazatban az utóbbi év­tizedben egy igen jól kita­pintható leépülési folyamat indult meg, erről azonban a gazdaság egyéb, lényegesen súlyosabb ».nehézségei elte­relték a figyelmet. A szak­értők egybehangzóan állít­ják, a helyzet kritikussá válhat. Arról, hogy a közlekedés fejlesztésépek ezredfordu­lóig szóló koncepciója, mi­lyen főbb gondolatok je­gyében fogalmazódott meg, dr. Tóth Lászlótól, a Közle­kedési Minisztérium állam­titkárától érdeklődtünk. — Először áttekintjük az ágazat fejlődését az utóbbi tervidőszakokban. Ennék pedig az a lényege, hogy a közlekedés fejlődése az el­múlt években elmaradt a kívánatostól, főként az anyagi eszközok hiánya mi­att. Hogy pillanatnyilag hol is tartunk, s miben áll az említett lemaradás, erre mondanék néhány kiraga­dott, de jellemző példát. A vasúti hálózat sűrűsége — a mintegy 1700 kilométer­nyi kisforgalmú vonal meg­szüntetése ellenére is — nemzetközi összehasonlítás­ban megfelelő. Azonban a nasúf műszalki színvonala, teljesítőképessége viszont már nem felelt meg a kor követelményeinek. Hiszen a villamosított vonalak ará­nya például a szükséges 45— 50 százalék helyett csupán 25 százalék. De nincsenek nagysebességű, közlekedésre alkalmas vonalaink sem, mivel a pályák műszaki ál­lapota rossz. S bár gépjármű-ellátottsá­gunk — 160 személygépko­csi jut ezer lakosra — a fej­lett tőkés országokénak az egyharmadát sem éri el, de a közúthálózat még ennek az ellátottságnak, illetve a jelenlegi forgalomnak sem felel meg. Arról nem is szólva, hogy a közúti jár­műpark rendkívüli módon elöregedett. — Mi szükséges ahhoz. hogy a kedvező fordulat bekövetkezzék? — Elsősorban rengeteg pénz kellene. Évente több tízmilliárd forintra volna szüksége az ágazatnak a fej­lesztéshez. Azonban, hogy végül is mennyi áll majd rendelkezésünkre, azt ma még nem tudjuk. — Mik a stratégiai el­képzelések? — Ha őszinte akarok len­ni, akkor nincs a közleke­désben olyan terület, mely ne szorulna rá a fejlesztésre. Hogy melyek élvezzenek el­sőbbséget majd a színvonal- javítás során, erről szeret­nénk együttgondolkodni a szakemberekkel, a közvéle­ménnyel. Javaslataink sze­rint: fejleszteni kívánjuk mind a pályahálózatot — beleértve a hajózáshoz szük­séges infrastruktúrát is —, mind a járműparkot, úgy a vasútit, a közútit, a légit, mint a vízit. Természetesen o fejlesztések során előnyt élveznek azok a vonalak a vasúton és a közúton is, amelyeken jelentős mértékű tranzitforgalom van. Így pél­dául a vasútnál a Hegyes­halom—Kelebia, közúton a Hegyeshalom—Szeged irányt. Többek között a közúti jár­műpark átlag életkorát ugyancsak szeretnénk csök­kenteni néhány évvel, ezért az ezredfordulóig — a fi­zetőképes keresletet is fi­gyelembe véve — megközelí­tőleg 2,5 millió személyau­tót kellene beszerezni. Az szintén fontos lenne -y fő­ként a főváros tehermente­sítése miatt —. hogy Buda­pesttől délre több Duna-híd is épüljön, s emellett több hídra volna szükség hazánk több nagyobb folyóin is. Ezenkívül a városi és a helyközi tömegközlekedés feltételeinek javítása is alap­vető érdek. De ugyanígy érdekünk a vízi közlekedés A szobákban most is a múlt századvégi nyikorgó falépcsőn lehet feljutni, s aZ előtérnek diákotthon ide, vagy oda olyan a han­gulata. mint egy Agatha Ohristie-mű színhelyének. Minden rosszmájúság nél­kül felötlött bennünk a gon­dolat. vajon ha nagyobb vá­ros szélén lenne ez a kastély, megmaradt volna-e ilyennek is egyáltalán...? Hisz a vá­rosi diákok nem éppen kör­nyezetkímélő magatartásuk­ról híresek. Ki védi meg? Vörösmajor épülete és parkja kultúr.históriánk em­léke. Egy tenyérnyi zöld az ácsingózó kémények ár­nyékában. Megtudjuk-e va­jon menteni? Herperger János, a Lő­rinci Nagyközségi Tanács építésügyi előadója már megkezdte a dokumentu­mok. tervrajzok összegyűj­tését. a védetté nyilvánítás­hoz szükséges erdészeti fel­mérések is gazdára találnak. A helybélieken tehát nem múlik. Bodó Mihály elmondja, a végső döntést a megyei tanács mezőgazdasági osz­tályának javaslata alapján szűkebb hazánk parlament­je hozza majd meg. Ott László, Heves megye főépítésze sem zárkózott el attól, hogy a műemlék jellegű vadászkastély hiva­talos oltalomban részesül­jön. Ha szükséges. KlSZ-épí- tőtábor is szerveződhet a létesítmény felújítására. Sőt, Vörösmai or mostani lakói a lap nyilvánosságát arra szeretnék felhasználni, hogy kérjék: az elhordott, szét­esett egykori kapuról ké­szült fényképek, rajzok bir­tokosai jelentkezzenek ná­luk vagy írjanak címükre segítő szándékukat jelez­ve. (215-ös Ipari Szakmun­kásképző Intézet Selyp, Vö­rösmajor. 3024). Mindenből hasznot, üzle­tet remélő korunkban magától adódik szinte a kérdés: miért nem fejeződ­het be a dráma, a főhős, a liget és a kastély halálával? Kinek kell megmenteni ezt az épületet? Hisz oda nem özönlenek majd a nyári hó­napokban sem a turisták, nem lehet már vadászni sem, és a Selypi Kinizsi három­négy teniszpályája is se­kély vonzóerő. Az ily módon gondolko­dóknak csak egyfajta vá­laszt adhatunk: meg kell menteni az épületet azok­nak a diákoknak, akik lak­ják, akik eddig is gondozták, már csak azért is, hogy ők jobban megbecsüljék mű­kincseinket. mint elődeik ... Soós Tamás fejlesztése is, hiszen belát­ható időn belül egységes ví­ziót lesz a Duna—Rajna— Majna. Energiagazdálkodási szempontból pedig kívánatos volna a vasúthálózat továb­bi ezer kilométerének villa­mosítása, hogy ezen a sza­kaszon bonyolódhassék a for­galom 80 százaléka. De a két­ütemű gépjárművek forgal­mi részarányának radikális csökkentése ugyancsak kí­vánatos volna. Ez utóbbi mellett szólnak a környezet- védelmi szempontok is. Per­sze mindehhez nélkülözhe­tetlen a közlekedés ipari hátterének a kiépítése, mely elengedhetetlen a magasabb színvonalú szolgáltatás meg­valósításához. Azt azonban feltétlenül látni kell, hogy aaz említett program egyértelműen re­konstrukciós kell, hogy le­gyen, mivel vélhetően csak ennek megvalósításához lesznek meg a feltételek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom