Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
„Tervezni kell a szülők jövőjét is ff Arcok a szociális otthonból öregség. Mindenkiben más visszhangot kelt ez a szó. Egy biztos: életünk törvényei szerint el nem kerülhetjük. Szembe kell néznünk nehézségeivel. gondjaival, melyek soha nem hiányoztak. Talán az a különbség, hogy évről évre több az idős ember. Az előrejelzések szerint az ezredfordulóig kétmillióan lesznek — pontosabban leszünk. A hevesi egyesített szociális intézményben kerestünk fel néhány ott élőt. tem be, amikor feleségem meghalt, s magamra maradtam. Eladtam a házunkat, árát szétosztottam a gyerekek között. Nem bírtam az otthonlétet. — Nem hívta valamelyik maigához? — Erről nem szívesen beszélek Nem úgy viselkedtek velem szemben, ahogy elvártam volna. A kisebbik fiamnak írtam is levelet a nyáron — nedvesedik meg a szeme —, de még választ sem kaptam. Nem kezelnek úgy, ahogy őket felneveltem. Ián a nővéréhez költözött, akit húsz év után eltemetett. Ahogy szavaiból kiderül, mióta az eszét tudja, mindig ápolt valakit. — Két évig laktam a nővérem fiának házában, aztán határoztam el, hogy eljövök ide — beszél döntésének hátteréről. — Ügy okoskodtam. hogyha betegségbe esek. nincs, aki rám nézzen, még a szomszédok, közül sem. Csak be kell gyújtani, meg napjában enni egy tál ételt. Amikor a nővérem még élt. eljöttem vele kísérőnek, akvan. s harmnicnégy évet élt le a férjével. Hatvanhat éves, de jóval többnek néz ki. Vastag szemüvege mögül villog tekintete, ahogy sorsáról beszél. — Az uram bányász volt Mikor meghalt, egyedül maradtam. Aztán eltemettem édesanyámat is. s eladtam a házat. A testvéreim kérték a jussot. de nem volt alapjuk iá': én ápoltam anyámat. Ha én nem kellettem, a pénz se kelljen! Mind a négy eljött követelőzni. De panaszos ke— Senkinek sem kívánok jobb gyereket fEotó: Koncz János) ★ Az otthon a kínos tiszta- Ság ellenére is nyomasztóan hat a látogatóra. Az ott ül- dpgélők szinte rezzenéstelenül figyelnek, ahogy végigmegyünk a folyosón. A nagy hálószobában a férfiak fele az ágyon hever. Öltözékükre nem sokat adnak, egyik- tnásikon félig lehúzódva a pizsama. Lajos bácsi nem tartozik ezek közé. Öltönye kopott, de kifogástalan, még nyakkendőt is kötött. Helyet csinálunk az asztalnál, s fegyelmezetten válaszol kér- dezősködésünkre. — Nyolvcanhárom esztendős vagyok. Felneveltem három gyermekemet. Egy fiam lakatos, egy Budapesten raktáros, lányom tsz-ben szakácsnő. Huszonhat éven át dolgoztam Pesten, mint mélyépítő brigádvezető. Falumban tanácstag voltam, körzetemben elégedettek voltak velem. Tavasszal jötén meg nem kívánkozom a kegyelmükre. — Unokái vannak-e? — Igen, tizenegy. Láttam már valamennyit, de mostanában hiányoznak nekem. — Nincs is kapcsolata a külvilággal? — Az unokaöcsémmel laktam, míg beköltöztem: azzal levelezek, özvegyember. családja nem máradt. De mondhatom, meg vagyok elégedve az itteni élettel. Itt minden megvan ami csak nekünk kell. — Gyermekei milyen körülmények között élnek? — Mindegyik szépen keres. De ne beszéljünk róluk. nem azt érdemeltem a családtól, amit végül kaptam. ★ B.-néról senki nem mondaná, hogy már hetvenhét éves. Ügy élte le életét, hogy végül senkije sem maradt. Két férje elhalt mellőle, azkor néztem körül alaposan. Végül én kötöttem ki itt. Más választásom nem volt. A nővérem fiához nem költözhettem, Pesten laktak, meg aztán velük is sok baj történt. Elváltak, baleset érte őket: zűrös volt az életük. — Mennyit kellett várnia, míg bejutott? — Hét hónapot. Olyan sok helyen éltem már, hogy nem féltem különösebben. Nem könnyű itt. Mindenféle emberek vannak, én mindig rendesek között voltam, nem vagyok ehhez szokva. Olykor félrevonulok hímzésemmel, mert az leköt. A társalgóban mindig kérdezgetik. hogy mi ez, miért ilyen vagy olyan. ★ Rögtön sérelmei sorolásába kezd S.-né. Az özvegyasszonynak négy testvére nvér volt, míg rájuk szorultam. Míg be nem jöttem, megszenvedtem. Miért is nem haltam meg az uram után? Árva vagyok, van is testvérem, meg nincs is. Ellátnak itt, mégis hiányzik az otthon. Nincs senki, akinek elpanaszoljam a sorsomat. Akkor tán a lelkem is megnyugodna. Szeretek itt minden nővért, jó itt, mégis egyedül érzem magam. ■*A legkiegyensúlyozottabb azok közül, akikkel találkoztunk Cs.-né. Annak ellenére, hogy mozgásképtelen, s csak egyik kezével tud fogni. — Már 1964 óta beteg vagyok. Ide 1982-ben kerültem, amikor a férjemtől elváltam. Valaki akadt számára, s én meg is értettem: nagyon sok gondja-baja volt velem, sokat tett értem. Egy fiam meg egy lányom van. Az előbbi elvált, Pesten él, s le is van százalékosa. Nagyon ritkán jön. A lányom részéről két unokám van. őket nagyon gyakran látom. Havonta vagy kéthe tente eljönnek, pedig nem olcsó az út. Ezenkívül nyáron és karácsonykor hazavisznek. Legutóbb júliusban töltöttem otthon vagy másfél hónapot. Senkinek sem kívánok jobb gyerekeket. Olyankor sok-sok figyelmet szentelnek rám, gondomat viselik, pedig nem túl sok ott a kereset. — Jó, hogy az ember vár mindig valakit, meg aztán semmivel sem pótolható az az odahaza töltött idő. Csak hát egyre nehezebb a szállításom, mivel mentőre van szükség, személygépkocsiban nem .lehet engem vinni. De érdekes, hogy ha sokáig ott vagyok, már vágyok vissza. Megszoktam már itt. . . dr Az intézet főorvosa, dr. Szegő Imre, s felesége szerint a család csonka az idős emberek nélkül. Szükség van három generáció egymás mellett élésére. A szülők is azt várhatják gyermekeiktől, amit ők a nagyszülőknek adtak. Lehet, hogy sok szempontból drágának tűnik az ilyen családmodell kiépítése, mert nagyobb lakás szükséges hozzá, esetleg táppénz az öregek ellátására. De mégis hosszabb távon — az értelmetlenül elfoglalt kórházi ágyak, s más egyéb nehézségek miatt — ez lenne természetes. Ma elég centralizált szociálpolitikánk. Ha csődhelyzetben jelentkeznek: lassan, vontatottan lehet segíteni. Bevezették Hevesen a gerontológiai gondozást is. melynek dr. Szegő Imréné a vezetője. Nyugdíj előtt egy évvel találkoznak az idős emberekkel, s igyekeznek megoldani problémáikat. Nem könnyű. Ha megözvegyülnek, hiába vannak gyermekeik: fenyegető az elmagányosodás. Nehezen tudnak megbarátkozni az újdonságokkal. Sokszor ők az okai a szakításnak, rossz természetű. alkoholista is akad köztük: a modern világban egyre kisebb a családok tűrőképessége. — Tervezni kell a szülők jövőjét is. ahogy ők számollak a miénkkel — mondja végül dr. Szegő Imre. — El kell kerülni a pánikot, s távolabbra gondolni. Manapság könnyedén „leszüretelik'’ az utódok amit a család ad. a viszonzással nem sokan törődnek. A legtöbb esetben a támogatásukkal megvalósult házakban nincs hely az idősek számára. Sajnos, az ilyen helyzet az emberi önzésre vezethető vissza: ez a legnagyobb baj ... Gábor László
