Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-03 / 285. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. december 3., csütörtök Vak vezet világtalant...? Avagy: egy hatvani történész pályázati sikerei Nem tudom, hogy kik és hol tartják számon a hatvani Demény-Dittel Lajos nevét... ? Munkahelyén, a MÁV-tervezőintézetben biztosan. A helyi népességnyilvántartóban szintén. Aztán van még egy intézmény, a Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága, amely bizonynyal többszörösen elkönyvelte öt — no, nem tervezőként! — a szülővárosával foglalkozó történeti kutatásai alapján. Tehette is, hiszen 1984- ben a megyei pályázaton már harmadikdíjas volt, rá egy esztendőre elsőként, még egy évvel későhb másodikként „ütött a célba”, az idén pedig övé lett a győztesnek kijáró pálma. És csak úgy mellesleg említve: mind ezen eredmények mögött országos összevetésben is megközelítette a „dobogós” helyeket. Hogyan, miként lesz egy vasúti tanácsosból, családapából napi kenyérkereső munkája mellett múlt vallató történész? ★ — Először a marxista egyetem szakosítóján kaptam jó értelmű „fertőzést" — mondja a szemüveges, szerény megjelenésű, negyvenes férfi. — A munkás- mozgalom történetéből diplomáztam. Azután egy szintén MÁV-érdekeltségű pesti sportegyesület természetjáró szakosztályának tagjaként egyre több túrát vezettem országszerte, amivel mindig újabb és újabb felkészülés, gyakorta történet- tudományi ismeretgyűjtés járt. Vak nem vezethet világtalant . . . ! Tehát szaporodtak ismereteim, egyre otthonosabb lettem a műemlékek, természeti szépségek között. Innen pedig apró ugrás volt csupán a kutatómunka, amire a háromkötetes „Heves megye műemlé. kei” című tudományos kiadvány különösképpen serkentett . .. Mint vendéglátónktól megtudtuk, Demény-Dittel Lajos a kezdetekig, majd a török világig visszanyúlt első pályaművei megírásakor. A siker pedig? Természetesen ösztönözte, hegy még nagyobbat markoljon, más témák felé nyújtsa ki a kezét, figyelmét. Hatvan és vidéke krónikáját így követték a szabadságharc helyi vonatkozású eseményei, legutóbb pedig Hatvan sajtójának, nyomdatörténetének szentelte szabad idejét. — Mikor van erre időm? Hol jutok forrásmunkákhoz? — fogalmaz kérdéseket magának beszélgetőtársunk. — Bevallom, mindkét fölvetés kapcsán erős próbára tesz ifjúkori szenvedélyem. Hiszen van úgy, hogy napokon át délután kettőtől este nyolcig búvárkodom az Országos Levéltárban. Ezt követi a késő éjszakába nyúló feldolgozás, kiszűrés, rendszerezés. Majd hét végeken kézbe veszem az iránt, a pennát, hogy a nyersanya got, tudományossága mellett, olvasmányos formába öntsem. Még szerencse, hogy a tervezőintézetnél rugalmas munkaidőben végezhetem hivatalos tennivalóimat, különben lehetetlenné válna a történeti kutatás, amelyből újabban igen eredményesen veszi ki részét . Bajza József Gimnázium honismereti szakköre is! Mi több: nép. rajzi ifjúsági kategóriában például abszolút elsők lettek az idei megyei versengésben. Mondhatom úgy, hogy együtt vettük át az „aranyérmeket”. ★ Családjától ugyan külön, de gyakorta ^lvezte gyermekei közelségét, a Bezeré- di utca egyik vállalati lakásában telnek Demény-Dittel Lajos szabad órái, napjai. Vagyis amikor nincs hivatalában, amikor nem vezet országjáró túrát. De ugyanitt öltenek végső formát történeti munkái is, amelyek hovatovább hivatalosan történésszé avathatjuk. Erre utal különben, hogy dr. Havasi Péter, a megyei múzeumigazgatóság tudományos titkára a közelmúltban fontos feladattal bízta meg a vasúti tanácsost. Utolsó, díjnyertes dolgozatáról van szó, a hatvani sajtótörténetről, amelyet egy nagyszabású múzeumi kiadvány fejezeteként jelentetnek meg. Hát most ezt kell helyenként korrigálnia, átdolgoznia, hogy a kötet egységesen jó és értékes legyen. Ám, hogy „pályamódosításra” törne a hatvani kutató? Ilyen tervei nincsenek. Öröme annál több. Különösen ha olyan forrásokra, perdöntő történeti dokumentumokra bukkan, amelyek mellett eddig elsiiklottak a „profi” kutatók. Moldvay Győző i ?*£ ■' ■ Hétköznapok egy falusi iskolában (A felvételeket Tóth Gizella fotóriporterünk készítette a boconádi általános iskolában). AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE MINISZÍN- PADÁN Haumann Péter: „Minden csak komédia?” Az elmúlt pénteken este telt ház előtt — a művészt meg is hatotta a fogadtatás — lépett fel Haumann Péter Kossut-h-díjas, érdemes művész az MMK és a Hevesi Szemle Miniszínpadán. A meglepetés kétszeres is lehetett akár, hiszen nem könnyebb mondanivalóval találta magát szembe a közönség, mint Szókratész védőbeszédével. Még mielőtt az ezer éveken át is sugárzó fénnyel ható szövegre rátért volna a kitűnő jellemszínész. nem is csak párszavas bevezetőt illesztett az örökérvényű erkölcsi intelem elé. Elemezte az ő saját előadói helyzetét, de az állampolgárét is, annak a Hauimann Péternek a lelki, netán erkölcsi állapotát, aki most odaáll a közönség elé, azok elé a százak elé, akik erre az erkölcsi ítélet-mondásra, netán buzdításra voltak kíváncsiak. (vagy csak arra, hogy a minden porcikájával előadó-átélő művész, a híres ember produkcióját figyeljék), hogy nem kis együttérzésünket kiváltva érezzük meg benne, belőle, azt a bizonyos „drukkot”, méltó-e. hivatott-e ő ezzel a mértékadó és ezer próbát kiállt „szent szöveggel” a pódiumra kiállni? Végül is ez a védőbeszéd — vádol; mindazokat érintheti, akik netán Melétosz-módjára esztelenül azokat kárhoztatják, akik éppen az igazság oldalára állva kénytelenek elszenvedni a vádakat és a halált? Izgalma nemcsak elméleti, utalt is rá, hiszen gyermekei vannak, az igazságért alkalmasint meg is szokták fizettetni „a szólópénzt”. Afelől sem hagyott kétséget, sok párhuzamosság fedezhető fel Szókratész adott történelmi pillanata között és aközött az erkölcsi vészekkel is terhes periódus között, amiben épp leledzünk. „A Város olyanná lesz, amilyenné teszitek — az ifjúság olyanná lesz, amilyenné nevelitek" — harsog az intés a Jézus előtti századokból. És ezt az igazán bölcs tanító azoknak kiabálja a fülébe, akik azt hiszik magukról, hogy tudnak, pedig .. . Mert minden intelemnek van címzettje! Maga Haumann mondja, hogy tizenhét éve járja a világot, a hazát ezzel a nagyszerű egyszemélyes drámával, monológgal. Mi is hallottuk már Egerben is. az Ifjúsági Házban is évekkel ezelőtt. És hogy mennyire változik a művész, a produkciója. annak iránya, ki- hegyezettsége is, az csak akkor tűnik fel, ha a személyes hangvételű bevezető után a művész gesztusainak a dramaturgiáját figyeljük. Leplez, leleplez, vádol és int, oktat ás megmagyaráz, mert a művész, aki nemcsak a testi viszonylatokban és a hatás kedvéért áll a láthatóbb pódium magasára, de azért is, és elsősorban azért, hogy a többieknek erkölcsi és szellemi gazdagodására, netán eligazodására tegyen hasznos szolgálatot, — nos ezúttal Haumann Péter ezt úgy tette, hogy a gondolat méltóságát a magasba emelte, a tudnivalót közérthetően és mélyekig lenyúlva, lekotorva megmozgatta. A közönség, munkások. értelmiségiek egyaránt egy székreccsenés nélkül hallgatták, mivégre van joga szólnia eqy aktor- nak —, mintha a Biblia vi- harzúgású prófétái húznák elő a lélekre verő ostorokat. Ki mondaná, hogy mindez — csak komédia? Mint ahogyan a műsor második felét a nagy mókás elindította, hogy eljutva Karinthy Madách-parafrázisáig, már „csak” nevettesse a -nagyérdemű közönséget! Farkas András Túl a nyelvművelésen „Ha valamely nemzetre érvényes, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor az ránk, magyarokra mindenképpen az. Nyelvünknek is köszönhtő, hogy 1100 év után is él, és virágzik nemzetünk. Óvjuk nyelvünket, s tanítsuk a szép, tiszta beszédre a fiatalokat is. Ezt segítse a család, az iskola, a hírközlés, az irodalom és a művészet'’. Nem valami nyelvészeti tanácskozáson hangzott el a fönti beszédrészlet,-hánem e párt XIII. kongresszusának beszámolójában. Gondolom a nyelvészek nagy örömére. A Hazafias Népfront beszéd- és magatartáskultúrával foglalkozó munkacsoportjának örömére pedig egészen biztosan. Egyik számvetésüket egyenesen vele kezdték: a nyelv, a nyelvművelés, íme a politikának is fontos. Á kultúra része, a kultúra pedig áthatja az egész emberi életet. Van például munkakultúra, az pedig egyáltalán nem mellékes a termelésben, s itt már igazán a sűrűjében vagyunk. A népfront munkabizottsága- is a kultúra szót viseli nevében: „beszéd- és magatartáskultúrával foglalkozó munkacsoport”-nak hívja magát, s ezzel jóval túllép ai jó öreg nyelvművelés, s a nyelvészet bármenynyire is fontos, de mégiscsak kimért, szűk területén. Ezzel ugyanis — ha jól értem —, azt akarják érzékeltetni; hogy először is: a nyelvnél több a beszéd, mert az már érintkezési eszköz, mégpedig szemtől szemben; másodszor: hogy ha a hangos nyelv, a beszéd érintkezési eszköz, akkor a viselkedésé, a magatartásé, az erkölcsé is; harmadszor pedig, hogy a magatartás a kulturáltság függvénye, egy-egy emberben pedig a különböző kulturáltság eresen összefügg egymással, sőt feltételezhető, hogy kölcsönösen, szorosan határozzák meg egymást. i. Ezért tetszik nekem a munkabizottság neve. S ezért tetszik egyre kevésbé az az ezoterikus, laboratóriumi nyelvőrködés, amely a részletekben vész el: kukorica vagy tengeri, hangsúlyos vagy hangsúlytalan ejtés mel- lékhangsúllyal. Tudom, hogy ez mind-mind jó tudnivaló, magamat is sért a szó végét fölkapó hangsúly, ám amikor már évek óta úgy tetszik, hogy csak ez a fontos, akkor valóban egyre kevésbé tetszik a mostani nyelvművelés, amely ráadásul -még1 túl udvarias, túl nyájaskodó is. Egyelőre nem tudom a receptet, csak annyit: nem, a nyelvet mint különálló világot kellene művelni, hanem ad író, a beszélő embert. Szóval) a nyelvet nemcsak a. nyelvészet tárgyának tekinteném. F. L.
