Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-19 / 299. szám
Emlékezők December 17-én volt éppen 300 éve an. nak, hogy a keresztény csapatok az egri vár feladására kényszerítették Rusztem pasát és katonáit. Ez alkalomból nagy. szabású, egész napos ünnepségsorozatot rendeztek a megyeszékhelyen. Délelőtt a városi tanácson tartottak emlékülést, melyen Sugár István történész ismertette a visszavétel körülményeit. Kora délután a Dobó Gimnáziumban Horváth István altábornagy, honvédelmi miniszterhelyettes átadta Dienes Gábor festőművész: Csatajelenet című falfestményét. A délutáni Q órákban a város vezetői megkoszorúzták Dobó István szobrát, majd a várban ünnepélyes külsőségek között fölvonták a magyar nemzeti zászlót. A nap eseményeiből munkatársunk, Koncz János fel. vételei segítségével villantunk fel néhány pillanatot. q B irkózunk az élettel és az élet mive- lünk. Torkunkat vaskos ujjakkal szorongatja az idő, miközben értelmes, célravezető válaszokat kell adnunk mindennapjaink sorskérdéseire. Tótágast áll a világgazdaság és nálunk is, a tegnap még szilárdan a talpukon álló dolgok — jancsiszög módjára — a fejük tetejére állnak. Tudjuk valamennyien, hogy ésszel kellene elkerülnünk az ijedelmeket, de gyakran éppenséggel a spekulációkba szalad bele a madzag és visszafelé sülnek el a dolgok. — Azt sem tudom, hogy kit szidjak! Így zsörtölődik egy falubeli JúdáSképű paraszt, aki világéletében mindig szívesen ment a dolog temetésére, és amikor meg kellett volna fognia a munka végét, egyszerre ezer baj szakadt rá. — Meakulpázzon atyámfia! — ajánlom neki annál is inkább, mivel tudom, hogy a tsz tolólapos gépével vagyonkának beillő összeget harácsolt össze a saját zsebére, amiért most gyalogmunkára „ítélte" a tagság. — Munkanélküli legyek? — akasztja rám szemrehányással a tekintetét és szidja a vezetőséget. — A börtönben dolgozhat! — vigasztalom, mire megpárásoöiík a szeme, úgy bámul, mint egy sajnálatra és kiszolgáltatottságra született ember. Az elnök vékony arcú, fiatal, tekintete tiszta, minden iránt fogékony és érdeklődő, tudja, hogy az egyetemi végzettség önmagában manapság kevésnek bizonyul és az élet iskoláját kell kijárni ahhoz, hogy bizonyos dolgokat menet közben megértsen az ember, kiváltképpen ha vezető. — Mennyi a „munkanélküli”? — A dologkerülőik lehetnek öten. Közöttük az ilyen-olyan tolvaj, a közösséget megkárosító, akikkel a bíróság •foglalkozik ... — Szóval rendet csináltok? — Jobb későn, mint soha. Ep, fehér fogú kacagással lép be a főkönyvelő. Újságolja, hogy az öregek napközijéből jön, ahol derűsen filkóznák ap- jaúráék és üzenik az elnöknek, hogy köszönik a Mikulás-csomagot, de el ne kerülje őket, ha netán arra vinne az útja ... Csordultig vannak itt is a mindennapok gondjaival, zárszámadás előtt se szombat, se vasárnap és nem ritkaság, hogy az irodákban még késő este is ég a villany, önmagában a zárszámadás még megjárná, ha nem jönne a sokat emlegetett nyolcvannyolc január, amikor minden fordul, minden változik és biztatás nélkül kell a világ és önmaguk dolgaiba belevatkozni. számbavenni, mérlegelni és dönteni. Mutatkoznak csábító lehetőségek, amelyek ugyanakkor megfontolandók, mert a mélységek rejtett sziklakövein könnyen fennakadhat a hajó, de a vállalkozásoktól való félelem is elúsztathatja a tízmilliókat. A csöndes szemlélődés, az állóvíz-politika pedig már régen lejárt lemez. — Friss hírékre, új információkra várunk! — villognak a főkönyvelő porcelán- fehér fogai. — A vállalatok, üzemek nélkül féllábú ember a kormány, itt ezentúl mindenki csak a maga kemencéjében sütögetheti a gesztenyéjét. — A kormányzatnak már a belső zsebeit is kiforgattuk! — adja meg magát a főkönyvelő és beletúr a fekete szakállába. Panycikára vetjük a kabátot, mert az elnökék csupán kődöbásnyira laknak a tsz- irodától. Szócsatározásaink közepette bizony észre sem vesszük, hogy odakint közben télire fordult a világ, nagyhasú felhők jöttek és hullani kezdett a hó. A kerítéseken már testes vattacsomók ülnek, feltámad a szél és mint a hárfán a művész, úgy játszik a fák kopasz gallyain. Az utcán gyerekek rajcsúroznak. cékla- piros orruk majd le fagy, de a téli öröm. a boldogság feledtetni tudja még a hideget is. Nem szabadulhatok önmagámtól és gondolataim közepette már a havas erdő hóborította csenkészutait járom, ahol a hó- 'szoknyás fenyők felnéznek az égre és várják a tél legfrissebb üzenetét, ahol riadt tekintetű fiatal szarvasborjúk bámulják értetlenül a hirtelen jött téli puhaságot. A völgyekben különös, vajúdú párát lehel a patak és a jegesedé vízcseppék végigsimogatják az évezredes köveket. A hosszú, neonfényes utcán szép, rangos háziak fénylámpái integetnek és az élet lassacskán beköltözik a falak közé, ahol meleg van, és a karácsonyt várja a falu. Varjú Pista lánya a szobájában a leckéjét írja, a fiú fakútyázik még valahol a réten, Veronka, a feleség, — a falu védőnője — a konyhában sürgölődik a lábasok között. Lisztes a keze, ezért könyökével nyitja ki előttem az ajtót. Gondjainkkal együtt fogadnak be minket az öblös bőrfotelek, az elnök előbb még derűs arcán megint összefutnak a ráncok és olyan lesz a homloka, mintha most húzta volna ki az élet móngurlórúd- ja alól. Első lélegzetvételeimmel egy régi kép kerít hatalmába. Az elnök édesapjára, a falu egyik legjobb gazdájára, az első tsz elnökére való visszaemlékezés. — Mit mondana most apád, ha élne? — Üjragombojtatná velünk a kabátot! Tarken csap a hirtelen jött paraszti bölcsesség, a summázott tennivaló, amelyben a fontossági sorrend nyilván, felülről lefelé. Neked ebben a helyzetben mi a szándékod ? — Elvégzem az újragombolást. — És akik nem akarnak gombolkózni? — Azok máshol vegyenek maguknak kabátot . .. — Hallottam, hogy a múlt heti közgyűlésen a tagok helyeselték, de nem tapsolták meg a vezetőség „csomagtervét’', vagyis szóba hozom a néma igenlést. Hosszasan nézi az elnök a cserépkályha füzét. — Nem várhattam, hogy vivátolják a megtorpanásunkat! A parasztsors jó lecke a kerekek fordulásaira, ezek az emberek még a nagyapjuktól megtanulták, hogy ha baj van, összébb kell húzni a nadrágszíjat, de a lényeg, hogy igazság legyen és egyetlen nadrágszíj se maradjon húzat- lanul ... — Mit mondanak a nyugdíjasok? — Ahol nincs pénz, ott hiábavaló a beszéd. A szegények egyébként is megszokták. hogy helyettük szóljanak ... — Es te mint elnök, mit tartasz most a legfontosabbnak? A szeme járásán látom, hogy néhányszor megkerül gondolataival, aztán úgy beszél, mintha a szakadék között az ösvényt keresné. — Az őszinte, nyílt szót! Az igaz és egyforma beszédet, az irodában, a földeken. a gépek mellett, de még a pincékben is. Az újat meg kell ismertetni, el kell fogadtatni és a velejáró munkát is el kell végeznie mindenkinek. A háziasszony úgy mozog közöttünk, mintha a vízen járna. Kínálgat csörgés és csörömpölés nélkül, miközben minden idegszálával az önmagával bírókra kelő férjét figyeli. — Kívánok nektek szerencsés továbbhaladást! Rám kapják tekintetüket mindketten, értőn bólintanak, miközben pattog a cserfa a tűzben és melegség árad szét az egész házban. Halk kopogás az ajtón, ismerős asszony érkezik, látni szeretne néhány percre, üzenne anyámnak is, ha meghallgatnám. Olyan lágyan és puhán ejti a szavakat, mint ahogyan odakint a hepelyhek hullanak. Hangjából az iparkodó szeretet árad — Igaz-e, hogy jövőre oda lesz a jólétünk? A parasztember nehezen minősít; a termés. — ha jó is, csak — megjárja, az élet maradhatós, az egészség, sose legyen rosszabb. Ez a halk, csengettyűszólamú asszony most kimondja a valóságot, nem dicsekvésképpen, inkább féltő aggodalommal. Fürkészi a tekintetünket, szemeink villanásaiban, arcunk rándulásaiban is keresi a számára oly sokat jelentő választ — A jövő rajtunk múlik! A madárcsontú asszony a fejével bólint az elnöknek igent, arcán a hitetlenkedésnek a nyomát sem látom, pedig ő még ismerte az ijedten pislákoló petróleumlámpák világát, a ködbe dőlt falusi házikók mázolt földjének agyagillatát, a szakadásig húzható paraszti sorsot. — A hitetek nagy! R ám néz az elnök és látom a tekintetén, hogy a jövő tartja fogva úgy-, szólván minden gondolatát és őszintén hiszi azt, amit mondott. A jövő amit senki sem ismer, senki sem tud kiszámítani, mert az ember legfeljebb a tegnapból és a mából képes képzeleteben összerakni a holnapot. A hitet é& az akaratot azonban makacsul kell őrizni, mint ahogyan a fenyők télen is őrzik a tűleveleiket... Szalay István Az idő szorítása
