Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-09 / 264. szám
4. á jjP' *~ ^ j Z M rr ÜV a TI 3 NÉPÚJSÁG, 1987. november 9., hétfő Egy hét...- —, A KÉPERNYŐ ELŐTT i— Nem értem a delfineket Félművelt, iskolázatlan polgártársaim szinte törvényszerűen rangkórságban szenvednek, ugyanakkor hibád- zik értékítéletük, kisstílűek, intrikusak, gátlástalan karrieristák, s egészséges butaságukból fakadóan vakmerő ítéletalkotók. Ezért nem értem a delfineket, hiszen szeretik az embert, ragaszkodnak hozzá, kapcsolatfelvételre törekszenek vele. Erről győződhettünk meg péntek este, a kettes csatornán vetített angol ismeretterjesztő film révén. Fölöttébb sajnálom, hogy — lista híján — nem dicsérhetem meg név szerint az alkotókat, pedig a kivitelezésben közreműködők mindegyike a helyzet magaslatán állt, s a tőle joggal várt rutinszintnél sokkalta többet nyújtott. Az az érzésem: valamennyiünket felvillanyozta a kétségkívül izgalmas téma. Nem csoda, ezek a meglehetősen nagyméretű vízilények legalább olyan intelligensek, mint mi tu- lon-túl is büszke kétlábúak vagyunk, s az sem kizárt, hogy valaha kommunikálhatunk velük. Az ötvenöt perces produkció sajátos világukba invitált bennünket. Megismerkedhettünk közülük azokkal, akik valaha szolgálatunkba szegődtek. Olyan is akadt, aki életével fizetett közvetlen közeledéséért, hiszen valamelyik új-zélan- di társunk orvul lelőtte. Valószínűleg azért, mert irigyelte rendkívüli népszerűségét. Talpraesett forgatókönyv- író, leleményes, tehetséges operatőr és tisztes szándékú, alaposan felkészült rendező dolgozott e film egyértelmű sikeréért. Nem feleslegesen tevékenykedtek, ugyanis ajándékuk ideg- zsongító oázis lett a hét különösebb kíváncsiságot aligha keltő szabványkínálatában. Lehet, hogy a konzervatív, a szellemszegény zoológusok felhorkannak, és zörgetik „tudományos” medáliáikat, mégis határozottan állítom — a majd egyórás élményözön után még inkább, mint korábban! —, hogy megérett az idő az állatokról vallott, hirdetett, elsajátított nézetek átértékelésére. ök jöttek, ők jelentkeztek, tudatosítva azt, hogy képességeikhez, adottságaikhoz nagyfokú segítőkészség — ne tessék meghök- kenni, mivel így van! — igazi humanizmus ötvöződik, mert óvnak, védenek minket a tengeren, s elődeink számára még az itteni bálnavadászatot is megkönnyítették. És játékosak, közvetlenek, derűsek, bizonyítván, hogy semmi értelme a pózként magunkra erőszakolt komolykodásnak. Nem értem, de irigylem őket. Például töretlen bizakodásukért, hiszen folytonos küzdelmet vívnak megnyerésünkért. Megéri? Ök, hiszik. Legyen nekik igazuk ... Pécsi 'István Műsor hétfőn Az elmúlt hét hétfőjén műsort sugárzott a televízió. Ez az egyszerű megállapítás csak nálunk hat meglepően, mivel az összes közelebbi és távolabbi országban természetes, hogy a hét első napján vetítenek valamilyen programot. Sajátos jelenség ez minálunk, amelynek okai sokrétűek. Hagyomány ez, amelyhez még rakaszkodunk, pedig egyre inkább idejét múlttá válik. Amikor még minden időnket a képernyő előtt töltöttük, amíg a monoszkóp megjelenéséig lekötött bennünket az adás, addig talán érthető is volt, hogy adtak egy kis haladékot. A fáradt szemnek, s szellemnek nem ártott egy estényi kikapcsolódás. Rendezvényeket, gyűléseket szerveztek erre az alkalomra, tudván, hogy ilyenkor jobban meg lehel nyerni az embereket. Azóta viszont lényegesen megváltozott a készülék helye a lakásban, nem rendkívüli vendég, hanem családtag, amely alkalmasint kikapcsolható, elhallgattatható. Lassan megtanulunk válogatni a műsorújságban, bekarikázzuk a számunkra érdekes filmeket, a beszélM getésék mellé sem adjuk „'háttérként” a televíziót. Nem is szólva arról, hogy az elektronika világszerte előre tört, s ha valaki hétfőn mégis csak tévézni akar, az valamilyen külföldi állomást keres, vagy bekapcsolja videóját. Ezért aztán egyre inkább törni kell a fejünket azon, hogy érdemes-e fenntartani ezt a szokást. Valószínűleg szakítani kell vele, s kényelmesebb, otthonosabb kínálatot biztosítani a változás által. Sokszor ugyanis az a baj, hogy a csekély adásidő miatt „összeszorul” az a létező „terülj-terülj asztalkám" is, amely eddig rendelkezésre áll. Nem sokkal marad el a Magyar Televízió ajánlata a konkurensek mögött, mert nagyjából azonos piacon szerzik be az árut. Ugyanazok a sorozatok ismétlődnek az osztrák, a cseh vagy más adón, némi fáziseltolódással. A sikerek világszerte vevőre találnak, előbb vagy utóbb hozzánk is eljutnak. Megint más kérdés, hogy miként osztjuk be ezeket, jó-e az a rendezőelv, amivel a közönség elé kerülnek, összezsúfolódik sok minden példa rá a Belmondo-sorozat, amely minden egyes darabja szórakoztató, látványos alkotás. Ám ilyen szisztémában egyre inkább nyomasztóvá válik ez a széria, lassan minden érdekességét elveszti ez a tehetséges színész, akinek bizony — egyre inkább észrevesszük — sok a modorossága. A hétfői adásnap például lehetőséget teremtene arra, hogy „sorozatkényszer” nélkül vetítsenek régi filmeket, afféle „tévémozit” alapítsanak, hogy ilyenkor ki-ki kedvére válogathasson. Ki lehet persze találni olyanfajta, jó rendhagyó összeállításokat, mint a legutóbbi: politika, művészet és komoly zene tette rangossá a hétfő estét. Gábor László BEMUTATÓ AZ EGRI STÚDIÓSZÍNPADON Takarítás és megtisztulás A néző általában a színháztól nem vár különösebb meglepetést. Tisztában vagyunk a játékszabályokkal: mi szépen üldögélünk, velünk szemben a színészek előadnak valamilyen épületes történetet. Közben szünet van, amikor lehet beszélgetni az ismerősökkel, meginni egy sört vagy egy kávét, s a végén összeverni tenyerünket. Nádas Péter Takarítás című darabja szokatlan, alaposan megkavarja a közönséget. Amikor valamilyen párhuzamot kell keresnünk irodalmi vagy színházi vonulatokkal, nem érünk célt, mert Nádas, s a rendező Elek Judit világa öntörvényű. Ezért az egri Gárdonyi Géza Színháznak a Megyei Művelődési Központban látható stúdióelőadása újfajta szemléletet, gondolkodásmódot kíván. „ .. . mélyen kapcsolódnak egymáshoz a látszólag összefüggéstelen vallomások Is . . — Berek Kati és Epres Attila (Fotó: Kop.cz János) Már közhelynek számít, hogy minden lényegesen bonyolultabb körülöttünk, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Egyre kevésbé boldogulunk sablonjainkkal, bár sokkal kényelmesebb régi formákba kapaszkodni. Nádas Péter azok közé az írók közé tartozik, akik nem nyugszanak bele ebbe, hanem saját észjárásuk szerint értelmezik világunkat. Drámája nem sorolható egyetlen kategóriába sem. Ugyan hasonlít az abszurdra, de mégsem az; emlékeztet a naturalista játékokra, de távol áll azoktól. Különleges alkotás a Takarítás, amely még a szerző megnyilatkozásai, elemzései alapján sem megfejthető. Sőt még olvasás után sem tárul fel ennek az írásnak a lényege: annyira tömény és elvont a szöveg, hogy csak megfelelő helyzetben, a rendező és a színész által pontosan értelmezve mutatja meg minden rétegét. Maga a történet szinte elmondhatatlan: a másfél-két óta alatt egy szobát sikálnak a szereplők, egy idősebb nő, s egy fiatal pár. Mikor mindennel elkészülnek, a két asszony meghal, a fiú — vélhetően — megőrül. Szinte shakespeare-i végkifejlet, amelyet nem nagy csaták vagy koronákért vívott küzdelmek előznek meg. A nagyszabású összeütközések a lélek belsejébe húzódnak Vissza, bár nem kevésbé mélyek a konfliktusok, csupán ■nem annyira látványosak. Külső cselekvésként nem párbajok, küzdelmek, regényes mérgezések viszik előbbre a drámát, „csupán" a szoba sikálása. Nagyon is valóságos munka ez mind a szerző, mind pedig a rendező értelmezésében: egyben rendkívül áttételes. Hiszen minden színpadi játék lényege a katarzis, a megtisztulás, amely már csak a legközvetlenebbül megvalósítható: súrolókefével, vízzel és mosószerrel. Nem hasonlít a mű már első megközelítésben sem a klasszikus színjáték szerkezetéhez, de az ellenkező véglethez sem. Az, aki az abszurddal veti össze, több jelentős eltérést is talál: a szereplők itt nem egymás „mellé” beszélnek, mintegy jelképezve a környezet és az emberi viszonylatok értelmetlenségét és értelmezhetet- lenségét, hanem nagyon is mélyen kapcsolódnak egymáshoz a látszólag összefüggéstelen vallomások is. Ugyanis a megjelenő alakok nem hétköznapi logika szerint szólalnak meg. Kapcsolódásuk is mélyebb, bár ugyanarról szól a mű. mint a darabok többsége: az emberi egymáshoz tartozásról. A megjelenő három — pontosabban négy — személyiség megharcolja a másikhoz való közeledést, képviselve és védve saját egyéniségét, egyben meg is tagadva azt. Furcsa huzavona ez. A szöveg szinte „túlírt”, minden rezzenésszerű változást, érzést tartalmaz, mégis rejtjeles, mert lényeges mozzanatokkal marad adósunk. A néző kedvéért nem bocsátkozik bele a szerző olyan adatok ismertetésébe, amelyeket a látott alakok már tudhatnak egymásról. Ehelyett a „mélyből” kapunk állapotjelentéseket, szinte már durva leleplezéseket. Ezekből áll össze a lélegzetelállító küzdelem, amelyből csak vesztesen kerülhetnek ki a résztvevők. Annyira sokat követel ugyanis tőlük, hogy nem kerekedhetnek felül, egyikük vagy másikuk nem győzhet és nem uralkodhat, mert túlságosan nagy ára van a döntő csapásnak. A társulatot nem akármilyen próba elé állítja ez az előadás. Olyan sűrített jelenlétet kíván, amely nem gyakori honi színpadainkon. Nem színészi, hanem „civil" megjelenést követel: egyszeri és egyedi a látott helyzet, annyira, hogy a néző pirul, hogy olyasmibe tekinthet bele, amibe nem illik. Elfordítaná a fejét legszívesebben, mert kényelmetlen a széke, szemérmetlen leselkedőnek érzi magát. Nem olyasfajta színház ez, ahová a „teát- rista" este bemegy, beöltözik jelmezébe, szépen csillogó dialógusokban ad számot tehetségéről, majd nyugodtan megvacsorázik és hazamegy. Nádas Péter színművébe valóban bele kell halni, különben értelmetlen az egész. Berek Kati, Román Judit és Epres Attila állja a próbát. Meghaladták önnön határaikat, s egy újfajta minőséget mutattak fel. Természetes a hiányérzetünk is: egy néhány hetet átölelő próbaidőszakban lehetetlen megszabadulni minden beidegződéstől, s szinte „újratanulni” a szakmát. Szinte meglepő, hogy Berek Kati milyen odaadással képes átfogni Klára jellemét, s bírja erővel, energiával ezt a folyamatot. Váltásai hitelesek, meggyőzőek. Sok belső gátat számolt fel magában: érződik a gyötrődés alakítása. Nem kevésbé volt küzdelmes Román Judit útja. akii életkoránál fogva sem élhette meg Zsuzsa sorsfordulóit. Ennek ellenére testére öltötte a figurát, minden porcikájával vállalva azt. Talán Epres Attila volt a legkönnyebb helyzetben: nem áll tőle távol ez a fajta stílus, s Jóska jelleme. Viszont ő formálja meg legegyedibben, a legnagyobb ellenállással szerepét. Idegenkedése furcsa és alkotó színészi magatartás: tovább árnyalja a hárem ember kapcsolatát. Meglátszik Elek Judit rendezésén, hogy filmes szemmel közeledett Nádas világához. Egyszerre stilizált és naturálisán pontos: az időtlenségbe fulladó napfényes délután olyan érzést kelt bennünk, mintha valóban egy szobabelsőbe tekintenénk. Annyira hiteles a megjelenítés, Menczel Róbert díszlettervező és Szakács Györgyi jelmeztervező jóvoltából, hogy hűen jelenik meg a Nádas-féle látomás. Amit láthatunk, egy színházi kísérlet, amely meghökkenti, egyben gondolkodásra készteti a közönséget. Nem lehet úgy elmenni a nézőtérről. hogy „milyen jó kis este volt ez”. Inkább nyugtalanító kérdéseket, benyomásokat, feszültségeket viszünk magunkkal. A megtisztulás folyamatos, nem ad a Takarítás magunkkal vihető és bármikor felidézhető katarzist. Gábor László Fodor József és Návai Sándor kiállítása Mai, sokszínű képzőművészeti életünkben sajátos, karakteres helyet tölt be a Hatvani Galéria. Másfél évitizedes működése alatt következetesen vállalta a hagyományos esztétikai értékek bemutatását, megismeri tetését. Ebből a törekvésből fakadóan érthető, hogy szoros kapcsolat alakult ki közte és a vásárhelyi iskola alkotói között, hiszen ez utóbbit a Művészeti Kislexikon az új realizmus központjaként minősíti. A tervszerű kapcsolat keretében nemrégen nyílt meg két „igazi" vásárhelyi művész kiállítása a galériában. Fodor József festőművész és Návai Sándor szobrászművész ugyanis. a vásárhelyi műhely alkotóinak egy részétől eltérően, nemcsak ott élnek és alkotnak, hanem oftt is születtek, oda köti őket múltjuk és jelenük egyaránt. Világszemléletük, életérzésük kiegyensúlyozott. Nem kívánják megváltoztatni a világot, mert emberi és természeti környezetükkel harmonikusan tudnak együtt létezni. Humánus alapállásukból fakad, hogy műveiknek nemcsak megjelení- tettje, hanem címzettje is az ember. Fodor József hagyománytiszteletéből is fakad, hogy gyakran jelenik meg festményein az alföldi táj és a mártélyi Tisza-holtág. KoFodor József: Kopáncs gának érvényesítése érdekében szívesen választotta művei anyagául a mindenre igen alkalmas bronzot. Csak néhány esetben alkalmaz emellé, a drámaiság fokozására, félig megmunkált mészkő lapot (Mártír). Bár a táj a szobrászatban kevéssé érvényesül, a helyi kötődést a lendületesen, játékosan megoldott csikók, lovak életteljesen képviselik. Az Ágaskodó pedig az állat testtartásával. tömegével az elkapott mozdulat erején túli belső tartalmat is hordoz. Návai Sándor is vállalkozott a szobrászat ősi feladatára, a női test megformálására, ahol is a drapériát hívta segítségül plasztikai mondanivalója teljesebbé tételére. A gyermekportrékon túl karakterérzékenységének kiváló telitalálata az Apám és a Stravinsky-fej. Az európai kultúrából Dante komoly hatást gyakorolt Návai Sándorra, mert három műben is foglalkozott vele. Közülük leginkább a nagy olasz költő és szeretett, de hűtlen városa kapcsolatát kifejező alkotás érdemel figyelmet. A költő emberi, alkotói nagysága és Firenze város vezetésének kicsinyessége nagyszerűen jut ebben érvényre. A dantei életmű átszellemültségét a lebegő figura és a glóbusz együttese által ragadta meg. (Dante az égbe száll.) Utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban, egészen individuális érték jelenik meg a szintén ősi témában, a Korpuszban. Nincs kereszt, helyette láncon függ az elgyötört, kiszolgáltatott, élettelen test. Az érmek közül a finom rajzossággal megoldott Leonardo-fej mellett a Kötéltáncost kell, mint a folyamatábrázolás telitalálatát kiemelnünk. A Noé pedig arányaival és naiv részleteivel (hullámok) humorba mártottan oldja meg. hozza közel a nézőhöz az ismert mitologikus történést. A két művész alkotói magatartásának. etikájának azonossága és megjelenítés, módjuk különbözősége élményt nyújtó kiállítást eredményezett a Hatvani Galériában. Dömötör János rábbi alkotói szakaszának szívesen használt szürke, szürkésfehér reflexei hatvani kiállításában leginkább a Jeges partban érvényesülnek. Az árnyalati gazdagság a Meszelt fal meséjében életforma- és sorsjelkéiRpé lényegül. Alkotói útjának újabb szakaszában egy-egy bokor vagy virágcsoport erőteljes, intenzíz színvilága fokozza a tájélmények kifejezés teljességét, expresszi- vitását. A sajátos kolorit és ecsetkezelésének dinamizmusa a Jeges felhő sajátja. Mártélyi Tisza-partjaiban a fák törzsének függőlegese és a csónakok vízszintese válik a vízfélület nyugalmával atmoszférateremtő erejűvé. Az emberi és tárgyi világ gondolati-formai találkozása ad élményt a Rozo- gák-ban. A népi építészet tisztasága, monumentalitása a tágabb környezetről is vall (A magány első nyara). Karakterérzékenységét jól érzékelhetjük a Kendős fejben. Návai Sándor jól ismeri a kisplasztika lehetőségeit és az érzékletes mintázás, valamint a részletek gazdagsáNávai Sándor: Ágaskodó „Nags'on is valóságos munka ez ...” — Román Judit és Epres Attila
