Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
Szovjetunió *87 Fényképes beszámoló felvételei testvérmegyénkben Csuvasiában. Lenin szülővárosában, l'ljanovszkban, valamint a peresztrojka és a glasznoszty fővárosában Moszkvában készültek. Képeink az itt élő emberek mindennapjaiba: a termelésbe, a művészeti értékekbe, egyszóval a hétköznapok mozgalmasságába nyújt bepillantást. W (Fotó Perl Marion) O lyan a november, mint a mostoha gyerek. Kilóg a sorból, sem nem ősz, sem nem tél, néha havas, máskor esős, legtöbbször erőfitogtató kamasz módjára viselkedik. Hajnalonta deres, megfagyasztja a világot, délfelé aztán, amikor felszáll a köd. még a langyos napocska is előbújik a kósza felhők mögül. Az évanyának utolsó előtti fia. Ma reggelre mindent letarolt a fagy a hegyoldalakon, a mélyedésekben egyetlen levél sem maradt a gyümölcsfákon, virgácsgallyaik — jó adós módjára — az utolsó levélbankóikat is visszaadták a földnek. Hajdani, öreg tanárom balatonfelvidéki — úri llaknak is beillő — présházában vendégeskedem, itt köszönt rám ez a nyirkos, fagyos novemberi reggel, ébresztőként a sok varjúkárogás. Az öreg gumicsizmásán, derékon széles nadrágszíjjal összefogott báránybőr bekecsben túrja a szőlősorokban az éjjel lefagyott avart, nyakába érő hófehér haja folytatása a kucsmának, amely peckesen, mint egy tornyosuló püspöksüveg magasodik a fején. — Minden megfagyott! — teríti szét öles karját, mintha éppenséggel csodálkozni kellene azon. hogy novemberben már ez is lehetséges, aztán a levelek helyett a csupaszon maradt vesszőket simogatja, a furmintot, a hárslevelűt. Vissza is fordul, mert köhögteti a nyirkos köd. — Meddig maradhat? — Hölnap vissza kell utaznom, profesz- szor úr. — Szó sincs róla! Három napra hívtam, maga kettőt ígért a válaszlevelében, ennyi időt csak kibír nálam. Azt ne gondolja, hogy mindig ilyen gyalázatosán sivár, megtépázott ez a táj'. Sző sincs róla! Délfelé, ha felszáll a köd, innen fentről sziporkázó napfényben csodálhatja majd a Balatont, a mi felvidékünket. A présház fölötti szoba kandallójában hasábfák Eurázsiának, kiengesztelik fagyos, dércsípte arcunkat. — Érezze magát otthon! Van kisiistim, kevéske óbor is kerül még, ebédre magam főzöm, sütöm a halat, amit frissen hoz a derék Jánosom, aki mozog helyettem, mivel a hetvenhat esztendő rozsdával vonta be az ízületeimet. Szerencsére, hogy minden emberben van azért valami meghatározhatatlan alkalmazkodási potenciál, amely velünk együtt öregszik, és vannak kikristályosodott, szerzett mechanizmusok, amelyek nem öregszenek. Ha például gyakoroljuk az emlékezőtehetséget, és az értelmet, ezek egészen jól konzerválhatok. A testi egészség legtöbbször akkor romlik meg, amikor összeroppan a lélek, ha viszont fiziológiai életünk hanyatlik súlyosan, szellemi képességeinkben keletkeznek zavarok . . . — Az élet nagy titkai.. . — Szereti a kolbászos rántottét, vagy valami könnyebbet óhajt? Amíg tesz-vesz. terít Wolenszky profesz- szor. előbukkannak a régi emlékek, amikor Budapesten, a Madách Imre főgimnáziumban a tanítványa voltam. ízes, palóc beszédemmel már az első héten „kiszúrt" magának, és óva intette az osztályt, többnyire fővárosi osztálytársaimat, hogy emiatt csúfolni ne merjenek. — Maga még őriz valamicskét a múltból! Bámészkodom, szemmel simogatom a tárgyakat. a meszelt falon a száraz szőlőgyökerekből faragott figurákat, a szőtteseket, a csöcsös ivókancsókat. a balatoni halászok hajdani, múzeumba illő emléktárgyait, miközben egyszerre világosság támad, és mintha dézsából öntenék a fényt, beragyog a nap. Mesébe illő a tó. a csillogó víztükör, az alattunk elterülő, látvány. A bámulat rezzenésében veszem észre, hogy mögöttem áll és örül. hogy gyönyörködöm. Egyszer a tájat nézem, egyszer őt, az ősz, örökifjú aggastyánt, aki tolsztoji szakállal, dús hajfürtjeivel méltán kerülhetné vászonra, mint szép öregember. — Észre kell vennünk barátom, a világ szépségeit! A sokoldalú érdeklődésű embernek legszerencsésebb az öregsége, mindazonáltal az öregkornak az a kiváltsága, hogy nincsen sem nyerni, sem veszíteni valója... Nyoma sincs már a párának, a ködnek, lenn a Balatonon vontatók úsznak, az emberek fentről törpéknek látszanak. — Amerikában Lilian P. Martin hatvanöt éves koráiban lemondott a stanfordi egyetemen betöltött állásáról, és gerontológiai főtanácsadó lett. Ekkor tanult meg gépen írni, hetvenhét évesen megszerezte az autóvezetői engedélyt, és nyolcvanöt esztendős korában hajón végigutazta az Ama- zonast. .. Megjön János a halakkal, Wolenszky úgy mutatja be, mint hű segítőtársát és barátját. majd mindketten serényen munkához látnak. Fél óra sem telik el, már a bogrács körül üldögélünk a borház előtt. — Tudja mi kell a jó halászlébe? — Jó hal! — kotnyeleskedik János, lelőve a poént, és büntetésképpen egy flaska borért kell a pincébe indulnia. — A moralisták tanácsainak ellenére öregkorunkra is meg kell őriznünk szenvedélyeinket. Picasso elmúlt hatvan esztendős. amikor két gyermeke született Francoise Gilottól. A professzor példázatait úgy adagolja számomra, mint a halászlé tartozékait, a fűszert, miközben élvezettel sorolja, hogy hogyan készül a valódi balatonfelvidéki halászlé. Később időnként a bogrács fölé tartja a tenyerét, és azon derül, hogy én árra gondolok, hogy talán fázik a keze. — Ragad-e már a tenyere professzor úr? — kíváncsiskodik János, és tölt a poharakba. Szóba kerülnek a régi idők, a gimnáziumi tanárság, az egyetemi külföldi ösztöndíjak, a hazai professzorság, a tudományos munka, á Kossuth-díj, a politikai divatok, a. sors hullámverései, amelyekre ha nem is szívesen, de néha visszaemlékszik az ember. — Professzor úr, boldog ember! A fakanalat felkiáltójelként magasra tartja, és szinte rám terpeszkedik a tekintetével. — Úgy véli, hegy a Kossuth-díj tett boldoggá? — Az is. Tenyerét újfent a bogrács fölé tartja, húzza, és kiengedi az ujjait, mint egeré- szés közben a macska a körmeit, és révedezve távolba tekint. — Az életnek addig van értéke, amíg t mások életének is értéket tulajdonítunk; i barátság, szerelem, felháborodás, együttér- I zés útján. A kis dolgok nagyon fontosak! í Erre felhívnám szíves figyelmét. Milyen len- I ne ez a finomnak ígérkező halászlé — te- g szem azt — só nélkül? A finom ebéd után diskurálunk. koccint- f gátunk, miközben szóba hozom a faragá- g sokat, a szőlőgyökerekből mintázott cse- f csebecséket, már-már művészi tárgyakat. £ amelyeket tulajdonképpen a természet for- | máit ilyenné, vagy hasonlóvá ahhoz, amit ( most ábrázolnak. A cimbalom fölött egy í hápogásra nyitott csőrű kacsát ábrázoló fi- | gura, mellette lóg a lovon ülő huszár, alat- | ta a halászbárka. — Egy öregember játékai! — És a tudományos munka? — Ne ijedjen meg, nem hagyom cserben S! a világot, hiszen, amint látja, a világ sem | hagy cserben engem, így aztán karácsony- I ra jön ki a nyomdából egy könyvem. Si- f mone de Beauvoir adta meg hozzá az alap- I hangot. János a borházban matat, mi még kerü- | lünk egyet a szőlőben, miközben kiderül, 1 hogy a professzor nem elsősorban a bora | miatt szereti a szőlőt, ihanem, mint kultúr- i növény érdekli. Fajtakísérleteket, összeha- I sonlításokat, méréseket végez, mint az egyik f kutatóintézet külső munkatársa. Tapaszt a- I latait szaklapokban publikálja, hallgat, és i. tart tudományos előadásokat, amelyet a i szakcsoportok és az egyénileg gazdálkodók j mindig szívesen vesznek. Amikor az egészsége iránt érdeklődöm, a Goethét, említi: — Goethe típusú, szerencsés alkat vagyok. I aki hátvanéves korában volt a- legelegán- ; sabb. négy évvel később még képes voll Ü egyfolytában hat órát lovagolni, nyolcvan., | évesen még szervi baja nem volt. Testi és f szellemi étvágyamra ma még nekem sincs j) panaszom, bár vallom, hogy az öregség az I; élet paródiája. K I ovemberben már csupán tyúklépés- p 1 ’’4 n.yi a délután, inkább a nyárra való P emlékeztetőként süt egy-két órácskái a nap, korán a kandalló köré szorul az em- I bér, hogy egy kicsit felmelegedjen. A pro- I fesszor megrakja a tüzet pattogva égő cserfával. amely egyszerre erdőillatot áraszt kö- i rülöttünk, és ez a hangtalan, békés nyuga- I lom is felér egy atyai jó tanáccsal... Szalay István 1 Mi kell a halászlébe?
