Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-23 / 276. szám
F 4. NÉPÚJSÁG, 1987. november 23., hétfő- - A i Egy hét... KÉPERNYŐ ELŐTT — Bántó csinnadratta Vidróczkiék a Vigadóban A negyedszázados jubileumát ünneplő gyöngyösi Vidróczki Néptáncegyüttes méltóképpen ünnepelte meg a nevezetes eseményt. A világ 16 országában, s a hazai színpadokon az eltelt időszak alatt 1500 alkalommal léptek fel. Gyöngyösön egész estét betöltő gálaműsorral szerepeltek a helybéliek előtt a Mátra Művelődési Központban, fergeteges sikert aratva. Később a Budai Vigadó több száz főnyi közönsége is megtapsolhatta a Vidróczki néptáncosainak előadását (Fotó: Szabó Sándor) Megnyílt a Hatvani Galéria hatodik országos portrébiennáléja Kedden este riport a televízióban Valaha Maecenas, Augustus császár korának dúsgazdag, művészetpártoló polgára karolta fel az alkotókat, akik az anyagi gondoktól mentesítve, képességeik legjavával ajándékozhatták meg a világot. így aztán nem csoda, hogy azóta is mecénásként emlegetjük kései utódait. Kellenek, szükség van rájuk. s az is érthető, hogy tisztelettel adózunk mindazoknak, akik ilyen formában, önzetlenül hoznak áldozatot értünk, a jövőért, a szellemi adottságok szárba szökkenéséért, lombosodá- sáért. Nem vonom kétségbe, hogy efféle alkat az a Spéter Erzsébet, aki 200 ezer dollárt tett letétbe a Magyar Nemzeti Banknál, méghozzá azzal a szándékkal, hogy az általa teremtett alapítvány ka- maitaiból, minden esztendő november 18-án. átvehessék az Erzsébet-díjat azok, akik a legtöbbet tették a magyar irodalom élőszóbeli, magas szintű népszerűsítéséért. Jár hát a főhajtás, csak azt nem értem, az háborít fel — meggyőződésem, százezrek vélekednek így —, hogy miért kellett ilyen bántó csinnadrattával „eladni" ezt az akciót. Túlzás nélkül állítom, hogy szerdán este. majd három óra hosszán át füstölögtünk. bosszankodtunk. Már az indítás, a Budapesti Gyermekkar által tolmácsolt ízlésfacsaró, émelyítő, megszégyenítő alázatot tükröző Sok gyermek zsarolja a szüleit azzal, hogy muszáj megnéznie az esti műsort a televízióban, mert különben kilóg a társaságból, csak les, amikor a többiek boncolgatják a tegnap esti adást. Valóban jó okfejtés ez. mert mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe, ha véletlenül „elalszunk" a szó képletes és valódi értelmében, s nem látunk egy olyan programot, amely az ország közvéleményét élénken foglalkoztatja. Az elmúlt héten is természetes módon akadt ilyen: sokan emlegették például az Erzsébet-napi „öreg hölgy látogatását", amelyet egy színházi barátom Dürrenmatt darabjához hasonlított, találó módon. De ezenkívül más is akad, így az Ablak című műsorban egy néhány perces betét, amely a nyíregyházi vi- deoszemle mezőnyéből származott. Előtte jó pár filmecskét leforgattak, egyszer csak feltűnt köztük az Esti dal című produkció. Egyszerű eszközökkel élt, de olyan társadalmi problémára irányította a figyelmet, hogy mindenkinek elállt a lélegzete. Tizennégy-tizenöt éves magyar fiatalok a „keresztény állam" szószólójaként jelentek meg benne, zavaros nézeteikben fajgyűlölet éppúgy megtalálható volt, mint más, olyan veszélyes ideológia. melyről azt hittük, hogy eltűnt a történelem süllyesztőjében. A néző ilyenkor óhatatlanul is belegondol abba, hogy milyen mélységei vannak, milyen bugyrai a környezetünknek, olykor egyértelműnek hitt világunknak. A butaság, az agresz- szivitás a lakótelepek XX. század végi díszletei között is burjánzik, hiába gondoltuk azt, hogy maguktól megvilágosodnak az elmék. Színszám is felborzolta az idegeinket. Aztán kellemetlen érzetünk hatványozódott. Töprenghettünk, meditálhattunk azon, hogy mi indokolja ezt az enyhén szólva szervilis magatartást, ezt a fura kétrét görnyedést, ezt az elnézést kérek, hogy élek szemléletet. Igaz. manapság nem bővelkedünk forintokban. Hát még kemény valutában! Ugyanakkor az is tény, hogy szürkeállományunk miatt aligha kell szerénykednünk, hiszen e téren ott a helyünk a legjobbak között. Minek akkor ez a hajbókolás, ez a maratoni, ez az önérzetünket sértő, szedett-ve- detten összetákolt, elszomorító ceremónia. Azt már csak mellékesen említem, hogy hazánk határa nem a Budapest névtáblánál húzódik. Kár, hogy egyesek ezt hiszik, s ezért nem jutott eszükbe, hogy nagyszerű színészek, énekesek, díszlettervezők vidéken is munkálkodnak. Legfeljebb nem annyira reflektorfényben. De hát, végül is a produkciók számítanak. Ez az agyonnyújtott, ez a satnyára torzult program sajnos mást bizonyított. Még az a szerencse, hogy a közvélemény vétózik, okulást sürget, s arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg gerincünket, tartásunkat. Már csak példamutatásként is. Pécsi István te kísérteties: valahogy ősemberi indulatok szivárognak át korokon, búvópatakként bukkannak fel, szeny- nyet és gyűlöletet hordozva magukkal. Nem kevésbé volt érdekes, s az előző filmecske hatását fölerősítő, a Jövő idő című műsor, amely a fiatalok munkalehetőségeivel foglalkozott. Mint kiderült: egyre több ifjú kerül zavarba, mert oktatási rendszerünk sok szakképzetlent indít évről évre útnak. Ezeknek mind neheze- zebb elhelyezkedniük, különösen azért, mert a nyolc osztályt vagy a gimnáziumot befejezett diákok nem mérik fel kellően, hogy mire is számíthatnak. Szeretnének kényelmes, nyugodt munkakörben dolgozni, kerülik a három műszakot, nem fűlik a foguk a megerőltető munkához. A következő években felgyülemlik a gond: hova is menjenek, miből éljenek a szakképzettség nélküliek, a lemaradók. Mindkét film gyökeres változásokat sürget: olyan veszélyek halmozódhatnak fel, amelyek mindennapi biztonságunkat teszik kockára. A lézengő fiatalok fokozott fenyegetettségben élnek: a bűnözés. a kábítószerek vagy az erőszak bűvöletébe kerülhetnek. Kellenek az ilyen műsorok, mert jó-jó: szórakoztat, üdít a televízió, de az igazi beszédtémát akkor adja, amikor társadalmilag fontos kérdések kerülnek napirendre. Vagy egy olyan fiaskóval kapcsolatban, mint az Erzsébet-napi gálaest, vagy tudatosan szembenézve, mint az utóbb említett programok esetében. Mert ilyenkor mondja a közönség: ezt meg kell nézni... Szombaton délben nagy érdeklődés közepette nyílt meg a Hatvani Galériában az Arcok és sorsok című hatodik országos portré- biennálé, amelyet hagyományosan a város felszabadulásának, évfordulója kapcsán rendeznek meg. Bevezetésként a Galéria-trió — Botos Zsuzsa, Faragó Klári, Hargitai Géza — a kamarazene klasszikusa, Theleman Szvitjét szólaltatta meg, majd Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész, a Képzőművészeti Főiskola rektora mondott ünnepi beszédet. Kifejtette, hogy a tárlat címében hordozza meghatározottságát, hiszen a jó portré nem enged mellébeszélést, s legyen az festmény vagy szobor: mindenképpen feltételezi az alkotó és választott tárgya viszonyát, a festő, a szobrász azonosulását azzal, akit megfest, akit megmintáz. Beszélt a Kossuth-díjas szobrászművész. aki a közéletben is hosszabb ideje jelentős szerepet tölt be, általában a művészet hely— Ne felejtsd, lel, iHenrik, egy fél óra múlva hazajön a férjem! — Na és? iNem csináltam semmit. — Éppen azért — igyekezz végre! ★ Kezdő színésznőcske dicsekszik ja barátnőjének: — ,Tegnap próbalfelvéte- len voltam n filmgyárban. Egész nap a kamerák előtt meztelenül lovagoltam. — És szerződtettek? — Engem nem, csak a lovat. ★ Az idős Bella kisasszonyt a szomszédai állandóan piszkálják, Ihogy miért nem megy férjhez. — Minek? ■— válaszolja. ' — Hiszen van \kutyám, papagájom, macskám... — i De hiszen ezek nem helyettesíthetik a férjet! — Dehogynem. A jkutyam mindig morog, a papagájom egész inap káromkodik, és a macskám minden 'éjszakát házon kívül tölt. ★ . A szülőágyon fekvő nőtől, amikor tmár magához tért, megkérdi az orvos: zetéről, mai létünkben betöltött küldetéséről is. Megállapította, hogy gazdasági nehézségeink, gondjaink közepette sem mondhatunk le a nép kulturálódását célzó törekvéseinkről. Hiszen a színház, a zene. az irodalom, a képzőművészet bármelyike az értelmes, a tartalmas életre nyit kaput, s nemesen hat közérzetünkre. Későbbiekben a Hatvani Galéria országos kiállításokkal kapcsolatos munkáját értékelve jóleső érzéssel állapította meg a Képzőművészeti Főiskola rektora, hogy az elvetett mag nem csupán a befogadó közönségben hajtott ki, de serkentőleg érintette meg a művésztársadalmai is. Ez nem csupán a port- rébiennálén szereplő szobrászok, festők népességén mérhető le, hanem megmutatkozik például a Hatvanban újra és újra viszszatérő művészek rangos társaságában, továbbá a fiatal generációk érdeklődésében, amelynek évről évre szintén tanúi lehetünk. Ezt követően Moldvay — Mondják, akarták magúk ezt a gyereket? — Miért kérdi, doktor úr? — Mert la kicsike egy an- tibébi-tablettát Itart a markában! ★ — Töltse ki a totószelvényemet, Piriké! !A .szűz kéz állítólag szerencsét hoz. — Elkésett, i Pista — mondja szemlesütve a lány —, tegnap már tippeltem. ★ A kiküldetésen levő férfi este bizalmasan megkérdi a szállodai portást: — Nem vagyok ismerős ebben a városban. Moyid- ja, van itt valami éjszakai élet? — fSzokott lenni, de tegnap este fölutazott a fővárosba .. . ★ Jaj, istenem ezt a szégyent, ezt a szégyent!... Pant az én ilányom!... Ki hitte volna, hogy pont az én lányom fekszik le egy külföldi pasassal?!? > — Ne idegesítsd fel magad, anyukám! Megtörtént és kész! Győző galériavezető ismertette a Művészeti Alap zsűrijének döntését, a különböző szervezetek, intézmények által alapított díjak odaítéléséről, majd azok vezetői, képviselői adták át a legméltóbbaknak a kitüntető diplomákat, pénzdíjakat. Megosztott első díjban és arany diplomában részesült Pirfc János festő és Kampfl József szobrász. Ezüst diplomával és második díjjal méltányolták Tenk László festőt és Győrit Sándor Munkácsy-díjas szobrász alkotásait. Bronz diplomát, továbbá vele járó harmadik díjat pedig a Munkácsy-díjas Orosz János festő, Tóth Ernő festő, illetve az ugyancsok Munkácsy-díjas Nagy Sándor szobrász vehetett át a nyitóünnepségen. A hatodik országos port- rébiennálé nyitónapján jelen volt és forgatott a Magyar Televízió stábja is. A riportot holnap, kedden este a Stúdió ’87 műsorában tekintheti meg megyénk művészet iránt érdeklődő közönsége. — Megtörtént, megtörtént. De legalálbb azt áruld el, hogy szerelemből lettél az övé, vagy talán pénzért? — Hát persze, hogy szerelemből, anyukám!... Hát pénz az a kétezer forint, amit kaptam tőle? ★ Két nagyhajú beszélget a sötét tkapualjban. — Mondd, te fiú vagy, vagy lány? — Hát wem mindegy az drágám? Az a lényeg, hagy szeretjük egymást! ★ Erdőből jön ki egy fiatal pár. Az erdő szélén üldögélő xigányasszony megszólítja: — Fiatalember, jósoljak? — Köszönöm nem kell. Már mindent tudok. * Két barátnő beszélget. — Jé, te dohányzol? — kérdi az egyik, i— Mióta? — A nyáron a férjem egy nappal korábban jött haza külföldi kiküldetéséből, és egy csikket italált la hamutartóban. Hát azóta. BALOGH BÉNI: Szivárvány a Sajó felett Kérdem a gyermekeimet, hogy mit jelent vajon az a régi népi kifejezés: ambitus (egyik oldalán nyitott tornác, vagy folyosói, illetve például a szátyva (a szövőszék palóc neve). Hát bizony, kiderült, hogy nem örökítettünk át a szép magyar nyelvből sok-sok olyan kifejezést, amely évszázadokig jellemezte az egyes tájegységek népének beszéd- stílusát. Tulajdonképpen ezért is vettem kézbe a hevesi táj szerelmesének, Balogh Béninek a legújabb könyvét, s ezért is ajánlottam elolvasásra a lányomnak és a fiamnak. Az író — akinek a könyvei bármelyik gyermekkönyvtárban kölcsönözhető- ek — elkötelezte magát az ifjúsági irodalommal, méghozzá úgy, hogy az egykori világ rejtélyeit észrevétlenül csempészi be a kis- és a felnőtt korú olvasói fejébe. Már a korábbi kötete is — Vadócok a Bükkben — jelzi, hogy lehet úgy írni egv korról, miszerint felidézi az ember a gyermekéveit. Ez a könyv egy, Sajó- szentpéteren tanuló. 13 éves kiskamasz mindennapjait örökíti meg attól a pillanattól kezdve, hogy „Zörög a szekér”, azaz kirepül a hájból a leendő kisdiák. Egészen odáig, hogy ifjú szívét megérinti az első szerelem ... Kétséget kizáróan önéletrajzi ihletésű a kötet, de azzal az ihletéssel készült, amely utal a harmincas évek bükki világára: Neké- zseny, Szilvásvárad, Sajó- szentpéter akkori életére. Festői képet kap az olvasó a hegyi-, erdei emberek egyszerű világáról, mint azt felidézi a Fehér húsvét című fejezet, vagy a Búcsú című rész. Érdeme a kötetnek, hogy ahol csak mód van rá. már-már elfelejtett rigmusokat idéz fel. mint például az alábbit: ' „Haza, legény, ihaza, haza már! Mert a piros hajnal hasad már! Mert a piros hajnal aranyos. Este csókollak meg. nem most. A Móra Ferenc Könyvkiadó által gondozott, s az idézett táj szépségét visszaadó borítójú kötetben nemcsak maga az író, de valamennyi olvasója megtér ,jhaza”. s egyben az ifjúságába. Mert ahogy olvastam a „kissrác” történeteit, szinte átéltem mindazokat a bolondságokat, örömöket és bánatokat, amelyek velem történtek meg mondjuk pontosan 13 éves koromban. S ezért az újra élésért csak köszönetét' mondhatok Balogh Béninek. Ezt meg kell nézni.. . VICCMAGAZIN Szeréten, szex és egyebek Gábor László f—s>
