Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-09 / 238. szám

4. *1 r mifM# A3L uJf .3iiíMiiiii 3 • 2 NÉPÚJSÁG, 1987, október 9., péntek ÍRÓK, TÁJAK, HANGULATOK (IX/5.) Minnesängerek nyomában Frankföld m Bajorország országútjait járva középkort városkák főterein, román kori és gótikus templomokban, avagy kiastromok kerengőin. majd egy-egy épen maradt városfal, városkapu, vartorony mellett, s persze kinn az országúton is parancsolóan a középkor literatúrájának olvasmányélményeire kellett gondolnom. A Nürnberg és Würzburg közötti erdők, s rétek hangulata bizonyára ilyen lehetett hét-nyolr évszázad előtt is. így nyáridőben az ország­utak szélét akkor is a kék virágú katángkóró szegélyez­te. a rétek s a fenyőerdők akkor is így váltogatták egy­mást, s talán a komló, e táj évszázados tartozéka is így kúszott a fákra (akkor még vadon, az erdőszéleken), s éppígy illatoztak a virágzó hársak, miként most is, ké­sőbben mint nálunk. nyár derekán. Erdő és mező, vár­torony és piactér — íme a középkori világi poézisének, a német szerelmi költészet, a minnesang születésének és felvirágzásának színtere. Er­re járt a műfaj klasszikus mestere Walter von der Vo­gelweide (a hagyomány sze­rint hamvait a würzburgi templomok egyike őrzi) s itt a szülőhelye az epikus költészet klasszikusának, Wolfram von Eschenbach- nak is. Ihlető táj. bizonyá­ra nem kis szerepe volt az olyasféle sorok megszületé­sében. mint aminőt Vogel- weide egyik szép költemé­nyében olvasunk: A neszező vizekben a halacskát kilestem, láttam lápot, erdők, mezők lakóit, minden létezőt, csúszókat, röpdösőket, négy lábon szökdösőket.. . (Lator László ford.) De bizonyára ott mun­kált e tájélmény egy másik, a nyár jöttéről szóló Vogel- weideivers képanyagának formálódásában is, melyet Kálnoky László oly köny- nyed biztonsággal tolmácsolt magyarul: Hogy a nyár megérkezett, s gyönyörűn tarkállt a gyep ezernyi virággal, mikor zengett a madárdal, mentem, mendegéltem, s egy hosszú rétre értem; tiszta vizű csermely fakadt ott, s erdő szélén kanyargóit, hol a csalogány dala hangzott. A forrásnál magas fa. s én álmot láttam alatta. Nyugalmat a nagy melegben a forrásnál kerestem: takarjon be a hársfa lombjának hűvös árnya. Nem messze Nürnbergtöl, a mintegy negyvenezer la­kosú, Közép-Frankföld fő­városaként emlegetett Ans­bach -szomszédságában hú­zódik meg e vidék egyik hangulatos, középkori jelle­gét máig is őrző apró vá­roskája: Wolframs-Eschen­bach. Históriája majd ezer­éves, valamikor 1057 és 1075 között II. Gundekar püs­pök már templomot szen­telt itt. amelynek alapjain épült fel a későbbi, a máig is fennálló, gótikus stílusú. A XII. századtól a Wertheim s az öttingen grófok vol­tak a városka urai. majd a nürnbergi palotagrófok, a XII. század kezdetétől pe­dig a Német Lovagrend, amely uralmát az 1796-os porosz okkupációig megtar­totta. Hajdanán persze más neve volt a városkának, Obereschenbach, ám mert jeles költőt adott a német népnek és a világnak Wolf­ram von Eschenbach szemé­lyében, polgárai úgy döntöt­tek, viselje a Parzival múl­hatatlan érdemű poétájának teljes nevét. Itt lett Oberes- chenbachból Wolframs­Eschen bach. Csendes délelőtti órában a városkapun átlépve okkal hiszi az ember: a közép­kor századait éli újra. Az utca a középkori település öröksége, s valószínűleg — struktúrában — az utcákat ékesítő jellegzetes favázas házak is. Szemben péküzlet, a frissen sült kenyér- meg kalácsillat valósággal csa­logat befelé. Idősebb asz- szony szolgálja ki vevőit nagy figyelmességgel, s gon­dossággal. A táj dialektusá­ban beszél, ajkán szüntelen mosoly, maga a megteste­sült jó kedély. Kinn harang­szó töri meg az utca csend­jét, s közelebb érve orgona­szó hallatszik a templomból, amely fenséges muzsikájá­val csalogatja az idegeneket is. Csendben lépünk be. te­le a templom, az ének szö­vegét, amely megszólal az eschenbachiak ajkán, nehéz kihámozni, a szertartás vé­geztével annál inkább a táj­nyelv jellegzetességeit. Elnézem az évszázados fa­lakat. A román kor emlékét őrző rész köveit talán Eschenbach is láthatta, hisz lovag és költő volta ellené­re haláláig ragaszkodott szü­lővárosához. Az Európát Bécstől a Rajnán, s a Szaj­nán át a 'Pó-síkságig. majd Stájerországtól a Hanza-vá- rosokig bejáró Vogelweidé- hez képest Wolfram von Eschenbach vidéki remeté­nek számított. A Hermann thüringiai őrgróf eisenachi udvarában töltött idő bizo­nyára a hosszabb kirándu­lások egyike volt életében, s ha máskor — alattvalói kö­telességből — útra is kelt, rövid idő múltán hazavitte a honvágy. Az előbb mon­dott intermezzo Wartburg várában bizonyára a közeg miatt volt kellemes távol­iét a szülővárostól (a min- nesang-költészet legnagyobb­jai voltak itt jelen), s per­sze költői becsvágyát is nö­velhette, hogy az őrgróf dal­nokversenyre hívta meg. Eschenbach együtt láthatta itt a mestert és a tanítványt, a formaművész Reinmarvon Hagenaut, s az őt sokban túlszárnyaló, életesebb, köl­tészetet teremtő Vogelweidét, ami önmagában is ihlető kö­zeg volt; a Parzival két könyve készült el a thürin­giai gróf udvarában. A szö­veg persze — miként az egész mű is — a szülőföld, a hazai táj élményeiből fa­kadt. Még akkor is így érez­zük, ha tudjuk: a monumen­tális eposz anyagát a fran­cia Chrétien de Troyestől kölcsönözte, s az Artus-mon- dakörrel ötvözve varázsolta eredeti alkotássá. A Parzi- valt olvasva, kivált a táj­rajznak mondható részlete­ket, Parzival vándorlásai­nak, erőpróbáinak színterei­ben újra és újra Frankföld és Bajorország tájaira isme­rünk Ragyogó napsütésben hagy­juk el a városkapun át a várost, már kinn járunk a ligetek, erdők övezte ország­úton, s az égbe nyúló torony­ra visszanézve búcsút intünk Wolfram szülővárosának ... (Folytatjuk) Lőkös István 175 ÉVE SZÜLETETT GARAY JÁNOS A Háry János teremtője Nagy szerencséje kultúránknak, hogy nekünk is van hetvenkedő katonánk, hasonló ókori elődjéhez> a Plautus teremtette klasszikus figurához. Fals­taff sem akárki a világirodalomban. Nos hát, méltó társuk Háry János, akit az egyetemes zenekultúra magas­latára emelt Kodály Zoltán. Iliképpen befüllentette, betolta, betáncolta magát a világhírnévbe a szekszárdi obsitos vitéz. Arra következtethetnénk az Obsitos vitéz versciklusá­nak felhőtlen pajkosságából, hogy teremtője. Garay ma­ga is a felleghajtós bohé­mek vidor életét élte. Ga­ray Jánosnak azonban nem adatott meg sem ilyen sors­lehetőség, sem ilyen termé­szet. Egyike ő legtragiku­sabb sorsú íróinknak. Olyan hősi halott, akit nem va­lamilyen, Petőfi-szerű „nagy­szerű halál” emel a kultú­ra halhatatlanjai sorába, hanem a viharos iramú, ön­pusztító, szakadatlan robot. 1812. október 10-én szü­letett Szekszárdon. Már ka­masz korában, a ciszterci­ták pécsi gimnáziumában hatalmába kerítette az olt- hatatlan munkakedv. Mél­tóvá akart lenni szülei bi­zalmára, áldozatvállalására. Anyja, Valter Zsuzsanna so­kat várt tőle, mert hat élő gyermekének legidősebbje ígéretes, ezért hűséggel hall­gatta kisded korától az es­téli mesék sokaságát. Ap­ja. a tisztes kereskedő, a szekszárdi árvák gyámja nagy reményekkel bocsátot­ta el Pécsre a minden biza­lomra és támogatásra mél­tó. tehetséges. szorgalmas gyermeket, ám a család ön­(MTl-fotó: — KS) hibáján kívül anyagi csőd­be jutott, a pécsi diák pe­dig önerőből, házi tanítósko­dással menekült meg az el­süllyedéstől. Bátorságát bizonyítja, hogy tizenhét évesen Pestre köl­tözött, s dacolva a kilátás- talansággal, csupán mun­kabírásában bízva, dolgoz­va tanult az egyetemen, ak­ként döntve, hogy a kecseg­tetőbb orvosi pályával szem­ben az irodalomnak áldoz­za életét, számolva az ösz- szes lehetséges megpróbálta­tással. A baljóslatú eshetőségek sorra be is következtek. Bár­mennyit dolgozott legendás munkabírásával és akadémi- kusi szintű műveltségével, az éhbérnél többet soha nem juttatott neki a fukar élet, mert amely lapokba dolgo­zott. azok is nélkülöztek, vi­gasztalanul. A Regélő, a Honművész, a Tudománytár, a Rajzolatok, az Athenae­um, a Jelenkor, az Auróra, a Hírnök, a Pesti Divatlap, a Budapesti Híradó, az Élet­képek megannyi orgánumai a magyar sajtó hőskorának, a reformkori eszmék ter­jesztésének, csak éppen ar­ról feledkeztünk meg, hogy ezek a magyar nyelvű fó­rumok hihetetlen nyomorú­ságban tengődtek, számról számra mentették át magu­kat a megszűnés veszedel­méből, míg aztán csak­ugyan megszűntek hosszabb- rövidebb vergődés után. Kép­zelhető, milyen megélhetés adatott Garaynak ilyen kol­duskörülmények között. Ti­zenöt pengőfarint havonta már vagyonnak számított — ennek háromszorosát keres­te hetenként bármely egy­szerű angol munkás a Lánc­híd építkezésén. Pedig Garay ekkor már az Akadémia le­velező tagja és a Kisfaludy Társaság titkára volt. ö a magyar újságírás el­ső mártírja, az önkizsákmá­nyolás tragikus példája. Negyvenéves korára annyi­ra megrokkant, hogy vezet­ni kellett az utcán, de Ákos nevű fiának még ekkor is fáradhatatlanul, szinte má­niákus megszállottsággal dik­tálta Szent Lászlóról szóló eposzát. Akkora óriások kö­zött élt. mint Vörösmarty Mihály. Bajza József, Pető­fi Sándor. Jókai Mór, Arany János. így neki nem adatott meg bejutni a Pantheon leg­fényesebb csarnokába. De mindenki tudta róla. mily hatalmasat cselekedett az aprómunkák beláthatatlan sokaságával. Életművének mennyisége címek szerint is hasábokat tenne ki. Jellem­ző példa, hogy tőle szárma­zik minden idők legsikere­sebb német—magyar nyel­vű tankönyve, amely tizen­két kiadást ért meg 1840 és 1894 között, milliók hasz­nára. Szívszorító nyomorban hunyta le a szemét alig negyvenévesen, 1853. novem­ber 5-én, de sírjához szinte egész Pest elkísérte a Kere­pesi úti temetőbe. A mély elnyomásban szenvedő nem­zet tízezer forintot gyűjtött árváinak és özvegyének. Ilyen áron tudta csak meg­szabadítani az ínségtől ár­va családját. G. M. AZ MMK, A HEVESI SZEMLE ÉS AZ EGERVIN SZERVEZÉSÉBEN Megnyílt Korponay Margó akvarellkiállítása Az Egervin vérbeli mecé­násként anyagilag is patro­nálja az MMK és a Hevesi Szemle Galériáját. Ennek viszonzásaként egymást vál­tó tárlatok kapnak helyet Egerben a székház barokk hangulatú aulájában. A sorozat folytatásaként tegnap délután 3 órától Kor­ponay Margó akvarellanya- gában gyönyörködhettek a művészetbarátok. Először Szepesi György (orgona), It- tesné Nyeste Erzsébet (he­gedű) és Miklovitz László (oboa) adott hangulatos mű­sort, majd Hekeli Sándor, a Heves Megyei Lapkiadó Vál­lalat igazgatója mondott meg­nyitót, felhívva a figyelmet az alkotások magas értékeire. A program Korga György festőművész tárlatvezetésé­vel zárult. Az igényesen válogatott kollekció október 26-ig te­kinthető meg — a nagykö­zönség számára is — szom­bat és vasárnap kivételével naponta 8—17 óráig. ÉPÍTŐK AGRIA VEGYES KARA fl hatodik külföldi út A közös éneklés öröme a közelmúltban újabb él­ménnyel gazdagította az Építők Agria Vegyes Ka­rát: megalakulásuk óta im­már hatodik alkalommal szerepeltek külföldön. Ez­úttal Olaszországban kon­certeztek. Eredményességük a kórustagok képességeiben, s a próbákon szerzett zenei nevelésben rejlik. Ocskay György karnagy jól bánik a zenei anyaggal, a zeneköl­tők műveinek tolmácsolásá­ban kitűnő. Nem véletlen, hogy az együttes kiváló cím­mel a tarsolyában utazha­tott külhonba. Az itáliai út a mecénás állami és tanácsi építőipari vállalatok érdeme is, ame­lyek bőkezűen támogatták a vegyes kart. Az egriek a Ronchi Filharmóniai Tár­saság énekeseinek Heves megyei látogatását viszo­nozták Észak-Olaszország- ban. Hangversenyt adtak Ronchiban, Grádóban és a Marina Júliái üdülőhelyen. A hallgatóság mindenütt tetszéssel fogadta a madri­gálokat, spirituálékat, a Ma­gyar Rapszódia interpretálá­sát vastapssal jutalmazták. Az egyhetes turné, amely­nek során felkeresték Tri­esztet és Velencét is, bővel­kedett eseményekben. Együtt énekelték vendéglátóikkal a Rabszolgák kórusát, újabb dalműveket tanultak olaszul. A több nyelven beszélő szó­lóénekes, Szabó Dénes mér­nök segítségével az agriások nemcsak kulturális ismere­teiket gyarapították, hanem bepillanthattak az országrész építőiparának munkálataiba is. Mika István Jótékonysági koncert Ma este fél 8-kor az Eg­ri Székesegyházban a Heves Megyei Tanács Kórház- és Rendelőintézete és a Megyei Művelődési Központ szerve­zésében jótékonysági kon­certet rendeznek. A teljes bevételt felajánlják a He­ves megyei műveseállomás létesítésére. Az est vendégei között szerepel Kocsis Albert, a Magyar Népköztársaság ér­demes művésze, Liszt-díjas hegedűművész. Bíró Imre orgonaművész, Pászthy Jú­lia, a Magyar Népköztársa­ság érdemes művésze, Liszt­díjas operaénekesnő és Szü­le Tamás, a Magyar Állami Operaház magánénekese. A műsorban Beethoven-, G. F. Händel-, Mozart-, Verdi- és Purcell-művek hangzanak el. A Megyei Művelődési Köz­pont Szimfonikus Zenekarát Farkas István vezényli. Ember és környezet A legnagyobb nehézsé­gek egyike, melyekkel az embernek élete minden szakaszán újra meg újra meg kell birkóznia, hogy mihez fogjon barátaival, akik iránt elvesztette ér­deklődését. (Somerset Maugham) ir Sokszor gondoltam ak­kor arra, hogy ha netán egy kiszáradt fa üregében kéne élnem, s nem fog­lalkoznék semmi mással, csak azzal, hogy fejem fö­lött egyre a kék eget néz­ném, idővel azt is meg­szoknám. (Albert Camus) ★ Volt ebben valami von­zó: képzeletben olyan tá­jakon. olyan emberek kö­zött, olyan életkörülmények között élni, amiket és aki­ket sohasem ismert. (Heinrich Böll) ★ A halak, hála istennek, nem olyan értelmesek, mint mi, akik megöljük őket, ámbár sokkal ne­mesebbek és sokkal hasz- navehetőbbek nálunk. (Ernest Hemingway) ★ Még a legjobbak sem ta­nulnak meg maguktól szeret­ni, hogy tűhegyük magun­kat főképp az emberek osto­baságán, a szeretetnek olyan titkát kell őrizniük, ame­lyet a világ már nem is­mer. Amíg nem találjuk meg újra azt a titkot, ad­dig hiába változtatjuk meg az emberi viszonyokat. (Francois Mauriac) Gyűjtötte Havasházi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom