Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

10. NÉPÚJSÁG, 1987. október 31., szombat A Nap, a csillagok, a galaxisok, a kozmikus je­lenségek az érdeklődés középpontjában állnak. Ol­vasóink !is szívesen veszik az ilyen irányú tájékoz­tatásokat. IA csillagászat újabb eredményeiről szó­lunk éppen ezért mostani összeállításunkban, amely néhány kutatási eredménybe nyújt bepillantást. Keringő kénbánya A 3300 kilométer átmérőjű Io-t láthatjuk a Voyager—1 űr­szonda által 800 000 kilométer távolságból készített felvételen (KS) A csillagászati fizika, a kozmikus spektroszkópia és nem" utolsósorban az űr­szondák által a Földre to­vábbított felvételek és mé­rések eredményeit hasz­nosítva a tudósok sikerrel kutatják a Naprendszer égi­testjeinek felépítését. Ma már meglehetősen jól isme­rik a Jupiter holdjait — 13 van belőlük —, közülük is a legérdekesebbet, a narancs- sárga Io-t, amely egész Nap­rendszerünk legfényesebb égiteste: a felszínére zápo­rozó napsugárzás 60 szá­zalékát visszaveri. A Föld Holdja csak 17 százalékát veri vissza. Ez a nagy ref­lexiós érték alapozta meg a csillagászoknak azt a fel­tevését, hogy az Io talaja nagyrészt nátrium- és ká­liumsókból, illetve szulfá­tokból áll. Minthogy fel­színe a napsugárzástól vi­szonylag gyorsan felmeleg­szik, majd pedig — a Ju­piter árnyékában — ugyan­ilyen gyorsan lehűl, bizo­nyítottnak tekinthető, hogy az Io testét por, illetve fi­noman szemcsézett ásványok viszonylag vastag rétege borítja. Az Io felszíne az ed­dig megismert legnagyobb kozmikus „kénlelőhely”. A kén aránya több mint 60 százalékos, így Naprend­szerünk óriási keringő kén­bányájának tekinthető. Az Io-t 115 kilométer vas­tag atmoszféra veszi körül, amelynek sűrűsége húszezer­szer kisebb, mint a Föld lég­köréé, de így is az Io a je­lenleg ismert legkisebb égi­test, amelynek saját lég­köre van. A Jupiternek ezt a fényes holdját — felszí­nétől 700 kilométernyi tá­volságban — elektronok­ban változatosan sűrű ionoszféra is övezi, amely 805 ezer kilométer hosszú és 161 ezer kilométer szé­les hidrogénfelhőt „termel” az Io köré. A Jupiter e ne­vezetes holdján rendszeres tűzhányó-tevékenység is van. Kozmikus katasztrófa Izland helyén Az a feltevés, hogy 65 millió évvel ezelőtt óriási meteor csapódott a Földbe, olyan környezeti változásokat okozva, amelyek véget vetet­tek a dinoszauruszok korá­nak, újabb bizonyítékhoz jutott. Az amerikai Smithso- nion asztrofizikai obszerva­tórium egyik kutatója azt állítja, hogy a becsapódás sebhelye most is látható — Izland formájában. .Egyes szakértők az óriási meteorit becsapódása mel­leti bizonyítéknak tekintik az iridium elem feldúsulá- sát is, a 65 millió évvel ez­előtt keletkezett üledékes kőzetekben. A dániai lelőhe­lyeken a normális értéknél 160-szor, Olaszország-ban 30- szor, Űj-Zélandon pedig 20- szor nagyobb iridium-kon- centrációt mértek az ilyen korú üledékes kőzetekben. Ez amellett szól, hogy a be­csapódás az északi félgöm­bön ment végbe, de mind­máig sehol sem találták meg a megfelelő korú és méretű óriási „csillagsebet” a szá­razföldeken. Ezért a kuta­tók arra a feltevésre jutot­tak, hogy a meteornak az Atlanti-óceánba kellett be­csapódnia. Izland szigete abban a térségben fekszik, ahol a tengermélyi árokból előtörő anyagból szüntelenül új óce­áni kéreg keletkezik. Csak­nem teljes egészében vulkáni kőzetekből épül fel — egyi­kük sem idősebb, mint a feltételezett kozmikus ka­tasztrófa óta eltelt 65 millió év. Ezért a kutatók arra gondoltak: egy tíz kilométer átmérőjű meteor száz kilo­méteres lyukat ütött a vé­kony óceáni földkérgen, s ezen a lyukon feltörő láva­tömeg formálta ki Izland növekvő szigetét. Annak a valószínűsége, hogy egy óriás meteor éppen egy tengermélyi árok közelében csapódjék be, nem több négy százaléknál, de a ku­tatók szerint a statisztika nem sokat mondhat, amikor egyedülálló eseményt kell megítélni. A gyöngyösi Családi Intézet felvételt hirdet TECHNIKUSI munkakör betöltésére. Jelentkezés személyesen GYÖNGYÖS, Fő tér 8. sz. alatt. Napfoltok nyomában Nagy gyakorlati jelentősé­ge miatt világszerte obszer­vatóriumok tucatjai kísé­rik figyelemmel — lehető­leg állandóan — a Napot, így ma már szinte minden percének történései ismer­tek. Bizonyos obszervató­riumoknak közvetlenül ez a feladatuk: az állandó és folyamatos adatgyűjtés. Ezt nevezik napszolgálatnak. Ezekből az obszervatóriu­mokból a megfigyelési anyag a Zürichben lévő világköz­pontba kerül, amely azután az adatokat feldolgozza és közzéteszi. A naptevékenység meg­értéséhez tudnunk kell, hogy a Nap aktív jelenségeiben igen nagy szerepük van a mágneses tereknek. En­nek az az oka, hogy a Na­pon a magas hőmérséklet miatt az anyag részben vagy teljesen ionizált, azaz plaz­maállapotban van. Ez azt je­lenti, hogy a különben sem­leges atomok elektronbur­kának külső elektronjai le­szakadnak, így a plazma ál­lapotú gáz pozitív töltésű „csonka” atomoknak — io­noknak — ás az atomokról leszakadt elektronoknak az elegye. A plazmára jellem­ző a jó villamos vezető- képesség, ezért hatnak rá a mágneses terek. A plaz­mamozgások leírásával az elméleti fizika egyik ága, a magnetohidrodinamika fog­lalkozik. Arra, hogy a mágneses tér milyen nagy jelentősé­gű, a naptevékenység leg­régebben ismert jelenségei, a napfoltok a legszebb pél­dák. Ezek a fotoszférában található sötétebb területek, amelyek rendszerint egé­szen sötét, umbrának neve­zett központi magból és az azt körülvevő kevésbé sö­tét, szálas szerkezetű pe­numbra részből állnak. Szá­zadunk elején Hale ameri­kai csillagász fedezte fel, hogy a napfoltokban erős mágneses tér van, amely­nek nagysága elérheti a 3—4000 gausst is. (összeha­sonlításuk: a Föld mágneses tere 0,5 gauss erősségű.) Az ilyen erős mágneses tér energiája jóval (több száz­szor) nagyobb, mint a fo­toszféra anyagának mozgá­si energiája, ezért a mág­neses tér teljesen megállít­ja a konvenciós áramláso­kat. Ennek következtében az energia csak sugárzás út­ján tud a felszínre jutni, ami az adott körülmények között sokkal kevésbé haté­kony módja az energiaszál­lításnak, így a mágneses tér megerősödése lehűléssel jár: megjelenik a napfolt. A napfoltok általában cso­portokban fordulnak elő. Egy jellegzetes szabályos napfoltcsoport jól megkü­lönböztethető „vezető”, il­letve „követő” foltrészből áll. A szabályos foltcsoport­ban a vezető és követő rész ellenkező mágneses polari- tású, ezért bipoláros folt­csoportnak nevezik őket. Egy-egy napfoltcsoport élettartama néhány nap­tól néhány hónapig terjed­het, a foltcsoportok meg­jelenésének gyakorisága ellenben periodikus vál­tozást mutat; ez a jól is­mert 11 éves naptevékeny­ségi ciklus. Ez azt jelenti, hogy két naptevékenységi maximum és minimum közt átlagosan 11 év telik el, de egy-két évnyi eltérés köny- nyen lehetséges, és a maxi­mumok nagysága is változó. AMI A FÖLDÖN TÖRTÉNIK, KAPCSOLATBAN VAN VELE Éltető csillagunk: a Nap A Nap számunkra a legfon­tosabb csillag. Csaknem Minden, ami a Földön tör­ténik, közvetve vagy köz­vetlenül a Nappal van kap­csolatban. A Napon bekövet­kező összes változás valami­lyen módon kihat mindennapi életünkre. Érthető tehát az a nagy érdeklődés, mely már nemcsak a csillagászok, ha­nem a meteorológusok, geoló­gusok, a geofizikusok és a biológusok részéről is meg­nyilvánul iránta. A nap két nagy tarto­mányra osztható: a belsejé­re és a légkörére. Azokat a tartományokat, amelyekbe a Földről optikai és rádió­műszereinkkel beláthatunk, nevezzük a Nap légkörének, a mélyebben fekvő tarto­mányokait pedig a belsejé­nek. Amit a Nap belsejéről tudunk, majdnem kizárólag elméleti spekulációk ered­ménye. A Nap belseje három tar­tományra osztható, egyrészt a centrális magra, itt men­nek végbe azok az atom. magreakciók, amelyek a hi­deg külső térbe kisugár.' zott hatalmas energiát szol­gáltatják. A sűrűség itt óri­ási, a hőmérséklet 10 millió C-fok körüli. Ez a tarto­mány főként az elméleti fi­zikusok „vadászterülete”. Másrészt a röntgensugárzási zónára, amelynek az a sze­repe. hogy a magban kelet­kezett energiát a külsőbb tartományok felé továbbít­sa. Az energiaszállítás — a nagy hőmérséklet miatt — főképp röntgensugárzás for­májában történik; erre utal az elnevezés is. Harmad­részt a konvektiv zónára, amely a Nap felszíne alatt kb. 100 000 kilométerre kez­dődik és felső határa bele­nyúlik a légkörbe. A kon­vektiv zónának igen nagy szerepe van a Nap légköré­ben megfigyelhető jelensé­gek kialakulásában. A Nap légkörét is három tartományra oszthatjuk. A fotoszférában a különleges segédberendezések nélkül is észlelhető napfény keletke­zik. Ez a réteg viszonylag vékony, mindössze 400—500 km vastagságú, ezért szokás ezt a tartományt a Nap fel­színének is nevezni; hőmér­séklete 6000 C-fok. A foto­szférában, a konvektiv zó­na felső határán figyelhető meg az úgynevezett granulá- ciós szerkezet. A mintegy 500 kilométer átmérőjű vi­lágosabb tartományokat az éppen felfelé áramló, maga­sabb hőmérsékletű konvek­tiv elemek alkotják. A fo­toszférában figyelhetők meg a napfoltok, és a velük min­dig valamilyen kapcsolatban lévő úgynevezett fáklyame­zők. A kromoszféra a tel­jes napfogyatkozáson kí­vül csak különleges segéd- berendezésekkel figyelhető meg. Vastagsága mintegy 10 000 kilométer, hőmérsék­lete 10 000 C-fok. Itt figyel­hetők meg a protuberanci­ák és a flerkitörések. A ko­rona teljes napfogyatkozá­sok alkalmával, illetve egy különleges műszerrel, a kro- nográffal észlelhető. Igen ritka, de rendkívül magas hőmérsékletű (kb. 1 millió C-fokos) anyag alkotja. Ismeretlen galaxis-szomszéd Olykor nem látjuk az erdőtől a fát. Különösen igaz ez az elferdített szólás­mondás, ha az erdőt az ég­bolt képviseli fényesen csil­logó objektumaival, a fa pedig egy törpegalaxis, amely egyetlen szuperóriás csillagnál sem fényesebb — alig valamivel fényesebb az eszményi éjszakai égbolt háttérfényénél. Ilyen az LGS—3 katalógusszámú tör­pegalaxis, a tejútrendszert kísérő galaxisok helyi al­csoportjának talán legtá­volabbi tagja. 1978-ban fe­dezték fel amerikai csilla­gászok, de oly halvány, hogy nem lehetett behatób­ban tanulmányozni a ha­gyományos fényképészeti módszerekkel. Elektro-op- tikai érzékelőkkel szerez­tek információkat róla, és az adatokat számítógép­pel elemezték. Kiderült, hogy az LGS—3 nagyszámú vörös óriás csil­lagot tartalmaz, és ezek a csillagok 720 ezer fényév­nyire vannak tőlünk. Eb­ből a távolságból ítélve nem lehet eldönteni, hogy az LGS—3 a tejútrendszer gravitációjának tagja-e, vagy pedig már a legközelebbi M 33 jelzésű galaxis-alcso­porthoz tartozik. Ilyen óriási távolságról szemlélve az egész galaxis nem fénye­sebb, mint egyetlen szuper­óriás csillag. Mindeneset­re ennek a fényességnek a létrehozásához körülbelül 800 ezer idős vörös óriás csillagra van szükség. Heves Megyei Finommechanikai Vállalat Kocsis Bernát utcai üzemében létesült steril részlegébe női munkaerőket könnyű fizikai munkára azonnali hatállyal FELVESZ. Feltétel? egészségügyi alkalmassági könyv. Jelentkezés; Kocsis Bernát utcai üzemvezetőnél. Telefon; 11-846, Eger. Napmegfigyelö obszervatórium Anacapriban; része a Napot világszerte kutató láncnak (KS) Kronográffal készült kép a napkoronáról (KS)

Next

/
Oldalképek
Tartalom