Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
Földünk második legnépesebb országa, a.- aktív el nem kötelezett politikát folytató India az Eurázsia testéből az Indiai-óceánba nyúló szubkon- tinensen helyezkedik el. A maga 7(1« millió lakosával naponta kénytelen szembenézni a ;i század hajnalának még mindig meglévő kihívásával: enni kell adni az embereknek. S ez a nagyon egyszerű állítás az ország mindennapjainak legfőbb meghatározója! Bombay 8, Calcutta 10 és Delhi (» milliós nagyvárosai sajnos nagyon csekély munkaalkalmat tudnak nyújtani. Az elektromos energiát szolgáltató atomreaktor es a több évszázados elmaradottsággal földet művelő parasztmilliók éppúgy hozzátartoznak ennek az agrár-ipari országnak a valóságához, mint a meg-megújuló vallási és etnikai zavargások, egyes tagországok elszakadási törekvései. Mahatma Gandhi századunk elején megfogalmazódott álmainak java része ugyan valósággá vált, azonban e soknemzetiségű ország bőven hagyott magának tennivalót a következő évezredre is. Székely Tamás képriportja L átsz valamit? — Nem ... Elmászkált valahová. — És ha még alszik? — Ilyenkor már nem alszik. Március van. emlékezhetsz... Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette magában. A férfi is utánagon- dolt, jóllehet ő teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást. — Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérnakesztyűbe bújtatott apró kezével belekapaszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fekete bőrretikülben kezdett kotorászni. — Mit keresel? — A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te ... ? — De már meg is volt, feltette az orrára a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállította egy bizonyos irányba. — Ott, ahogy mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett... ! — Az nem Tóbiás! Az egy másik kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan kavics nem létezik. Látom a lábát is ... ! Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit slkoltott. — Látom... Megy! Most indult el...! — Hiszen egészen .másfelé nézel! — dü- hösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy írass újat., Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepedett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony. — Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterre. — Nekem egy is elég — suttogta az asz- szony. Aztán, hogy arrébb vitte a tekintetét, megrezzent. — Csakugyan! Ott a másik. Az a nagyobb ... ö is megy. Látod? — Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll. — Méláznak. — Így szokták. Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerítésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. — Rá ne gyújts itt nekem! — szólalt meg az asszony, anélkül, hogy ránézett volna. — Honnan veszed, hogy rá akartam gyújtani? — Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatával, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tartotta, teljesen célját tévesztetten. A tollakat libegtető vizet nézte, s a rajta átvezető apró hidat. Amolyan kacsa-méretű és teknőc- rr.éretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarinréce éppen lebukott a víz alá, csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből. — Piszkos a víz — állapította meg. — Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt. — Jó kis helye volt — sóhajtott mélyet az asszony, de a szemét le nem vette a két mozdulatlanná vált teknőcről. — Ez a sok- liba vagy mi, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem volt ilyen ricsajhoz szokva. — Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie. — Persze. De őt szerette ... Istenem! — Elhomályosodott a tekintete, maszatossá vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt. — Vigyázz, a kesztyűd... ! Piszkos lett — mondta a férfi. — Mindegy ... ! Emlékszel, amikor Zsuzsi rá akart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte. — Hát el nem szaladhatott ___ E zen elgondolkoztak egy csöppet. Nézték a két moccanatlan teknőst, a homokos, ba- romfitrágyás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a rajcsúrozó kacsákat. Nagyon szerették volna, ha a kettő megy még egy kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott. — Nem moccan. — Mélázik. Soká tart, amíg abban a kicsi fejben megterem valamiféle gondolat. — Napozik. A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibráltak, épp csak sejteni engedték, hogy valahol odafönt süt a nap. — Hiszen nem is süt — állapította meg végre. — Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy énvelem ellenkedj. — Igaz — lett engedékeny a férfi —, az infrasugarak átjönnek az ilyen vékonyka felhőn. Így tavasszal az infra .a fontos. — Hova pakoltad el? — fordult hirtelen feléje az asszony, ö nem értette, mit akar tőle. csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, te mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük. — De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?! — Az infralámpát! És ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki? Kereshetem! Mert te el méltóztattál felejteni, hova raktad. A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meginduljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget. — Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön . .. ! — Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony. — Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet. Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Az ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — öt év, hisz tudod... — Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek. — Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz. — Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befeilé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralámpá- juk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott már van ez a szolárium is, vagy minek mondják. Majd levélben (megkérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van ... — Nézd. megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd. A teknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimipált böte lábaival, a páncélja billegett. — Hogy kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk hova igyekszik. — Megkülönböztető jelzéseket Használt — mosolyodott el a férfi. — A fiad szerint legalábbis. — A te fiad is — hümmögötl enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sokszor elpattintott szónyíl hegyéből. Ahányszor ők ézt az egymásvádolást már végigcsinálták! A te fiad elment! A té fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te fiad! Én nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ebh, semmi értelme .... Már csak magukban beszéltek. Egymásnak minek mondták völna? Érezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót. a híd dübörgött alattuk, amikor az asszony megszorította a férfi karját. — Sose kérdeztem . . . Nem akartam tudni .. . Megmondanád, mit csináltál vele? — Kivel mit csináltam? — Tóbiással. — Mikor? — tette az értetlent, de tudta, mire kíváncsi a felesége. — Amikor meghalt... Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nem akar feléledni Tóbiás, megpiszkálták a lábát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ő egy pálcikával elkaparta Tóbiásra a rögöket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste. A felesége felzokogott, és szédülve kiment a fürdőszobából, ő akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyolálta a könnyű kis szarumaradványt, leóvakodott :a lépcsőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a csomagot a kukába. — Hova temetted el? — sürgette az asz- szony. Hirtelen ingerültség fogta el. — Hova?! Hát a kukába! — A kukába? Tóbiást?! Csak úgy fogtad, és egyszerűen ... ? — Az asszony szemébe mélységes bánat és csalódottság telepedett. Ó hirtelen elrestellte magát. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel valami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt módomban gödröt ásni a körúti flaszterba. de még a lépcsöházban sem ... — Mit hülyéskedsz?! — Várd ki a végét! Tudod, az ailsó fiókban' ott van az a sok papiros... Elővettem egy Omniás zacskót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokkásat. .. Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst, aztán arany koporsóba. — Aha — derült boldogság az asszony arcára —, előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el soha ... ' — Nem akartam feleslegesen fájdítani a szíved. — Kedves vagy . . . Igazán kedves .. . Később aztán, ráncos kis arcát a másikra emelve, átszellemült mosoly kíséretében mondta: — Ugye, abból .a zacskóból kimászha- tott. . . ? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a családja, a többi Tqbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz? I gaz — motyogta a férfi, és magához szorította a másik súlytalan karját. De akkor már a házukhoz értek, otthon voltak. CSONTOS GÁBOR: T öbiös