Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
V' s NÉPÚJ SÁG, 1987. október 3., szombat A csónak nyoma Öszidö Sámán Vadócba rózsát oltani Hóra Vak Béla Orejj kút Feszület Keresem ősöm udvarát Keresem ősöm udvarát, hol laboda és mályva dűl, és ezüstpókháló száll le csendben a tejszagú fajtón belül. Ősömnek csattját, tilinkóját keresem... és, ha meglelném, körül raknám magam köröl, és mindet fényesre lehelném. De penész födi mind. Elavultak. És nincsen kéz, mi szívemre kösse. S ennek a pórbéli vagyonnak én vagyok az örökössé. Ö, szép vagyon, avult örökség! A tenyeremben csak a telke. S ha megfövöm: csendülnek halkan: sir köztük nagyanyám lelke. Mert nem nyughatik e pásztorasszony, perelt jogára visszanéz, és könnye halkan, puhán cseppen, úgy mint a tiszta méz a falombból, ha méh elejti, ingatva arany potrohút. mérlegelve a messzeséget s apró virágpor-bocskorát. Ügy hull a nagyanyám könnye, mert siratni az enyém kevés. Hogy napom ájult, éjjel hull csak, s nappal nem ér — semmibe vész ... Keresem ősöm udvarát, mit laboda és csend takar. — Én nem mennék tán, de végtelen utakon a lelkem zavar. Úgy kéne már Ügy kéne már: lassan élni, a múltammal szembenézni. S mint sok mások ezer bajban. elkallódni nagy Biharban. Néha a zsoltárhoz nyúlni, szombat este kivirulni. S elballagni hétfő reggel, ásni a megcsalt sereggel. Mikor onnan visszajönnék, e seregnek igy köszönnék: aggyon Isten minden jókat, a sírunkra pillangókat. Hontalanok útján Nagy csavargásaim idején, útján a hontalanoknak, egy virágszemű pásztormenyecske így szól hozzám: — ismerlek téged, te vagy a pusztán egyetlenegy kinek egy juha sincs, habár olyan szép vagy, akár a nyár. Állj meg tehát virágok szentje, s nézd: gyepűm alatt foly egy erecske, kék, mind az ég, mosd meg vizében két szemed s feküdj le a virágzó rozsba . . . és miként anyád sok hajnalon, úgy ringat el majd két karom. Jönnek ide éneklő parasztok kiszürcsölni a kút vizét. Mindegyiknek arany a szája, tanakodnak felőled sokszor, de el nem mondom, hogy te itt vagy. mert amikor így ring a dél, költő csak, vagy dongó henyél. Ha szamáron járó pásztorok kergetnének nyírfabottal: szólnék, hogy útnak eredtél, hogy jössz te csak és elmerülsz s így hiába leng sötét szakálluk: utánad már a szél lobog s veri sugárzó homlokod. Este meg, ha jönne a nyáj, cserépszilkébe fejném meg a kerekszemű juhaimat... s te néznéd, hogy egy boldog bárány térde borúi és úgy szopik — még azt is mondta a menyecske, hogy várjam míg bágyad az este. S feleltem én: szép teremtés! rozsod hiába virágzik, gyepűd alatt folyhat erecske: te fehérebb vagy a liliomnál, s a dél ád tenéked illatot.. . Én nem azért, hogy nem tehetem, de kezem kendődre se vetem. Engemet hajt a puszta láza ... Apám holtig élt e síkon, a szélnek dalolt, ide temette bánatát, most azt keresem gyepűd alatt, hol száz juhod meleg esőben ácsorig kinn a mezőben. 9. Néném panaszai Július végén, ha lucerna virágzik s leadja sárjúját szénának a rét: ha nagyok a csillagok, forró az este, s az ég alján lila tűz cikázik, és elpihen kinn már a sárga hangyaboly: újjá éled akkor. Hallom az énekét. De nem tudom, kinek, s nem tudom, mit dalol. Mint világnagy zöld függönyt, úgy hajtja sokszor félre a lombot: várja a szabadság szekereit: a Sugárt. az Alfát, az Omegát; a csillagszekereket várja, hogy előhúzzák a napkorongot, mely minden nagy árnyékot ledönt. Néha látom, mintha bársonyon járna, oly halkan lép, nehogy a lába megingassa a fűszálakat; és hallom, hogy a madarak szavára visszabeszél. A dombon áll, zeng az ég; villám lobban benne, nagy láng, kénsárga lámpa. S ő belebámul a lengve lebegő menny hét pitvarába. Himnusz az ősi Ister szent vizéhez Keletről hoztam én eget, fényt, hangot, csillagot, formát, és felépítettem belőle templomod ormát, s roppant kapuidat bevontam én arannyal, te bő, örök ős-víz, hogy hatalmasan és fényesen ömölj el Tisia tündöklő arca előtt, hol villogó fákat, falukat s csudákat ölel a végtelen enyhe mező, s ahol népem imája mint kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl, s küld engemet tiszta, pihenő tükreid partja felé. Anonymus szomorúsága „Boltívek, oszlopok és bíbor- függönyök alól vittem a lelkem Ázsia köveire s mértem a mélyet Skythia vizein s a nap felé küldtem a hallottakat én, hogy az idők és az elmúltak arca mind-mind az én boldog váltamhoz érjen: .. . S engemet mégis: úgy zár magába e hallgató márvány, akár a sír ... És előttem is olyan árván pereg csak az elzúduló időben itt minden emlék, mintha fekete mélybe hullana valami végtelen, távozó, keleti moraj.”
